Közös terek

Végighúzom a vérvörös rúzst a számon, mintegy utolsó simításként a vacsorához tartozó kelléktáram tökélesítéséhez. A hajam szoros kontyba fogtam, a fekete ruhám ráncait megreguláztam, ellenőriztem a leheletnyi pirosítót is, hogy kellően kiemelje az arccsontom. Legtöbbször eleresztem a fülem mellett Carolyn szavait, a célozgató, szinte kést forgató megjegyzéseit, egyedül David kedvéért veszek újra s újra erőt magamon, hogy az igyekezet látszatát keltsem. Legutóbb hiányolta a pirosítót… parancsoljon, váljék elégedettségére, egészségére az ő javaslatára vittem fel a járomcsontom vonalára.
Tökéletes.
A gyomrom görcsben áll. A kifogásolhatatlan külsőre tett, értelmetlennek és egészségtelenül túlzónak vélt erőfeszítéseim csak töredékét képezik a kiváltó oknak. A mosdókagylónak szélére támaszkodva ér utol a kiáltás visszhangja. Másodpercek teltek el a készen létem óta, kelletlenül lekötött a visszaköszönő látvány szuggerálása.
- Igen, máris ott vagyok. – szavaimat már nem verik vissza a fürdőszoba falai, a küszöböt hátrahagyva, a magassarkú kopogásával kísérve jelzem a készenlétemet. A kikészített táskámat és a telefonomat menet közben happolom el a szekrényről, a selyemmasnival díszített ajándékdoboz társaságában. Púderrózsaszín, rosegold csíkozással. Enyhe parfümillatot is tartalmaz, Isobel kedvencét.
A jelenlétemnek adózó pillantásában, a bókjában valósággal fürdőzök és ezt az ajkaimra húzódó mosolyom igazolja. Szeretem tőle hallani. Hiszek neki komolyan gondolja és kicsit utálom érte, amiért akkor is képes rá, amikor az ellenkezőjét érzem. Az influenzás időszakomban nem volt semmi gyönyörű. …vagy amikor az ellenkezőjét akarom érezni.
- Te is. – oldalra döntött fejjel, leplezetlenül mérem végig rókásan kunkorodó szájszélekkel. Fess. Szexi. Édes, hogy a nyakkendője még mindig csálén áll, ha ő köti. Szívesebben zárnám magunkra a lakás ajtaját, minthogy a terv szerint folytassuk az estét és egyedül a rá való tekintettel nem teszem meg. Lerakom a kezemben lévő ingóságokat, mert látom a két boros üveget a pulton.
- Igen. Csomagolva. Kritikára készen. – …készülök? Oh. Természetesen. Carolyn a saját anyja helyett is keresni fogja a kifogásolnivalót az ajándékban. Azaz bennem, mert tudni fogja nem David választott. A jobb oldali üveget megemelem, gyors pillantást vetek a címkére, mielőtt beletenném a bortáskába, de a másikat is viszem.
- Jól tetted. A chateau-ra nekem lesz szükségem, mielőtt odaérnénk. – hozzálépek és a kezébe nyomom megtartásra, míg a zacskót a táskám, a doboz mellé helyezném a nyakkendő megigazításának idejére. Megvan az ártatlanság egyfajta bája a mozdulatomnak, a sóhajjal végződő megjegyzésemnek a határozottság árnyékában. Igen. Szükségem lesz rá. Sokkal jobban, mint hinné abból amennyit lát.
- Ha már megkövetelik, így kifogástalanul fest rajtad… – szeretek ezzel a kifejezéssel piszkálódni és a reflektálása előtt elrabolom a levegőjét, finoman hozzátörleszkedek. Éppen csak annyira át tudjam az ujjai közül az üveg nyakát, hogy cseréljünk. Feltűnésmentesen a zacskót, a dobozt fogja kézhez kapni a rákövetkező szekundumban.
- Kihívásra készen. – kedélyes élt csempészek a hangomba, kivágok egy megerősítő mosolyt és megindulok a kijelölt irányba. Viselkedni fogok. Tűrni fogok. Türelmes leszek. Nyájas, bájos, kedves. Már-már gejl mértékben, ahogyan azt elvárják. A liftben David-be karolva, röviden lehunyt szemekkel ismétlem magamban a mantrákat, hogy rögzüljenek a fejemben és a stika emlékeztetőről sem feledkezem meg; a bornyitót belecsempésztem a kézitáskába… Értékelem az érintését, rajongásig imádom minden alkalommal, de az alkohol nagyobb segéderő lesz az idegeim ellazításához.
- Ha nagyon kikészít édesanyád – játszadozhatok az akcentusommal? Ígérem, észre se fogja venni. – kizárólag a saját szórakoztatásomra… Kérlelőn rebegtetem meg a pilláim és a játékos, gyermekded elfoglaltság említésének ellenére nem kell biztosítanom róla, tudhatja, hogy komolyan fogom venni az estét.

- Ó, én öltönybe csomagolt, önjelölt lovagom. – a pult felé tartva, a vállam felett tekintek vissza rá a szolgálatainak hálás visszfényű értékeléséért. Mindketten tisztában vagyunk vele nem szorulok a védelmére, élesre fenték a nyelvem, mégsem kicsinylem le vagy sértődök meg valahányszor fellép értem az anyjával szemben. Remek érzékkel teszi, tökéletes időzítéssel. Egyszerre imádom érte és utálom, hiába nem felé irányul az utóbbi, hanem a ténynek szól: az anyja mindennek elhordhat, szégyen nélkül csomagolhatja selyemszütyőbe vagy épp csomagolhatja ki belőle a véleményét velem ellentétben. A valódi megkönnyebbülést jelentő visszaszólástól minden alkalommal megfoszt David. - Inkább arról gondoskodj sose legyen üres a poharam. – szelídült hangon érkezik a megjegyzés. Az alkohol a legelső alkalom óta hangsúlyos szerepet játszik a családjával történő találkozásaimnak. Multifunkciós. Az evés végeztével babrálhatok a pohárral, ellenőrizhetem a bor tisztaságát, felszínét, ízlelgethetem és ellazítja az idegszálaimat, amik elszakításán parádésan igyekszik Carolyn.
Beszédesen rendeződik át az arckifejezésem a visszakérdezés pillanatában, kezeim közt immár mindkét üveggel.
- Kérlek. Úrihölgy vagyok. – sóhajtom tettetett felsőbbrendűséggel, az államat is feljebb emelem, hogy úgy mímeljem a tartásom a vállaim további rendezésével, mint aki fent hordja az orrát. Nem, sosem voltam úrihölgy és szívesen választanék töményebb italt a felkészüléshez, de nem teszem. Az este elől az sem nyújtana menekülő utat, a túlzott hatékonysága a ló túloldalára lendítene át és az ő közbelépése sem akadályozna meg az anyja ízes kiosztásában. Szinte szeretettel nézek a karcsú nyakú üvegre, aminek teljes tartalmát így sem fogom elfogyasztani az út alatt. Végül megválok tőle egy kellemes gondolatokat ébresztő nyakkendőigazítás és csók erejéig.
Az ujjbegyemmel finoman dobbantok a mellkasán. Tudhatná. Kötelességem nem annyiban hagyni…
- „Ünneplünk”, de nem a nagyanyád születésnapját. – szeretem, ha erősen tart, ha visszahúz, marasztal és a legkevésbé sem vágyom rá említés szintjén is társuljon hozzá akármelyik rokona is. A nagyi maradjon csak ki a hálószobánkból. A simításkor közelebb dőlök, hogy a kezéből elemelve az átadott darabot libbenjek odébb a készülődés végső fázisainak befejezéséhez.
Irányított, mély légvételekkel támogatom meg a gondolataim közt újból és újból végigpörgetetteket a rögződés segítségének érdekében. Nagy a stressztűrő képességem, jól teljesítek nyomás alatt, de bizonyos értelemben visszafogottságra van szükség a találkozók alkalmával és nem a permanensebb lezárásra. A szükségtelen, nem kívánt dolgoktól, terhektől gond nélkül megszabadulok… ha meg tudok tőlük. Apró, ugyanakkor fontos öröm az ürömben a rövid felnevetését hallani és lapossá váló pillantással figyelem a tetszésének kifejezése alatt. Nagyot süpped a mellkasom ahogy a levegő lassan távozik a tüdőmből és készségesen megadom magam a húzó mozdulatának. A csók röpkeségét azonban elnyújtom, muszáj oltanom a szomjamat.
- Ühümm, szóval engedélyt kapok egészen az elejétől? Cserébe kiválaszthatod a legkedveltebbet. – francia, olasz vagy brit. Előbbi kettőt apámnak és Paolo-nak köszönhetem. Főként a tőlük kapott nyelvszeretetnek, ami lévén az oroszhoz is konyítok valamennyit – gyakorlás a tudás anyja, hm?! –, kit ne érdekelne a durván tört dallama, a nyerssége? Szórakoztató a tanulása.
A borból nagyjából két pohárnyi mennyiséget nyaltam el ráérősen. Az ízét nem becstelenítettem meg a jó cél érdekében sem – más miatt sem. Az ülés lábánál hagyom a visszazárt üveget, de nem sietek a kiszállással. Sőt. Minden porcikám ellenzi a kapkodást. A szemeim élénken csillannak fel az üzletre, ajkaim elégedetten húzódnak mosolyra.  
- Tudod mennyire imádom, hogy ilyen könnyen adósságra adod a fejed? – igen, automatikusan elkönyvelem a győzelmem. - Szavadon foglak, az egyik kívánságom, már előre jelzem, hogy egy minimum egy órás vállmasszázs lesz. – a nagy igényeim… A mai műszakot záró műtétem több, mint hat órán át tartott és a fáradtság mellett, egyébiránt is meghúztam a vállam egy rosszul kivitelezett mozdulattal később. A feszültségről nem beszélve, amitől beállnak az izmok. Tényleg szükségem van rá. A másik kettőt, pedig csak jobban fogja félni, tudván milyen könnyedet neveztem meg az első kívánságomként.

Hálásan biccentek neki, néma „köszönöm”-mel hálálkodok az odafigyeléséért az este folyamán. Most már ihatok. Nem tart vissza semmi, senki. A görcs visszaköltözik a gyomromba és a létezését megtagadva göngyölöm tovább a beszélgetést, mímelt kékvérűséggel a tartásomban. Egy percre sem engedem el magam, nem akarom megneszelje a belém költözött feszültséget. Azt akarom boldognak lásson, gondtalannak, önfeledtnek, mint általában.
Kiszökik a tüdőmben tartott levegő, aminek segítségével korrigáltam a mozdulatomat, kiegyenesítettem a hátam, kidüllesztettem egy árnyalatnyit a mellkasomat a tökéletes összkép kedvéért. Elveszítem a mű hatást, visszaveszem a kényelmes testtartásomat. A kéréssel nem szegte kedvem, miként visszavetkőzöm önmagammá, az ajkaim szegletében az övénél jobban felfelé ívelő félmosoly kanyarodik. Ismerem, tudom nem teszi igazán kényelmetlenné a pillanatot a színi jelenet, csupán a vérszívásához elég és nem nyújtom hosszúra, hogy változzanak az arányok.
- Ne aggódj az orrom miatt. Tudom hova ütöm bele, ha akarom. – más szóhasználattal élt: „beleakad”. Kerülök mindent, amiről úgy érzem nem rám tartozik és ha szót emelek, beleavatkozok valamibe, azt nem ok nélkül teszem. A mondat végén megválok a boroktól, hogy úgy lépjek hozzá, ami az eddig meséltek alapján lényegesen megkülönböztet az előző nejétől: kritizáció nélkül, egyszerű gondoskodással. Plusz egy kis késhegynyi önzéssel, szeretek hozzáérni a férjemhez. Még jobban érzéseket, reakciókat kiváltani belőle és találgatni a következő lépését – vagy éppen kiélvezni azt.
Puhán támaszkodok meg a mellkasán, érdeklődéstől és tetszéstől csillogó tekintettel hallgatva a kérdésbe bújtatott felvetését. Tetszik, cinkosul, mocskosul tetszik és levegővel telítem meg a tüdőmet, hogy hangot adjak az ötlet értékelésének, amikor orvul elorozza előlem a lehetőséget. Apró, bosszankodó, de jó kedélyű sóhajjal hajolok kissé utána a realizálás pillanatában: el fog ereszteni.
- Ebben a történetes pillanatban el kell mondjam neked, hogy nagyon utállak. Nagyon. – szükségét érzem kiemelni mennyire. Imádtam, odáig voltam a közel mormoltnak, ami már éppen kellemesen glédába állította volna a szőrt a hátamon, jó érzésű libabőrt vonva magával. Elképzeltem és most hiányolom. - Oh. Nap végén, ha úgy fogod érezni rosszul döntöttél, emlékezz vissza. Én nagyon szívesen maradtam volna veled, az ágyban, az este hátralevő részére, de te azt mondtad nem lehet. – nem számító módon próbálom ráruházni a bűnbak szerepét. Kerekperec elárulom: az övé. Mézesmadzag, türelem-, akaratpróba, bűntudatkeltés. Lehet van belőlük a kijelentésben. Az is lehet nincs és egyszerűbb a helyzet, csak tudom mit akarok.
Bizonyosságot teszek róla az autóban is, némi számára kedvező felvetéssel fűszerezve a vacsoratervezet rám eső részét. Egyfelől szükségem van a saját szórakoztatásomra az anyja könnyebb elviseléséhez. Másfelől… nem szeretném, ha másfelé terelődnének a gondolataim, míg csendbe burkolózom az érdekfeszítő témák megvitatásának idejére.
- Hm, szeretnéd kiborítani anyád? Abban az esteben szívesen vállalom azt is. – a döntést átadom a kezébe, mintha valóban lenne mit megbeszélni ezen a részleten. Szívesen látnám a kiakadást, a megdöbbenést, ahogy a gondolatai kirajzolódnak az arcán, de tekintettel vagyok a férjemre, másokra. Kínos helyzetet eredményezne látványosan kezelném ostobának Carolyn-t.
Az út alatt nem voltam végig csendben, a beszélgetést fenntartottam a két pohárnyi nedű elfogyasztása közé iktatva. A felhajtóhoz érve egy momentumra elmerengtem a harmadik gondolatán, ám erőt vettem magamon.
- Alábecsülsz. Volt már olyan, amikor nem érdemeltem ki? – pontosabban: volt már olyan kihívás, aminek teljesítéséért nem tettem meg és vetettem be mindent? Méregető, magabiztos tekintettel figyelem, rókásan kunkorodó mosollyal az arcomon. Keményen dolgozom, kitartó, törtető típus vagyok. Egyetlen végkimenetele lebeg előttem az estének és ha rám néz, előtte is ugyanaz fog.
- Ez az. – apró éljenző mozdulattal kísérem a beleegyezését a csók előtt. Szívesen elnyújtanám. A beszélgetéssel együtt, ha általa többet maradhatnánk az autóban ahelyett a bejárat felé vennénk az irányt, de nem kergetek elérhetetlen ábrándokat. Az autóból kiszállva kiveszem a csomagtartóba helyezett ajándékokat. A bort tartalmazó díszzacskót átadom, a masnival ellátott dobozt magamnál tartom.
Ráemelem a szempáromat, finoman megszorítom a kezét és az ajtó automatikus nyílása megakadályoz a szóbeli reagálásban. Carolyn és a csodálatos időérzéke…
- Szép estét Carolyn! Csodálatosan nézel ki ma este is, mint mindig. – a szurkálódására nem vetek ügyet, kedves hangtónussal csúsztatom át a bókot a részére, hátha elég lesz a mai napon korán megpuhítanom egy-egy mondattal ahhoz ne akarjon nyilvánosan keresztre feszíteni.

Felcsillan a szemem az állítására. Nyomban tudni fogja kihívást szimatolok a szavai nyomán. Nem-e?! A komollyá váló ábrázatán élvezettel nézek végig és a szándékosan megnövelt távolságot kettőnk között már csak azért is lerövidítem, ahogy odalépek, a csípőjének két oldalára helyezem a kezem. A nadrág szegélyébe csimpaszkodva az öltöny alá nyúlva a megrovásom tudomásul vételekor. Szenvtelenül fogadom.
- Micsoda egy semmire kellő nő vagyok nagy szerencsédre… – az öv csatjára futtatom az ujjaim, annál fogva húzom még közelebb és azelőtt elhallgattatom egy csókkal, hogy szóra nyithatná a száját. Puhán, röviden, épp csak annyi ideig rákapjon az ízére. Elhajolok, finoman megkocogtatom a mellkasát, mintegy emlékeztetőként; mennünk kell.
Az autóhoz érve csillapodik a feszültség, aminek kettőnk közé húzódását leplezetlenül élveztem a lakásban. Beleegyeztem a vacsorába, ő és a nagyanyja miatt szeretnék menni, ugyanakkor megvan bennem az ellenkező érzés is, ami foggal-körömmel kapaszkodna a küszöb fémrészébe, csak ne kelljen betennem a lábam a házba. …hogy ne kelljen egy levegőt szívnom az anyjával. Ma nem.
- Ne aggódj, megy anélkül is. – megingatom a fejem, miközben szelíden biztosítom róla, hogy nem fog előfordulni, amire a végén tesz pontot. Örömmel idegesíteném fel az anyját, pokolian jól esne, de nem az ő lelki békéjének árán. Tiszteletteljesen fogok viselkedni. Én igen. Az alkoholt ennek elősegítése végett kortyolgatom az út alatt.
A ház elé érve szusszanva térek vissza a valóságba. Carolyn-ra nem lehet eléggé felkészülni. Nincs az a mennyiségű bor a világon…
- Látod? Máris megérdemlem. – az arcélére simítok, a hüvelykujjammal becézem a borostával borított felületet és viszonzom a látott mosolyát. Szeretem hallani, amikor ilyeneket mond, az apróságokról beszél. Megnyugvással tölt el és miért is tagadnám, cirógatja az önbizalmamat is.
Az ajtónál állva, a hirtelen ajtónyitásnál elsütök pár szitokszót magamban. Fogadni mernék rá szándékosan várt a késés pillanatától kezdve, amíg ideértünk David-del és az ablakból figyelemmel követte minden lépésünket az autó leparkolása óta. Túl számító nőnek ismerem ahhoz ezt másként képzeljem, a szavaival tulajdonképpen igazolta is a gyanúm. Kedvesen nyitottam, azt az álszentkedő üdvözlési elvárásait is teljesítettem az orca mellett elhaló csókhintéssel, mire azonnal tenyérviszkető stílusban reflektál és ha nem róla, hanem másról lenne szó, azok után, amit eddig kaptam tőle, most elcsattanna egy viszonzó pofon, hogy véget vessek a nagyképűségének, ami átitatja a fricskát. A férjem közbelépése választ el attól befeszüljenek a karomon az izmok vagy az álmosoly az arcomon. Az nyújt megkönnyebbülést, amikor a többiek társaságához érünk és elterelődik a figyelmem az anyósomról. Innentől, amíg nem hívja fel magára ismét, szégyenérzet nélkül ignorálhatom a jelenlétét. Kellemesebb hangulatban üdvözlöm a többieket, a húgait különösen és nagyit, aki roppant csinosan, stílusosan fest a kiválasztott öltözékében. A normális, asztalhoz ülő vacsora lehetőségének jobban örültem volna a telepakolt asztal láttán… fogadást köthetnék rá mekkora az esélye annak az első, Carolyn szerint rosszul megválasztott falatnál odajön szembesíteni a véleményével, mellékesen kommentálva jobban kellene ügyelnem az alakomra „mert ha így folytatom”.
David mellett állok pohárral a kezemben és az ünnepelt felé fordulok. Kedvesen bánt velem az első pillanattól kezdve, így ha az elhangzó szavak műnek is hatnak, azokat komolyan gondolva tartom feljebb a pezsgőt és kívánok még sok egészséget neki. Az elduruzsolt reménykedést hallva finoman oldalba könyökölöm. Cinkosan, pont amilyen a félmosolyom is.
- Mit mondtál legutóbb, merre is van édesapád bárszekrénye? – a kérdésben, pedig benne van az is, szívesen meglátogatnám. Vele vagy egyedül. Az én hírnevemen nem fog változtatni, ha újabb csámcsognivaló kerül terítékre és hónapokig azon fog rágódni az anyja megint milyen méltatlan dolgot műveltem szerinte.
- Ha lefoglalod édesanyád elsunnyogok érte, megkérem az egyik húgod, hogy fedezzen pluszban. Hm?