Közös terek (Reid ház)

Ásítva ülök fel az ágyban, miközben elnyújtóztatom végtagjaimat. Mint mostanában minden este, most is sikerült későre elaludnom, bár kivételesen nem azért, mert a húgomnak meséltem el azt a mesét, amit már kismilliószor hallott, szinte kívülről tud, hanem azért, mert hallottam a szüleim vitáját, amin talán már meglepődnöm sem kéne, de mégis nagyon zavart. Bár azt nem hallottam, hogy miért veszekszenek, én mégis jobbnak tartottam, ha nem megyek ki a szobából, hogy üdvözöljem apát, akit már hetek óta nem láttam. Így csak elvettem egy könyvet és azt olvastam egészen addig amíg el nem nyomott az álom. Lustán kelek ki az ágyból, megigazítom azt, majd a pizsamámat egy kényelmes, itthoni ruhára lecserélve hagyom el a szobámat. Csend van, valószínűleg még mindenki alszik, így megpróbálok a lehető leghalkabban közlekedni, anya elég morcos szokott lenni, ha felkeltsük. Néha úgy viselkedik, mint egy kamasz kislány, aki éppen lázad a világ ellen. Valahol persze megértem őt, hiszen nagyon rossz érzés lehet évek óta egy kocsihoz láncolva élnie, de mégis annyira szeretném, hogy néha napján vidáman keljen fel, és ahelyett, hogy morgolódik mindenért, csak hálás lenne azért, amije van. Végtére is életben van, és ez a legfontosabb szerintem. A lépcsőt elérve megpillantom apát, így ösztönösen húzódik széles mosolyra a szám, lelkesen kezdek integetni neki, majd felgyorsítva a lépteimet  sietek le hozza. A megjegyzésére csak mosolyogva vonok egyet a vállamon, sosem aludtam délig, valahogy sosem vonzott annyira az ágy, hogy ott töltsem el az egész napomat. Nem kerüli el a figyelmemet az, ahogyan össze hajtsa a takarót, mintha itt ébredt volna fel, de egyenlőre nem törődök azzal, csak megfutamodok amint elhagyom az utolsó lépcsőfokot is, és megölelem őt. Mindig boldog vagyok amikor itthon van, anya gyakran szokta is a fejemhez vágni, hogy olyan vagyok, mint az apám, de én ezt nem sértésnek veszem, még ha annak szánja is, hanem inkább büszkeséggel tölt el.
- Szia, apu. Nagyon hiányoztál! - szólalok meg végül, és próbálom leküzdeni az öröm könnyeimet, amit a jelenléte vált ki belőlem mindig, amikor hosszú idő után találkozunk. - Talán pihenésre lenne szükséged.- teszem hozzá és egyáltalán nem gúnyosan, csak tényleg fáradnak tűnik. Ezt bizonyítja az is, hogy ha rajta múlna, akkor iskolába küldene a vakációban is. Nem mintha bánnám, néha azért jártam be plusz órákra is az egyetemre, hogy kicsit kiszabaduljak az itthoni felelősségeim alól. Persze örömmel játszom a nagy testvér szerepét, de van, hogy úgy érzem, hogy túl nagy a teher rajtam. Ilyenkor pedig egy kis visszavonulót fújtam mindig, de így is folyamatosan azon kattogott a fejem, hogy ebédeltek-e, vagy, hogy ittak-e aznap elegendő vizet.
- Anya elengedte egy barátnőjéhez. Pizsama partit tartottak. - válaszolok, miközben apa után megyek, mint valami pincsi kutya. Nem tehetek róla, ilyenkor szeretek mindig a közelében lenni. - Az csak a jövőhéten lesz. - mosolyogva ülök fel az egyik székre, majd bólintok. Nagyon rég volt már, amikor apával utoljára közösen kávéztunk, annyira szeretném, ha minden reggelünk ilyen lenne. De tudom, hogy csak egy ideig tart majd. - Meddig maradsz itthon? - kérdem őt figyelve.

Valahányszor apa haza tér, ismét kisgyereknek érzem magam, és bár ennek anyu nem nagyon szokott örvendeni, de én nem tehetek róla. Olyan ritkán találkozok vele, hogy képtelen vagyok nem örülni a viszontlátásnak újra, meg újra. Néha úgy érzem, hogy az egyetlen ember, akinek nem nehéz elviselnie az ő. Ha beszélgetünk, és kérdez, valóban érdekli, amit mondok, és nem csak azért szól hozzám, mert kénytelen, hiszen egy házban élünk. Anyával ellentétben neki bármit elmondhatok anélkül, hogy félnem kéne attól, hogy mit fog a fejemhez vágni ismét. Még csak a hangját sem emelte fel soha, talán ha nem hallottam volna egy párszor anyával veszekedni, akkor azt is hinném, hogy képtelen rá. És pont ez az, amiért rajongásig szeretem őt. Anyát is persze, hiszen mégis csak ő adott nekem életet, de vele kicsit másabb minden. Nehéz természetű nő, néha nem is értem, hogy apu, hogy bírja mellette, hiszen már hosszú évek óta házasok. Ő mégis hűséges férjként és apaként tér haza mindig, és próbál mindannyiunk kedvében járni, több, kevesebb sikerrel. Natashát, meg engem nem nehéz lenyűgöznie a puszta jelenlétével, azonban anya és az ikertestvérem már teljesen mások. Hármójuk között mintha érezhető lenne valami feszültség, amit nem igazán értek, hiszen apával nem nehéz jóban lenni, ők mégis, mintha nem azt az embert látnák belépni az ajtón, akit én.
- Márpedig valakinek rólad is gondoskodnia kell. - válaszolok halvány mosollyal az arcomon, majd vállat vonok. Nem csak azért szeretném, hogy pihenőt vegyen magának, hogy kipihenje magát, hanem azért is, mert szeretnék végre több időt eltölteni vele, mint az elmúlt években. Persze tudom, hogy a munkája mennyire fontos neki és azt is, hogy miattunk dolgozik, hogy mindenünk meglehessen, de néha azért jó lenne úgy haza várni őt, hogy tudom, hogy többet nem megy el. - Azért aludtál a kanapén, mert veszekedtél anyával? - kérdem végül, és bár vannak dolgok amik nem feltétlenül tartoznak rám, de mégis úgy érzem, hogy erre rá kellett kérdeznem. Láttam, hogy a takarót össze hajtja a kanapén, ami biztosan nem azért volt, mert reggelibe takarítani támadt kedve. Már régen nem vagyok gyerek, sőt, talán túl hamar is felnőttem, mint ahogy kellett volna, és látom apán, hogy magányos. Bár  sosem panaszkodik, - azt hiszem, hogy ebben is az apám lánya vagyok -, de én attól még látom, hogy nincs minden teljesen rendben. Nem muszáj persze válaszolnia a kérdésemre, de azért egy próbát megért.
- Egy osztálytársához. Én is csak párszor találkoztam vele, mikor érte mentem a suliba. Rendes lánynak tűnik. - válaszolok, és bár az este nem értettem egyet azzal, hogy anya elengedi őt egész éjszakára, de legalább neki talán sikerült jól éreznie magát. - Azt nem tudom, hogy fiúk voltak-e, de nem kell aggódnod, mert a kisebbik lányod szerelmes. Nem érdekli őt akármilyen fiú. - nevetek, és vissza gondolok egy pár nappal ezelőtti beszélgetésre a húgommal, amikor elmesélte, hogy mennyire tetszik neki az a szomszéd fiú, aki nemrég költözött ide a szüleivel. Azt is elpanaszkodta, hogy a srác észre sem vette őt. Nem hiszem, hogy aggódnom kéne bármi miatt is, hiszen Natasha még nagyon fiatal, minden bizonnyal csak ilyen gyerek szerelemről van szó, amin minden gyerek át kell essen. Amúgy is annál gyámoltalanabb, hogy bármi olyant csináljon, amit nem szabadna. Sajnos ebben a világban a gyerekek már nagyon korán ki akarják próbálni az életet, a húgom is lassan abba a korba lép, ahol érdekelni kezdik a fiúk, de én nagyon sokat beszélgettem már vele, és tudom, hogy bízhatok benne.
- Igen. A balett tényleg nem neki való, de anya ezt másképp látja. Nati jobban szeretne lovagolni járni, de erről anyu hallani sem akar. - elhúzom a számat, és hirtelen eszembe jut, ahogyan én is balettoztam annyi idősen, mint a húgom. Bár nekem egy kicsit jobban ment, de nem szerettem soha. Mikor kiléptem, talán akkor okoztam anyának az egyik legnagyobb csalódást, akkor jött rá, hogy nem tud a maga mintájára formálni. Én mégsem bánom, hogy abba hagytam, hiszen az az igazság, hogy túl nagy jövőt nem láttam benne. Natasha előtt is ott van még az élet, bármi lehet, ami csak szeretne lenni, csak rá kell jönnie neki is, hogy anya nem dönthet az életéről. Amint ez megtörténik, kialakul majd ő is. Egy kicsit még úgy látom rajta, hogy bizonytalan sok mindenben és, hogy ide oda csüng, mindenkit szeret, de nem igazán találja a helyét.
- Jó, akkor majd én beszélek a nagyapával. Hogy hagyja, hogy egy kicsit tovább maradj. - vetem fel az ötletet, bár nem sok esélyt látok arra, hogy a kedvemre tegyen. Főleg nem akkor, ha a munkáról van szó. Néha olyan érzésem van, mintha szándékosan nem akarná, hogy apa gyakrabban járjon haza. Ahogyan lelkesen mesél a castingról, ismét elmosolyodom magam a lelkesedését látva. Olyan jó érzés azt látni, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, és, hogy mennyire jól akar mindig teljesíteni.
- Tényleg? Nagyon örvendek neki. És biztosra veszem, hogy sikert aratsz majd vele. - szólalok meg épp olyan lelkesen, mint amilyen ő. Bár kislányként sokat álmodoztam arról, hogy egyszer én is színésznő legyek, és együtt tudjak dolgozni majd apával, de aztán ahogy az évek teltek rájöttem, hogy nem nekem való. Sosem szerettem a figyelem középpontjában lenni, mindig lámpalázas voltam még akkor is, ha ki kellett állnom az osztály elé felelni, elképzelhetetlennek tartom, hogy kamerák előtt, megjátszva magamat töltsem el a mindennapjaimat. Az terve, miszerint szívesen vinne magával engem is, nagyon tetszik, és elképesztően boldog is lennék, ha vele mehetnék olyan hosszú időre - nem is tudom, hogy valaha voltunk-e annyi időt együtt -, mégis elbizonytalanodok a válasszal.
- Én nagyon szeretnék veled menni, apu... - válaszolok, majd elhallgatok, hogy át tudjam gondolni, hogy igazából mit is akarok felelni. Bár még nem kell válaszolnom rögtön, hiszen addig bőven van idő, én mégsem akarom őt biztatni. - ... de mi lesz Natashával és Lukával? Anya sem biztos, hogy örvendene neki...