Sétányok (Hollywood & Highland)

Only Us.
Ez a két szó forog a fejemben, miközben megvárom, hogy a tizenhatos stúdió egyik produkciós asszisztense végre megragadja az egyébként két perce elkészülthosszú kávé tejjelt a gépből, amihez előbb le kéne raknia a telefonját. Gondolom rettentően fontos Tinderezni valója akadt; nem akarok szólni neki, hogy siessen, mert lényegében én sem sietek sehová. Szünetet tartunk a meghallgatásban, mint minden második ember után; különben összemosódnának az arcok.
Még mindig aggaszt kissé. Nem túl egyszerű? Nem túl lényegre törő? Persze, épp ezt a vonalat szerettem volna megragadni, a klasszikust, a kertelés és sallangok nélkülit, pőrén és nüanszok nélkül, épp úgy, mint a filmet magát. De mégis, lehet, hogy túllőttem a célon?
Két szó. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy megpecsélődjön egy sors; elég az esküvői fogadalomra gondolni. Igen, akarom.
Lassan huszonhárom évvel ezelőtt tényleg akartam, fut át a mellékes, szinte kényelmes gondolat a fejemen, ahogy a tekintetem akaratlanul is az asszisztens lány fenekére vetül. Elkapom a tekintetem, mielőtt megmozdulhatna; nem akarom, hogy azt higgye, rá akarok mozdulni. Rég megtanultam, hogy aki kitalálta a házi nyúlra nem lövünk mondást, nem ostobaságokat beszélt. Túl erőszakos jellem. Irányító típus; egyértelmű abból, ahogy az arcokat söpri a telefonján. Tudja, hogy mit akar, már az első pillantásból, és nem is akar eljátszani a gondolattal, végigvenni a vonásokat. Neki Ő és Ő Nem és kész, nincsenek Talánok. Szép nő, csinosan öltözik, de még ha máshol találkoznánk is, nem hagyná, hogy ne legyen nyilvános a dolog. Látom, ahogy csekkolja a sminkjét az automata tükröződésében; nem, biztosan minden második pillantát megosztja Instagrammon.
Fáradtan dörzsölöm a szemem; tudom, hogy az író elképzelése nem mindig valósul meg, néha a cél csak az, hogy minél közelebb legyen hozzá. Álomvilágban élünk, az álmaidban pedig csupa olyan arcot látsz, melyek vonásait az elméd keverte össze az ismerős vonások tárházából. Épp ezért nem egy arcot igyekszem elképzelni, hanem egy érzés, a benyomást megfogni, s azt keresni. Huszonhat lányt hallgattunk meg eddig, az első felvonás; egyikben sem volt meg tökéletesen az, amit keresek.
Talán csak az extrákon múlik, jegyezte meg Sanjay, mikor látta az elkeseredésemet. Ő és a casting menedzser több lányt is megfelelőnek láttak Ava szerepére, már az előválogatón is, én azonban nem osztottam a lelkesedésüket. Haj, smink, beszéd… Túlzottan rástresszelsz.
Igaza volt, úgyhogy kijöttem egy kávéra.
Bal kezem mutatóujja szórakozottan siklik végig a címkék felett. Ihatnék rendes kávét, két sarokra ott van egy kávézó, prémium kolumbiai pörköléssel; most mégis erre az azonosíthatatlan, porízű vacakra vágyom, aminek ott marad a zacc az alján. Az otthoni, orosz kotyogósra emlékeztet. Elle utálja, de már negyven éve megvan, és még mindig működik; mi ez, ha nem minőség?
Rányomok az egyikre. A gép berregni kezd, én pedig kiengedek egy nagy levegőt, próbálva kifújni a stresszt. Aggódom, hogy nem fog sikerülni; hogy nem találom meg a tökéletes Avát a főszerepre, az pedig az egész filmet veszélyezteti. Így is szűkös határidőt kaptam Elaine-től, a produkciós menedzsertől. Az ukáz persze nem tőle jött, hanem az apósomtól, de az ő közvetítésével.
Volt persze valaki, aki megihletett… Egy fiatal lány, még hosszú évekkel ezelőtt, aki reményekkel és mosollyal telve fordult felém, aki elolvasta a kéziratot, aki nem félt kihúzni belőle néhány részt, amit túl művészkedősnek ítélt, és aki segített valóban eligazodni a női lelken, úgy, ahogy én azt sosem érteném meg. Ha rákérdeztem, miért, ő válaszolt, s mikor a válasz után még mindig maradt bennem egy „miért?”, akkor csak nevetett. Szinte még a fülemben cseng, bár az arcot nem tudnám felidézni. Igen, szinte hallom.
Nem, én tényleg hallom.
Mintha álomból ébrednék, összerezzenek, és diszorientáltan forgatom a fejem ide-oda, próbálva felmérni, honnét jön az ismerős hang. A képzeletem szüleménye, nyilván; a múlt visszhangja. Néha megesik, néha még látok is magam előtt dolgokat, főleg feszült helyzetekben, mintha a Múzsák kívánnának szalmaszálat nyújtani kapaszkodónak. És nekem a szalmaszál is elég a reményhez.
De ez a hang nagyon igazinak tűnik.
Mintha szellemet láttam volna, oda sem figyelve veszem el a kávét a gépből, ami csipogva jelzi elkészültét, és követni kezdem a forrást. Először rossz irányba indulok, de másodjára már megtalálom a helyes utat, ahol a nevetés hangosodni kezd, néha meg-meg áll, s duruzsló hang veszi át a helyét. Mormogás; beszéd.
Aztán befordulok a sarkon, és ott áll.
Eltelt persze nyolc év, igen; de az elmosódó részletek hirtelen szédítő gyorsasággal élesednek ki, mintha egy szemüveget húztak volna rám, amivel végre látok. Észre sem veszem, hogy a légzésem zihálásig gyorsul, hogy úgy meredek rá, mint egy habókos – ahogy a hajával játszik, a stúdió falának dől a mellékkijárat mellett, s a telefonra koncentrál –; hogy a szorításom oldódik a pohár körül. A két lány, akik kint dohányoztak, ekkor bejön és csacsogva indul meg a váróterem felé, és a nehézkes fém ajtó csukódásával mintha az orrom előtt csettintettek volna, magamhoz térek a kábulatból.
Az sem érdekel, hogy a kávéspohár tompa puffanással él földet, a barna lötty pedig szétterül a linóleumon, megindulok a lány felé. Nem vagy itt. Nem vagy itt. Remélem, hogy el fog tűnni, mire odaérek, hogy köddé válik, mint egy déli báb, de nem így történik. Nem sokkal azelőtt, hogy odaérnék, leteszi a telefont, és felém fordul, én pedig megállok előtte.
Ő is meg van lepődve, látom rajta. De hogy lehet meglepődve? Hiszen itt van! Ide jött! Tudja. Nagyot dobban a szívem. Tényleg tudja? De honnan tudhatná, hogy megtartottam azt a vacak eldobható telefont, és hogy lehallgattam minden üzenetét, részeget és józant, könyörgőt és vádlót?
Nem tudja, de mégis itt van.
– Te mit keresel itt? – dörmögöm végül, köszönés nélkül. A saját szavaim visszhangja mintha észhez térítene, a tér hirtelen rendkívül szűknek tűnik, és tudom, hogy bent a teremben hallanak. Hogy az egész stúdió hall, hogy a szavaim egyenesen Passadenáig hallatszanak, és megmérgezik Natasha gondolatait az iskolapadban. Körülnézek, épp nem néz erre senki, gondolkodás nélkül ragadom meg a nő vállát és vonom magammal. Szinte feltépem a kívülre vezető ajtót, és miközben durván becsapódik mögöttünk, pellengérre állítom a fal mellett. – Te követtél?!

Nothing else matters, only us

Kicsit aggódva bámultam pár napig a telefonom kijelzőjét. Úgy értem, saját magamat meggyőztem arról, hogy a szerep nekem való. Hiszen ismerem a történetet. Tudom, hogy miért lett olyan, amilyen. A telefon azonban néma maradt, engem pedig kezdett felőrölni ez az egész. Vajon csak eladta a forgatókönyvet nekik? Vagy magát a történetet? Nem, mindegy is, nem akarok rágondolni, vagy foglalkozni egyáltalán a létezésével. Remélem kurva boldog a feleségével és a gyerekeivel. Egyébként is, mit számítana neki ha én kapnám meg történetesen ezt a szerepet? Valószínűleg semmi, hiszen egyetlen üzenetemre sem válaszolt soha.
Rezgés, rezgés, finoman és hosszan ismétlődő rezgés. Már letettem róla, az egészről, de mégis hívnak és próbálok higgadt hangon válaszolni a nőnek akivel beszélek, hogy és amennyiben még mindig, akkor második meghallgatás ekkor és ekkor, itt meg ott, aminek a felét már egyébként nem is hallom, csak miután higgadt-udvariasan lerakom a telefont, hiszen mégiscsak brit volnék..csak akkor kezdek őrjöngve ugrálni. Igeen, igeeen! Tudtam, hogy behívnak. Lehet még megtették vagy 150 másikkal, de mit számít ha köztük vagyok? Ez viszont most más lesz majd, mert nem egy random szöveget kapok belőle, hanem ott fogok ülni előttük. A rendező meg mindenki előtt. És meg fogom győzni őket arról, hogy más meg sem kaphatná ezt a főszerepet rajtam kívül, hisz...ott voltam amikor megfogant és milyen sokat segítettem a szerzőjének.
A két napban, míg mászkáltam a városban, úgy éreztem, hogy az idő direkt engem lassít. Így mire eljött a mai nap, már kezdtem kicsit kiborulni idegileg. Persze inni nem ittam, mert meghallgatás előtt elég ostobán festenék másnaposan és nyitó kalandot sem akartam itt senkivel, egyáltalán nem akarok semmit se, csak a szerepet. De azt nagyon. A sort is végtelennek látom, egyébként kellemesen könnyű ruhában jöttem, semmi díszesség vagy figyelemfelkeltés. Csak normálisan, mint mindig. Ráadásul meg kell várni a végét is, ami még idegőrlőbb, mint maga az, hogy hogyan fogok szerepelni. A folyosón éppen a nővéremmel beszélek, mutogatja videohívásban az új lakásukat ahová költöztek. A mosolyom és a nevetésem őszinte, egyszerűen csak jó látni. Az egyik legőszintébb ember az életemben, ezért nem szeretném ha némi óceán az utunkba állna, ha éppen beszélgetni szeretnénk. Bár náluk most éjjel van, őt nem zavarja ha a férje nem tud tőle aludni. Sóhajtva köszönök el tőle, sok sikert kíván és ettől kicsit megnyugszom. Ő bízik bennem még így is, hogy a kifejezett rosszallása ellenére eljöttem Londonból. Letesszük és még mindig mosolygok, hirtelen viszont csend lesz. A lányok zsivaja töri meg mellettem mindössze, akik tudomást sem vesznek rólam, a felmérős 20 másodpercünk már megvolt, többre pedig jelenleg nincs szükség. Majd ha kiosztották a szerepeket, majd ha minden rendben lesz, akkor kezdődik az ismerkedési fázis. Valami zajt hallok, meg plattyanást, felemelem a fejem és...és nem kellett volna felemelnem a fejem. Megdermedek a szó minden létező értelmében. Baszd meg! Szeretném ha mire kettőt pislogok egyszerűen nem lenne itt, vagy nem venne észre, netán nem ismerne fel. Utóbbi mondjuk igencsak kényesen érintené az önérzetemet, de most nem vagyok alkalmas rá, hogy találkozzunk.
Kétségbeesve sóhajtok fel amikor felém indul, mert ne tegye, menjen a dolgára, menjen akárhová máshová, elég nagy ez a város. De a léptei határozottak és kihasználom ezt a pár másodpercnyi nyert időt, hogy megnézzem magamnak. Változott, sajnos ki kell mondanom, hogy előnyére. Hirtelen kedvem lenne rákiabálni, hogy meg ne próbálja és ne jöjjön a közelembe, de már itt van, előttem magasodik én meg teljesen idiótán nézek rá, mintha nem hinném el, hogy valóban látom. Olyan gyorsan eltűnt akkor...és ugyanolyan gyorsan elfelejtette még a létezésemet is. Hány üzenetet is hagytam? Tucatnyit? Talán többet? Mr. Reid szórakozása voltam Angliában, nem több. Kirázom magam a pillanatnyi kábulatomból, vagyis a hangja teszi, mert olyan...más. - Mégis mit kereshetnék egy ilyen helyen? - nézek rá hűvös tekintettel, ami kék szemekkel mondjuk nem akkora mutatvány, de valahogy..nem ezt vártam 8 év után. Igaz, azt sem, hogy térdre hullva kérjen bocsánatot amiért egy seggfej volt és zokniként kezelt, de...na.
Karon ragad és jóformán kirángat az épületből. Persze, megtehetném, hogy sikítozni kezdjek, de most nincs szükségem jelenetre. Akkor sem, ha épp ő csinál. Kinn  a falhoz simulok, de a hűvösség eltűnik a tekintetemből, helyette düh lobban fel benne. - Vedd le rólam a kezed! - söpröm le, már ha tudom, ráadásul zavaróan közel is áll hozzám. Nem hiszem el, hogy képes most ezt csinálni, hogy képes most ezt megkérdezni tőlem. Itt. Pont a meghallgatásom előtt! Annyira feldühít, hogy egyszeriben pofonra lendül a jobbom, reménykedek is a sikeres csattanásban. - Komolyan, 8 év után szerinted még érdekel, hogy hol a fenében tartózkodsz? Na ne röhögtess, Alexander. - én magam húzódom tőle távolabb. Követtem, micsoda egy szemét! Persze, ha rajta múlna, a világ másik végén is lehetnénk, nem érdekelné. Akkor meg mit zavarja a jelenlétem? Azt hiszi majd elrohanok hozzájuk és elmondom a feleségének, hogy de jókat dugtam a férjével? - Csak nem félsz, hogy kitálalok a sajtónak? - húzom gúnyos mosolyra a számat. Ettől aztán kifejezetten nem kell félnie. Eszembe sem jutna, bár ha fogalma sincs erről, mármint konkrétan arról, hogy milyen személyiség vagyok, akkor felőlem azt hisz amit akar. - A film miatt jöttem csakis és kizárólag. A történet az enyém is. - félrenézek, hogy ne legyek olyan felfújtan dühös és újból visszaerőltetem magamra a hűvös távolságtartást. - Akarom a szerepet és ha nem vagy akkora seggfej mint amekkorának jelenleg gondollak, nem fogsz benne hátráltatni. - mondom egy fokkal halkabban, mert nem akarom, hogy beleszóljon, hogy az aggodalmai vagy egyebei miatt zsigerből elutasítson.

A szemem őt látja, az ujjaim az ő bőrét érintik és ez a kelet-londoni akcentus határozottan az övé, mégis nehezemre esik elhinni, hogy itt van, hogy nem csak a képzeletem szüleménye. Gombóc formálódik a torkomban, szinte ijedtség, indokolatlan félelem a múltbéli árnyaktól, holott Quinn se nem szellem, se nem a megtestesült Sötétség; ha akármi, hát napsugár, esőfelhőket áttörő. Ragyogó boldogság, aki ha csak rövid időre is, de elhitette velem, hogy nem minden szürke, hogy van miért ott lenni és élni az életet, nem pedig a gondolataid mögé bújni. Azt hiszem, hogy régóta először boldog voltam vele; szeretem azzal álltatni magam, azzal álltatni a gyerekeket is, hogy az anyjuk a balesete óta is gyászol, gyászolja az elveszett lehetőségeit, az önállóságát, a karrierjét. Valójában már jóval azelőtt összedőlt minden, amit felépítettünk, mint a kártyavár; voltak sejtéseim, például. Egy szeretőről. Ahogy valamelyik sorozatban hallottam: ha nem ismered fel az ágy alatt lévő cipőket, akkor nem a tieid.
De ugyan, ki vághatná ezt egy tolószékes asszony képébe?
Ostoba voltam, beleéltem magam egy kitalált világba, egy nem létezőbe, egy színjátékba, pedig ha valakinek, akkor Nekem igazán tudnom kellene, hogy nem szabad elhinni a művi gonddal felépített hazug-világot; de elkövettem azt a hibát, amit nem kellett volna: hogy az első pár éjszakát követően is maradtam. Minél több időt töltesz egy álomvilágban, annál kevésbé ragaszkodsz a valósághoz, a gyökereid lassan elhalnak, és elfelejted, hogy ez az egész felhő egyszer majd elszáll, te pedig egyre magasabbra szállsz vele, mígnem lepottyansz.
A repülésben nem a zuhanás gondolata a rémisztő, hanem a landolás a végén. Én pedig majd egy év (talán tíz hónap?) után olyan erővel csattantam a realitás talaján, hogy a fájdalom még mindig ott visszhangzik a csontjaimban.
És most itt van, a lábaim pedig mintha ismét elemelkedni készülnének a földtől. Még akkor is, ha ilyen hűvösen, bosszúsan mered rám, ha a kék íriszekben ott ül a világ minden hibáztatása és rosszallása, az elárultság üressége, valahol a düh mögött. Jogos, jogos, az egész jogos. És muszáj erőszakkal vennem rá magamat, hogy szakítsam el a tekintetem az ajkairól, mert túlzottan vonzanak, s nem a szavaira figyelek.
– Mit keresel itt? – ismétlem meg a kérdést, amit bent is feltettem, arra való reakcióként, hogy engedjem el. Nehezemre esik elszakadni tőle, a bőre olyan puha és meleg, szikrákat csiholó. Ostoba. Pont ezen kell most gondolkodni, pont erre van időm, meg a nadrágomra!
Nem válaszol egyértelműen, miért is tenné, csak dacol. Helyettem is harcol saját magam ellen. – Mégis, mit vársz? Bonbont és virágot, meg egy „ÜDV LA-BEN!” táblát a reptéren? – sziszegem, hogy csak ő hallja. Úgy vágja a fejemhez, mintha direkt akartam volna találkozni vele, mintha Én lennék az, aki az ő talajára lépett, és nem fordítva. Mintha én hívogattam volna őt és hagytam volna kétségbeesett üzeneteket – pedig akartam. Megborzongok azon, ahogy a nevemet ejti ki, az egészet, mint ahogy az anyám tette, mikor le akart hordani. Tőle ez egy kicsit mégis más, van benne valami kettősség, és nem akarok arra gondolni, hogy felőlem azt is ismételgethetné vég nélkül, sajtreszelő, és a nyakamon akkor is felállna a szőr.
Kimondja, amitől félek, a szívem heves dobbanása pedig a bőröm alatt visszhangzik, mint ahogy az esőcseppek törik meg a vízfelszínt. – Ezért jöttél? – kérdezem, hirtelen kisimuló arccal, ahogy kicsit hátrébb hajolok. – Szeretnél tönkretenni? – Joga lenne hozzá, megtehetné, Elle meg sem lepődne, talán; szerintem sejti, csak nem érdekli. Ha a dolog publikus lenne… Ha a sajtó rájönne, akkor már reagálna, és az a reakció ott hagyna engem a hatalmas, szürke, üres lakás közepén.
Mégse hangzik rendjén, egyszerűen nem tudom elképzelni; van némi neheztelés a tekintetében, igen, némi érthető utálat; de nem ez a fajta alattomosság. Aztán tovább megy, és kezdem azt kívánni, bárcsak inkább alattomos lenne. – A film miatt…? – Bután ismétlem, hát persze, hogy amiatt jött, mi másért tette volna? De mit akar vele? Tudta, hogy itt leszek? Nem tűnik meglepettnek, nem eléggé.
Vanília illata van.
– Mégis hogy érted, hogy a tiéd? – pislogok rá tágra nyílt szemekkel. Az az én történetem, a puszta feltételezés, hogy bárki más a saját nevét írhatná rá, rosszulléttel kecsegtet, mintha hirtelen kirántanák alólam a szőnyeget, a talajt, és az örök mélységbe zuhannék. Aztán a világ ismét összeszűkül, nem a sötétben állok, hanem a stúdió mellett, és Quinn… Ő itt van. Miért van itt? – Melyik szerepet? – Ostoba kérdés. Úgyis tudom, miről van szó. – Ava? – lehellem hitetlenül, és tennem kell egy lépést hátra, körbefordulni a tengelyem körül, beletúrok a hajamba. Legszívesebben rángatni kezdeném. – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – kérdezem, mindkét kezem még mindig a fejem tetején, próbálom fenn tartani magam a felszínen. – Quinn… Nézd. – Nagy sóhaj. Mintha egy terroristával készülnék tárgyalni. – Tudom, hogy megbántottalak. Örökké sajnálni fogom. De nem gondolhatod komolyan, hogy meg fogod kapni a szerepet, ugye? Hogyan feltételezheted egyáltalán, hogy…!
Hogy neki adnám, hogy tudnánk együtt dolgozni, hogy meg merném kockáztatni, hogy ne esne le a többieknek majd a forgatás alatt valami, hogy titokban tudjuk tartani a múltat…
Aztán rájövök, hogy persze, hogy feltételezi. Fogalma sincs az igazságról, a teljes igazságról. – Mit gondolsz, nekem mi közöm ehhez a filmhez, Quinn? – kérdezem elhűlve. Nem érdekel, ha kifakad, nem érdekel, ha el akar menni. Visszalépek elé, a kezeim a vállára teszem, hogy biztosan rám figyeljen és mert már nagyon, nagyon szeretnék közel lenni hozzá, érzem a pezsgést, és a feszülést, úgy teszem csak hozzá: – Ez az én sztorim. Az én forgatókönyvem. És az én filmem. Én vagyok a rendező, Quinn. Nem olvastad el a kiírást…?

Nem akarom elhinni, ezt ne most. Csak ne most. Úgy értem Los Angeles elég nagy, sőt elvileg hatalmas nagy két embernek. Valahol persze gondolhattam volna erre, hogy ebben az iparban dolgozik és így lehet némi esély arra, hogy találkozni fogunk, csak már éppen egy új helyzetben. Hogy megbocsátottam-e neki? Nem. Persze, hogy nem. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer visszahívott volna, hogy közölje..hogy elmondja az igazságot a családjáról, hogy én csak szórakozás voltam, talán képes lettem volna rá. De így? Nem. 8 év, iszonyatosan hosszú idő, de a magam részéről még akár hajlandó is lettem volna úgy tenni, mintha soha nem találkoztunk volna. Végtére is ő is így tett amikor ott hagyott Londonban azon a napon, nem?
De most..megjelenik. Itt van, itt áll előttem hús-vér valójában itt áll és hihetetlen. Az egész hihetetlen, mert én nem is tudom, valójában nem gyűlölni szeretném, hanem semlegesen ránézni. Mintha egy név lenne csak amihez társul egy arc, de semmi több. Mintha nem is mi lettünk volna ott és akkor. Még nagyon..fiatal voltam, valójában a világ sem érdekelt, mert ő másmilyet mutatott meg nekem. Okos volt, vicces és lehengerlő. Teljesen levett a lábamról, de nem hazudtam neki: szerettem. Akkor és ott mindennél jobban. Talán ezért kerültem annyira mélyre amikor egyszerűen kirepült az életemből. Persze, használhattam volna mondjuk a google-t, de ki az az eszelős aki rögtön ezzel kezd? Nekem kellett volna annak lenni. Akkor tudtam volna és talán úgy mentem volna bele az egészbe, hogy tudom mit vállalok.
Az arca most..árulkodó. Tényleg azt hitte talán, hogy többet nem fog látni és most ő is legalább annyira meg van lepve, mint én. Beleőrülök kicsit a hangjába, de emlékeztetnem kell magam, hogy már átvágott és nagyon csúnyán. Tehát legyen ez a hatás bármilyen, figyelmen kívül kell hagynom. Nem vagyok már taknyos. - Munkát. - mi mást, kicsit különösbe vált a tekintetem. Lehet nem vagyok elég egyértelmű egy stúdiónál? Vagy egyébként annyira frankón elfelejtette a létemet, hogy fel sem tűnt neki, hogy időközben színésznő lettem? Sosem látott sem filmben, sem újságban? Ezek szerint Mr. Reid mestere a kizárásoknak.
- Nem, nem várok tőled semmit. Egyáltalán semmit. - még a fejem is megrázom, hát ne higgye, hogy azért utaztam ennyit, hogy a lábai elé borulhassak és megint könyörögjek neki. Na azt nem. Egyszer...vagyis talán ittasan kétszer hüppögve, zokogva mondtam a rögzítőre, a soha nem felelő rögzítőre, hogy jöjjön vissza, vagy mondjon valamit. Bármit. A vonal azonban néma maradt. Csak remélem, hogy soha nem hallott azokból semmit. Soha. Elnyúlik az arcom.
- Jó isten, hát azt hiszed, hogy körülötted forog ez a világ?? - kiakadok, nem gondolja, hogy talán ha ez lett volna a célom akkor mondjuk kicsit hamarabb meglépem? Hogy hallatok magamról még odaát valami szennylapban? Vagy felhívom a mélyen imádott feleségét akihez hazarohant? Nem, egyszerűen nem ismer engem. Ezek szerint sosem ismert. - Iiigen, a film miatt. Nem miattad. - sóhajtok mélyet, mert nem értem. Mit hisz mit akarok itt? De végre kezd neki talán derengeni. Elmosolyodom, amibe némi gúny lopódzik. Hát persze, hogy az enyém..is. - Ott voltam amikor írtad. Én olvastam először, eszközölted a módosításaimat is. Szóval igen, valahol az enyém is. - csak nem tulajdonjogi értelemben, hanem lelki értelemben, de ezt nem szeretném kifejteni neki, mert egyszerűen félre fogja érteni. Azt fogja hinni, hogy még mindig egy szentimentális kislány vagyok, aki róla álmodozik és nem tud nélküle meglenni, emiatt pedig nem volt rest átrepülni a fél világot sem. - Ő bizony. - szegem fel az állam és hirtelen látni, hogy hátralép, hogy megzavarodik..hihetetlen jó érzés, na meg mellette hihetetlen dühítő is persze, de esetében ez valószínűleg állandó velejárója ennek a találkozásnak. - Nem azért utaztam át a fél világon, hogy hülyeségeket beszéljek. - nézek rá felvont szemöldökkel. Nem, azt hiszem tényleg nem tudja, hogy színésznő lettem. Vagy nem feltételezi, hogy képes lennék rá? Hogy jó lennék rá? Nem tetszik a kezdése, nem tetszik az sem amit utána mond. Hát mi lehetne jelen helyzetben ennél megalázóbb? Sajnálkozik, aztán meg le is sajnál, hogy hát hogy gondolhatom? Hogy gondolhatom? ÍGY! - Dehogy sajnálod. - legyintek - Felejtsük el, nem akarok arról az időről beszélni. Sem most, sem máskor. - eleget beszéltem róla. Magamnak, a nővéremnek, a barátnőmnek, a rögzítőjének, az első szerencsétlennek akivel ágyban találtam magam utána...szóval nem. Kösz nem. - Miért ne gondolnám? Képes vagyok rá, volt már ennél nehezebb szerepem is. És Avát ismerem, ezt ne felejtsd el. Jobban ismerem, mint azok a csajok ott benn. - mert tényleg így van, vissza is hívtak és akarom. Már abban a percben akartam amikor az ügynököm felhívott. Némileg zavartan nézek megint fel rá, mert már megint túl közel van, már megint a vállamon vannak a kezei, holott nyomatékosan kértem rá, hogy ne érjen hozzám..és mégis teszi. Tehetetlen sóhajjal engedek, nem próbálok ellépni. A kérdése fontosabb. Menj távolabb..kérlek. - A sztorija a tiéd. - és részemről így ennyi az infója. Felhívtak, elolvastam a nagyjábólt és tudtam mi ez, a többi bevallom nem annyira érdekelt. Nyilván tudtam, hogy az övé, de az még nem jelent semmit. Rengeteg forgatókönyvíró nem vesz részt tevékenyen a folyamatban, vagy átadják másnak, helyettes kiskatonáknak akik örömmel lépnének a helyükbe, meg ilyesmi. Most viszont ledermedek. A felsoroláson. Az övé? Az ő filmje? Ő a rendező? Mi??? Nagyokat pislogok és pár másodpercig csak nyitom-zárom a szám, mert nem tudok mit mondani hirtelen. - Nem. Az ügynököm foglalkozik vele. - nem, nem, nem. Ha rajta múlik esélytelen, mert világosan látszik rajta, hogy azt akarja, menjek el a városból. Menjek szépen haza. Nem. NEM! Nekem kell ez a szerep, kell a sztori. Nem megyek sehová. Meg kell acéloznom a lelkem. - Már mindegy, végül is nem számít, hogy így van. Annyit kérek Alexander, - szándékosan nem Alex - hogy tégy a legjobb belátásod szerint. Ha szar vagyok szórj ki. De az esélyt add meg. És ne vidd el valami kicsinyes baromságba. Kérlek.. - hajtom le a fejem, kicsit össze kell szednem magam és nem akarom, hogy ezen menjen el az egész. - Nem fogom senkinek elmondani, hogy ismerlek. Vagy, hogy valaha is közöm volt hozzád. Kezelj idegenként. Jól megy, nem? - és átbújok a karja alatt, sajnálom nem bírom tovább. Képtelen vagyok. És most az összes porcikámat eladnám grammra egy cigiért, csak egyetlenegyért. Hogy megnyugodhassak, rendezhessem magam. Mély levegőt veszek és kitárom az ajtót. - Ne vezessenek a velem kapcsolatos ellenérzéseid. - és ott hagyom, nem tudok tovább vele beszélni, helyette berohanok a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam és újra tanuljak lélegezni. Istenem, nem vagyok már 20 éves naiva, találkoztam már életemben sokkal keményebb diókkal mint ő. Csak épp azok nem érdekeltek.. Visszamegyek a folyosóra és csak...várok, hívjanak be. És próbálom túlélni ha netán megint elmenne mellettem. És mintha a nevem hallanám.

Van az agynak egy olyan oldala, amely nem ereszt el, nem hagyja, hogy tovább lépj vagy az előtted álló feladatokra koncentrálj; néha jó kreativitásnak hívni, fantáziának, és örülni, amiért felültet egy expressz vonatra, amely nem enged leszállni mindaddíg, míg a mű el nem készült. Az efféle gyorsvonatok nem engednek figyelni másra, akkor sem, ha a gyerekeid kívánnak lerántani egy megállónál, vagy ha a feleséged vág a fejedhez egy garnitúra tányért. Ott vagy, benne vagy a pillanatban és kész.
Most azonban, hogy ki kellene találnom valamit, koncentrálnom, nem tudok mást tenni, mint Őt nézni, valószínűleg meglehetően bambán és meredve, nyolc évvel ezelőtti részleteken merengve. Például, hogy a haja mindig ilyen szőke volt-e, vagy befestette; ezt nem tudnám megmondani, de azt még mindig pontosan, hogy hány apró anyajegy van a bal combja belső felén.
És jelenleg egyik információ sem segít. Ébredj, te hülye! Megrázom a fejem, mintha álomból keltem volna fel; legszívesebben egy pofont is adnék magamnak. Ahogy ránézek Quinnre, ő sem áll ettől távol; úgy értem, még egytől.
– Azért… Ez nem jelenti azt, hogy a tiéd! – szűkítem össze a szemeimet. Azért jött ide, hogy ellopja? Megzsaroljon érte? Mi a fenét akar itt? Egyikhez sincs joga, nincs alapja, és ha őszinte akarok lenni, nem is nézem ki belőle.
Egyszerűen nem értem. Azt nem mondom, hogy ne gondoltam volna rá azóta, hogy nyolc éve ott hagytam egy szó nélkül, és nem csak azért, mert zavaróan sokáig tartott ki a telefonos üzeneteivel; többször majdnem meggondoltam magam. De miféle pöcs lennék, ha nem csak elhagyom, de még vissza is próbálok mászni hozzá? Miféle magyarázatot adhattam volna neki? Semmilyet, mert el sem kellett volna kezdenem, az egészet.
Persze, hogy eszembe jutott; mikor évek múltán megint kezembe akadt a kézirat, amin még ott volt az a kávéfolt; eszembe juttatta az angliai lakást, az Ő lakását, ahol még a kielégültség bódulatán feküdtem az ágyban lepedővel a derekam körül, ő pedig ott feküdt, a kezei lelógtak az ágy szélén, hogy a padlón szétterített papírokat olvasgassa. Nyúzott volt és kócos – hence: a kávé –, de így is ott csillogott az izgatottság a szemében, ahogy beszélt. Már nem tudom, miről, az egyik jelenetről, meg valami emlékről, amit eszébe juttatott; ahogy a napfény áttört a nehéz sötétítők mögül és aranyló derengésbe fogta a hátát, a görbületeket, árnyékot vetett az ágy lábánál magasodó Shakespeare-összesre… Nem hiszem, hogy láttam volna ennél békésebb és mindazonáltal izgatóbb látványt. Hogy is ne jutott volna eszembe?
Mikor kiderült, hogy film lesz belőle, hogy Mark megtalálta a megfelelő támogatókat, hogy végre valóra válik… Majdnem felhívtam. Majdnem.
Most már ennek a hírnek sem örülne, ugye?
Nevethetnékem támad. Az ügynöke foglalkozik vele. Hát persze. Ez amolyan Murphy Törvénye, ugye? Ha valami elromolhat, elromlik; ha az életem jobbra készülne fordulni, ha végre azt csinálhatnám, amit őszintén akarok, akkor rögtön odalöknek a borotvaélre marangue-zni. Siker vagy bukás, sosem választotta el egymástól olyan éles határ, de most érzem a sötét, üres mélység tátongását a jobbomnál. Elég meglengeni, elbizonytalanodni…
– Már hogy ne számítana? – kérdezem hitetlenkedve. Alexander. Ettől is borsódzik a hátam, de a rossz értelemben; eszembe jut, hogy sosem mondtam meg neki az igazi nevemet, egyébként, pedig sokszor hajlamos vagyok direkt azt használni. Eléggé ismerős, hogy hallgassak rá, de mégsem az igazi; és így a legjobb. Legtöbbször. Még az anyám sem hív Alexandernek. – Nem mondhatod komolyan, hogy ezek után is folytatni akarod!
De, nagyon is komolyan gondolja. Egyértelműen látszik az arcán; komolyan nem gondolja, hogy ez nagy gond lenne. A fene az angol halvérűségbe! – Én… – Nem akartalak ott hagyni. Szeretném ezt mondani, de hazugság-íze volna; holott valójában igaz. Szerettem volna, ha valóban az az ember lehetek, akinek Ő hitt; ha ott maradhatok, és nem kell visszajönnöm. – Azt hiszed, hogy senki sem jönne rá? Vagy hogy… Hát nem mondhatod, hogy kedved lenne napi tizenöt órát tölteni velem!
Ha valamit tudok erről a szakmáról, akkor az az, hogy még az igazán jó barátaiddal is hatalmas vitákba kerülhetsz, ha elég időt és elég veszekedést tudtok magatok mögött; előbb-utóbb kibukna valamelyikünkből valami. Nem szándékosan, a pillanat hevében, pont úgy, ahogy az egész kezdődött.
A mellkasom mintha összeszorulna saját maga körül; egy feketelyuk valahol mellkastájon, az próbál felfalni, ahogy a lehetőségekre gondolok. Lucas nem csalódna bennem, és Elle is legfeljebb sértődött volna; de Tammy és Nat síró arca olyasmi, amit sosem akarok látni, főként nem tudva, hogy én okoztam. Nem… ideális az, ami most van. De jobb volna, ha teljesen kilépnék az életükből? Ha elhagynám őket? Megfogadtam, hogy nem leszek olyan apa.
És azt is megfogadtam, hogy olyan férfi sem leszek. Quinn csak az egyik a sorban; és szeretném azt hinni, csupán ritkán köszön vissza a múlt, ezért vagyok ilyen tehetetlen.
– Ezt nem tehetem – mondom végül legyőzötten. Hogy az érzésekre értem-e, vagy hogy szimplán elfogadjam a helyzetet… Azt nem tudom. Semmit se tudok, és baszottul utálok ennyire tehetetlen lenni.
Mikor indulni készül, próbálok utána kapni. – Várj, Quinn…! – De azelőtt beveti magát a mosdóba, hogy meg tudnám fogni a karját. Annyira pedig még én sem vagyok elkeseredett, hogy oda utána menjek. Főleg, hogy az imént látott két lány épp ezen a folyosón kívánja támasztani a falat, és nyilvánvalóan nagyon rossz következtetéseket levonni, miért menekül előlem egy nő a mosdóba.
Úgyhogy összeszedem magam, rájuk mosolygom, és visszasietek a helyemre. Minél előbb vége, annál jobb.

* * *

Egy mentőautó, majd három rendőrkocsi húz el szirénázva a sugárúton a stúdió előtt, a vörös-kék fények keverednek az utcai lámpák sárgájával, és fényáradatba vonják a környéket, megcsillanva a nedves aszfalton. A kereszteződésnél kikanyarodni próbáló Mustang csak csikorgó kerekekkel tud megállni, majd szitkozódva kezdi nyomogatni a gombokat a kijelzőjén, valószínűleg a forgalmi jelentést próbálja megkeresni, helyette azonban csak azt éri el, hogy a cabrio fekete teteje elkezd visszahúzódni a helyére, az ő kopaszon csillogó fején pedig kopogni kezd a sűrűn hulló eső.
Matt, a casting menedzser asszisztense jót röhög a jelenetet. – Megérdemelte, mi? Musztángos köcsög – mondja, én pedig csak vigyorogva csóválom a fejem, aztán véletlenül vele szinkronban nyomom el a cigarettacsikket, ahogy kinyílik a stúdió ajtaja, és egy kisebb csapat (asszisztensek és lótifutik, köztük gyakornokok) kis csoportja áramlik ki rajta. Matt ellöki magát a faltól, integetve indul feléjük. – Biztos, hogy nem jössz velünk, Alex? Kurva jó napunk volt, kibaszottul megtaláltuk a kibaszott főszereplőt…! Ennek csak örülnöd kell, nem?
Kicsit sokat káromkodott az én ízlésemnek. Texasból jött. Csoda, hogy nem viselt cowboykalapot. – Örülök is. Majd otthon, a családommal; öreg vagyok én már egész éjjel kocsmázni.
– Öreg a…!
Végül egyedül maradok. Nem teljesen egyedül, persze; az utca nyüzsög, annak ellenére is, hogy az eső kövér, vaskos, gyors cseppekben zuhog. Kelletlenül lököm el magam a faltól, és kisietek a terasz teteje alól, hogy a parkolóhoz sétáljak, a kocsimhoz. Nem zavar az eső, igazából még szeretem is, ezért nem futok. És mert rossz a térdem.
Mire beülök a fekete Dodge Durango vezetőülésébe, teljesen eláztam; mintha a zuhany alól léptem volna ki. Nem érdekel, hogy összevizezem a bőrülést vagy a karosszériát, amit tegnap takarítattam ki; úgy érzem, megérdemlem ezt a hideg zuhanyt. És legszívesebben megfejelném a kormányt, aztán percekig csapdosnám, meg-megnyomva a dudát, míg magamban kiabálok, artikulálatlanul.
Hülye, hülye, hülye! Egy szót sem szóltam Quinnhez a meghallgatás alatt, ha engem figyelt, végig a telefonomat néztem vagy jegyzeteltem. Valamiért nem akartam, hogy azt higgye, érdekel; vagy hogy ha megkapja, az miattam lesz.
De megkapta.
Hülye, hülye, hülye! Ezúttal tényleg rácsapok a kormányra, egy pillanatra a dudát is megnyomva; az egyik őr értetlenül néz rám, de csak intek neki, holott legszívesebben üvöltenék. Hadd tudja meg az egész világ, mennyire ostoba és nyomorult vagyok.
Lassan kanyarodok ki a parkolóból; a kapuban a portás rám vigyorog, úgyhogy erőltetetten viszonzom a gesztust, és hálát adok az égnek, amiért most nem akar a focikupáról beszélni. Argentin, szóval azon kevesek egyike, akivel beszélhetek az igazi fociról. Szerencsére megúszom, és kikanyarodhatok az útra; vagyis, kanyarodhatnék, ha tudnám, merre menjek.
Természetesen semmi kedvem hazamenni; most egészen biztosan nem. De akkor hová?
És mintha választ kapnék az égiektől (amihez nem vagyok hozzászokva), hirtelen egy teherautó süvít el az úton előttem, telefröcskölve az egész járdát és a parkoló autókat (köztük az én szélvédőmet is, amire kap is egy indokolatlanul hosszú dudálást a részemről), köztük pedig az egyetlen, szerencsétlen alakot, aki egy köteg újsággal próbálja távol tartani az esőt, és… Talán leinteni egy taxit.
Quinn az. Hát ki más lenne? Sóhajtva vetem hátra a fejem az üléstámlának; egyszer, kétszer, aztán még harmadszor is. Hülye, hülye, hülye! A másik irányba kellene indulnom; a teljesen másik irányba.
Ehelyett mielőtt észhez térek, már lehúzódtam mellé az útra, és lehúztam az ablakot. – Városon belül tíz dollár fél óránként, városon kívül kilóméterben számítok – indítok egy indokolatlanul béna taxis viccel, amit rögtön meg is bánok, ahogy azt a széles vigyort is, ami ösztönösen ült az arcomra. – Hé… Elég szar idő van. Elviszlek.
Ez sem hangzik túl jól, ugye? Sóhajtva forgatom meg a szemem. – Ez nem emberrablás. Csak… Szállj be, jó? Itt nem fogsz taxit találni. Ha buszra szállsz, na, ott valószínű, hogy elrabolnak…

Tessék és tudtam, tudtam, hogy félre fogja érteni. Néha mintha nem egy nyelvet beszélnék az itteniekkel, vagy nem is tudom. Nem mondom, hogy az Egyesült Királyság nem egy gyűjtőtégely, de az Államok...itt aztán tényleg mindenféle emberrel találkozni. Szeretném komolyabban kifejteni, hogy nem szó szerint az enyém, hisz a sztori minden kétséget kizáróan az övé, de a karaktert a magaménak érzem. És látva az arcát kedvem lenne megint megpofozni, hogy ne merjen rám olyan szemmel nézni, mintha elloptam volna a lakáskulcsát és épp egy házibuli közepére toppanna be saját magához a tudta nélkül! - Úgy értem, nálam jobban kevesen érezhetik magukénak a karaktert. - javítom ki, de olyan arckifejezéssel, mintha legalábbis egy csökkent képességűnek magyaráznám éppen a világ működését. Azt hiszem minden jogom megvan ahhoz, hogy kettőnk közül én álljak a létra magasabb fokán és onnan magyarázzak le. Én lettem átverve, elhagyva és kirángatva a stúdióból pont itt, ahol mindenki egy hatalmas pletykafészek. És akkor ilyen részleten lovagolunk, hogy egy birtokos jelző hova és milyen szempontból kerül. Na hiszen, Mr. Reid!
És most, hogy megint itt állok vele szemben, pontosabban a józan igényeimhez képest túlságosan közel hozzá, még a fejét is szeretném leordítani, na meg ezzel egyszerre visszaszívni az összes nyomorult üzenetet amit valaha hagytam neki. A nővérem pedig figyelmeztetett, sőt egyenesen megvádolt vele, hogy miatta akarom ennyire ezt a szerepet. Pedig nem. Tudatosan biztosan nem. Talán ha én kapnám meg Avát, akkor megkapná a mi viszonyunk azt a monumentális emlékművet ami meg nekem segítene lezárni. Végleg lezárni. Az zavar a legjobban, hogy nem ő mondta el nekem az igazat. Hogy nem...hogy nem nézett ennyibe sem. Tehát egy pillanatig nem érzek sem lelkifurdalást, sem semmi hasonlót, amiért bejelentkeztem a szerepre. Nem volt kikötés a jelentkezéseknél. Semmilyen. Ráadásul ha eltekintek az író személyétől, tényleg szeretem a történetet. Komolyan. És ezt nem tudja elvenni tőlem. Pedig annyit gondolkodtam rajta,azon, hogy mit csináltam rosszul. Aztán persze jött a keserű felismerés és gyűlöltem őt. A feleségét. A gyerekeit. Mindenkit. És összedőltem, mint a kártyavár, nincs ezen mit szépíteni. Elég masszív saját terápián vettem részt, hogy kiheverjem a Reid hurrikán pusztító hatásait. Felnézek rá.
- Már miért számítana? - megint kicsinyes vagyok, mert nem és nem és nem fogom vele kilelkizni ezt az egészet. Megcsináljuk a filmet, ami engem hozzásegít a komolyabb itteni karrierhez, ő pedig betudja majd a produkciót tökéletesen a sajátjának, aztán mindenki mehet a dolgára. Mint eddig. - Dehogynem akarom. Ha azt hiszed, hogy a részvételed benne majd nem is tudom..elrettent, akkor tévedésben vagy. - nem tudom mit gondol, hogy akkor majd most köszönettel visszalépek és hazamegyek? Na azt már nem! Brit vagyok, nem adok fel semmit. Inkább segítséget kérek, ahogy Churchill tette a háborús időkben. És különben is, a királyok is a hőstetteikről lettek híresek, nem a behúzott farokkal való meneküléstől. Csak nem akarom, hogy kiszórjon. Ezért kérem, hogy gondolkodjon józanul és tekintsen el attól, hogy mi volt közöttünk. Ha a flancos jó hírét félti, tőlem nem kell. Nem áll szándékomban beszélni a dologról. Eddig sem állt, egyébként is én jönnék ki belőle rosszul. Na meg még mindig szentül vallom azt, hogy a magánélet az magánélet, még ha ezt ebben a városban és a filmiparban előszeretettel hajlamosak is elfelejteni. Nagy levegőt veszek, nagyon nagyot. - Miért jönne rá bárki? Nincs a homlokomra írva, hogy jártál az ágyamban. - vagyis remélem nincs és istenem, azért is vagyok színésznő, hogy bárki előtt megjátsszak bármit, nem? Majd úgy teszek mintha most ismerném meg a forgatás alatt és kész. Napi tizenöt óra, talán több is, ráadásul mindenbe beleszólhat ha akar. Kemény..kemény. - Felül tudok emelkedni ezen. - a hangom magabiztos, ahogy az arcom is, csak belül ingok meg. Lévén nem, a legkevésbé sem számoltam arra sem, hogy egyáltalán találkozunk, nemhogy arra, hogy ennyi időt fogunk majd együtt tölteni..! A javára írom most és csak ezt, hogy próbál lebeszélni, de...nem. Kell a szerep, kell nekem Ava. Az emléke. Egyszerűen muszáj. Sajnálom, tényleg sajnálom, de ha kiválasztanak, el fogom játszani őt. És te pedig végig fogod nézni, az elejétől a végéig.
- De, teheted. És tenni is fogod. - azt, hogy idegenként kezel, hogy kizár, hogy úgy néz rám, mint bárki másra nézne aki pályázik a szerepre.  Idegen. Igen, ez lettem, hisz csak valamikor ismert és az már régen volt. Berohanok mellette, nem akarok többet beszélni vele, mert nem lesz erőm végigcsinálni, de nem azért jöttem ennyit, hogy megingasson. Úgyhogy..amikor a nevemet hallom, mosolyogva lépek be és kezdek bele a második körbe.

És alig hiszem el, hogy tényleg. Hogy tényleg az enyém! Megkaptam! És kedvem lenne magamhoz ölelni a világot, szóval tájékoztatom is a nővéremet, egyelőre másokat nem, de ez földöntúli! És mivel őrendezősége igazából szerintem nem is hallott, sőt nem is látott engem, nem mondhatom és más sem mondhatja, hogy azért kaptam meg, mert közöm volt hozzá. Kapok pár lesújtó pillantást a csajoktól, de nem igazán érdekel. Egy héten belül ez már közhír lesz és jöhet végre a dolog azon része amit annyira imádok. A szövegkönyv és a belebújás a karakterbe. Az élet iróniája talán, hogy mire kilépek az épületből szakadni kezd az eső. Jellemzően nem béreltem kocsit. Valahogy mindig elfelejtem, de most ez sem szegi kedvem. Leintek egy taxit..csaktán van itt ilyen szolgáltatás..Az sem baj, hogy jóformán totál elázom két perc alatt. Otthon még számítottam volna erre, na de itt?! Felnevetek és igazából nevetek és hangosan, mert jól esik még ha hülyének is néz bárki, aki lát, na meg ha úgy festek mint egy komplett idióta.
Viszont taxi egy sem jön. És ez mondjuk valahol elkeserítő, mert azt hittem kicsit összehangoltabb a dolog. Legalábbis New Yorkban minden két méternél elhalad egy taxi. Kezdek csúnyán elázni és nem a mármorosító értelemben, amikor megáll mellettem a terepjáró. És nem tudom, hogy most örüljek annak, hogy ő az, vagy inkább az autós strici opció lett volna a jobb. A viccet hallva csak felvonom a szemöldököm, főleg mert ő még bőszen vigyorog is hozzá, hát ez...nagyszerű. A papírok amiket a fejem felé tartok, totál feleslegesek, de nem vagyok egy szemetelős típus így csak, vannak. - Túl magas tarifa. - válaszolom rá, élből. Miért állt meg? Miért jött ide? Miért nem megy haza? Felsóhajtok és balra nézek, remélve, hogy megáll egy valódi taxi és véget vethetünk ennek a kínossá váló jelenetnek. Elviszlek. Jaj, most azt kívánom bár ne mondaná ezt, bár ne esne ez a rohadt eső. Egyszerűen nem akarok beszállni a kocsijába és beszorítani magunkat egy jóformán semmilyen légtérbe. Nem. Már a kint játszódó jelenet is túlment  az elfogadható határaimon. De a ruhám már így is vizesen tapad hozzám, a hajam szintén úgy fest, mintha a szökőkútból másztam volna ki. - Jó oké! - emelem fel a kezem megadóan - Beszállok csak ne sorold, miféle válogatott halálnem vár rám, ha megpróbálok taxit fogni! - és valóban így is teszek, de mire észbe kapok már az anyósülésen vagyok. Hátra kellett volna ülnöm, úgy legalább mégis van valami távolság. - Szabad neked ilyet? - nézek rá kérdő tekintettel és most így, hogy már nem zuhog rám az eső jövök rá, hogy tényleg mindenem csurom vizes. Az újságokat a lábam mellé teszem lentre, majd keresek nekik egy kukát. Felsóhajtok és becsatolom a biztonsági övet és..és még mindig fájóan közel van, nem is tudom jobb lett volna ezt először csak km-ben mérni és nem így. - Köszönöm. - szólalok meg hirtelen és megint felé fordulva - Hogy nem álltál bele a dologba. - pedig mindketten tudjuk, hogy megtehette volna. Rendező, tehát nagyrészt elég az is, hogy ha nem vagyok neki szimpatikus, vagy túl angol vagyok, vagy mit tudom én. - Az SLS-ben lakom a Sunseten. - lévén nem ártana neki valami pont, hogy hova is menjen. Az a legrosszabb, hogy nem szeretek túlságosan szállodában lakni, de amíg ez a döntés nem született meg...addig miért kerestem volna bérelhető lakást? - Szeretném ha ez működne, ha tényleg jó lenne. - fejezem be az egyébként értelmetlen kifelé bámulást, semmit se látni az esőben - Tényleg szeretem ezt a történetet. - akkor is szeretném ha nem Hollywood csinálná, hanem bármi más, ha nem kapna sajtó figyelmet és semmit sem, ha csak mondjuk darabot csinálnának belőle. Az viszont valamiért egyszerűen bántott, hogy nem figyelt rám. Talán nem is hallott. Nem tudom miért, nem lelkesedést vártam csak..figyelmet. Nem tudom. Nem értem magamat. Össze vagyok miatta zavarodva. - De meghallgatnám a véleményedet. Az igazit. Már ha hallottál egyetlen szót is belőlem. - mert azt láttam, hogy fene kényelmesen elnyomkodja a telefonját. Viszont akármi is történt, a véleményére mindig adtam. A meglátásaira és mostantól a forgatás végéig együtt kell dolgoznunk. Hacsak nem talál majd mindig valami bagatell ürügyet a távollétre. A táskámba nyúlva zsebkendőt veszek ki, még a szempilláim is vizesek. Felé is nyújtok, hátha kellene. Ez is amolyan reflex. - Végig tudod csinálni? - nézek rá és nagyon nagyon komoly arccal.

Túl sok? Megvonom a vállam. – Ez itt Hollywood. Örülj, hogy nem a fél veséd az ára.
Néhány pillanatig egészen biztos vagyok abból, ahogy olyan makrancosan topog a vizes járdán és bámul a másik irányba, hogy nem fog beszállni. És tulajdonképpen ennek örülnöm kellett volna, nem? Megtettem, amit az illem megkövetelt, ő sem mondhatott volna el mindenféle bunkónak (dehogynem), ráadásul egy igen kínos hazautat sem kellett volna túlélnünk. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy az egész estém el lesz baszva, ha nem száll be. És miért? A bűntudat miatt?
De beszáll, és hirtelen megkönnyebbülök. – Hé, én csak azt mondtam, a buszok halálosak, a taxik legfeljebb a szívrohamot hozzák rád – emelem fel egy pillanatra mindét kezem a kormányról, hogy figyeljem, ahogy beszáll, és legalább annyira eláztatja az ülést, mint én tettem. A mosolyt próbálom letörölni az arcomról, mire végez a beszállással, és ismét rám néz. – Mármint… Vezetni? Átmentem a vizsgán, ne aggódj. Amit te láttál, az csak azért volt, mert ti mind a rossz oldalon mentek.
Tudom, hogy nem erre értette, és azt is tudom, hogy tudja, miről beszélek; a millió meg egy kis balesethez közeli helyzetről, ami határozottan nem azt a képet festette rólam, miszerint jó sofőr lennék. Egyszer például behajtottam Londonban az egyik nagyobb, több sávos körforgalomba és húsz perc után sem tudtam kijönni onnan. Aztán ott volt az, mikor nem tudtam eldönteni, egyirányú utca-e, majd hirtelen szembe jött egy emeletes busz… Bár szerintem az a padon ülő néni jobban megijedt, mint Quinn vagy én.
– Miért ne lenne szabad? – kérdezem aztán. Elle-re gondol? Nyilvánvaló az üzeneteiből, hogy tud róla; de az is, hogy nem eleget. Vagy arra gondol, hogy bizonyos értelemben a főnöke lettem?
Az biztos, hogy a munka részét nem sokáig hagyhatjuk egy magunktól kényelmes távolban lévő sarokban. Egyszerűen nem, és nem kellene egy kicsit sem haragudnom rá, amiért ő hozza fel elsőre. – Nincs mit köszönnöd, ez nem szívesség volt – mondom végül, kicsit halkabban az általánosnál. Nem volt nehéz választás, ha azt néztük, hogy mit nyújtott most; nem lehetett azt mondnai, hogy könnyűszerrel söpört le mindenki mást, de volt benne egy átélés, amit nem tagadhattam. Mégis csikorgó fogakkal bólogattam csak végül, mikor a castingosok a véleményemet kérdezték. Jó. Ennyit mondtam. Szerintem ők is meglepődtek, de betudták annyival, hogy az írók, a kitalálók, ritkán elégedettek a castinggal, hiszen az ő fejükben már él a karakter, sokszor több színész jegyeiből összevonva, és valószínűtlen, hogy tökéletes mást találnak. Van, aki el tudja engedni az első elgondolását és örülni annak, amit a színész visz bele; és van, aki a végén is kissé csalódott szájízzel köszöni csak meg a munkát.
Azt hiszem, könnyen elhitték, hogy én is utóbbi vagyok; ha azt néztük, milyen rég vártam erre a lehetőségre, talán jogos volna. Úgyhogy elfogadták, hogy én is pusztán elfogadtam a lehetőségeket – holott ha nem történt volna meg mindaz, ami, valószínűleg még három nap múlva is vigyorognék örömömben. Quinn tökéletes a szerepre; nincs meg benne sok, vele egykorú színésznő tanult tehetsége vagy nüansza, nem olyan rég állhatott át a színészkedésre. És hogy akkor mégis miért tökéletes? Azért, amit ő is mondott; mert részben az övé is az írás. Ő volt az, akit előbb-utóbb, kitörölhetetlenül magam elé képzeltem, ha Avát láttam.
Jó, én mégis csak ennyit mondtam.
Bólintással jelzem, hogy fogtam a címet. Az arcomra néhány pillanatra meglepetés üllhet ki; hotelben lakik, ráadásul luxusban… Persze, semmi közöm hozzá, honnan van rá pénze, ugye? Házas is lehetne akár. Lehet, hogy a családja gazdag. Nekem nem ez a benyomásom keletkezett róluk, míg… míg együtt voltunk, de mennyire is figyeltem igazából?
– Tudom – sóhajtom, ahogy megállunk egy élénkvörös Mazaratti mögött a pirosnál. Egy pillanatra Quinnre nézek, majd rögtön meg is bánom, mert az, hogy ilyen ázott madárfiókaként ül mellettem, nagyon is Londonra emlékeztet. Mármint, negyven felett felednem kéne a dolgokat, miért emlékszem mégis ilyen kristálytisztán mindenre? Lehunyom a szemem és a fejemet a háttámlának döntöm. – Tudom.
Mély levegőt veszek és kiürítem a fejem, mielőtt, még mindig hátradőlve, oldalra dönteném a fejem, hogy ránézzek. – Én sem akarom szándékosan elrontani. Én csak… – felhúzom a vállam, de mielőtt összeszedhetném a gondolataim, hátulról duda szólal meg. Előre tekintve elég világos, hogy még alig váltott zöldre, de a mögöttünk lévő szedán már úgy nyomja ám a dudáját, mintha muszáj volna. Legszívesebben beintenék neki, de ahhoz túl fáradt vagyok, úgyhogy csak felegyenesedem és ráadom a gázt. – Én csak nem tudom, hogy fogunk együtt dolgozni ilyen hosszú ideig.
Nem ezt akartam mondani, de most már mindegy. Talán jobb is így; lehet, hogy jobb, ha azt hiszi, egyáltalán nem örülök, hogy itt van? Hogy nem jutnak eszembe azok az emlékek, amik egyre csak az agyam elejére tolulnak, minden más, értelmes gondolatot ellökve az útból? Hogy nem tudok anélkül ránézni, hogy a nyolc évvel ezelőttieket látnám? Hogy ruha nélkül látnám, méginkább; ahogy az ágyon fekszik hason és a forgatókönyvet olvassa, a fényár cirógatja a háta hajlatát…
Sóhajtok. Legszívesebben azt kérdezném duzzogva, hogy miért?, de választ vár. Hogy mondjam el neki, hogy tökéletesnek gondoltam? Félreértené. – Nem miattam jutottál be – mondom végül. – Én ellened szavaztam, de mindenki más melletted. – Hazugság, de olyan régóta élek hazudozva, hogy már könnyedén jön, a bűntudat pedig néhány pohár vodka után nyom nélkül eltűnik; legalábbis, feloldódik az alkoholban, és csak néhány nap múlva ülepszik le ismét. – Mondanám, hogy semmi személyes, de nem lenne igaz. Mármint, Quinn… – ismét sóhajtok, ahogy váltok egyet, és beveszek egy jobb kanyart. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni, oké? De nem ez volt a fő ok, nem… bosszúból akarlak elkaszálni. Nincs elég tapasztalatod. Néhány éve vagy csak a szakmában, fontosabb mellékszerepet sem igen kaptál még, és nyilvánvaló, hogy a képzettségeden is dolgozni kell. Sok mozdulatod túl nyers volt, szögletes, nem simult bele a jelenetbe; és néhány évvel fiatalabb is vagy a kelleténél.
Amit elmondtam, az mind igaz volt, a hazugság ott rejlett, hogy ez akármikor is túlsúlyba került volna a tagadhatatlan, ösztönös tehetsége mellett, amit nem lehet tanulni, a le nem írt hézagokat tökéletesen kitöltő rögtönzései vagy a már emlegetett tény mellett, miszerint Ő maga Ava, bizonyos szempontból. De ha nem akarod, hogy rájöjjön arra, igazából tökéletesnek gondolod, mert félreértheti vagy visszaélhet vele, mindig az a legjobb megoldás, ha a totál ellentétjét mondod, ugye?
– Ezzel nem bántani akarlak. Jó színésznő vagy, csak… fiatal – teszem még hozzá, a pillantásomat közte meg az út között váltogatva. Nem akarom megkockáztatni, hogy a végén magára vegye, és megpróbáljon kiugrani a kocsiból az út közepén. Próbáltam kedvesen mondani; persze, nem túl kedvesen, mert az is gyanús lenne… – De a lényeg, hogy megkaptad, nem?
És az is, hogy valahogy meg kell oldanunk a helyzetet. Itt ez a kínos szorongás, amivel nem tudok mit kezdeni. Mi lesz, ha hónapokig kell majd együtt dolgoznunk? Nem lehetek folyton részeg. Megrázom a fejem a felajánlott zsebkendőre. – Én nem… – Nem kérem a zsebkendőt. Nem akarlak hazavinni. Nem akarlak itt tartani. Nem akarom, hogy itt legyél. Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy halld, amit gondolok. Nem akarom, hogy ne halld, amit gondolod… A szó közben haraptam el a mondatot, úgyhogy most be kell csuknom a számat. Néhány másodpercig csendben vagyok, és az újabb, egyelőre elég végeláthatatlannak tűnő sor végére állok be az egyik nagy kereszteződésben. Direkt jöttem volna erre? Itt mindig nagy a dugó. Ösztönös volt. – Én nem ettem. Ma. Még. Nem vagy éhes? – fordulok felé ismét, mintha egy teljesen átlagos, természetes kérdés volna kettőnk között. – Vagy zavarna, ha bemennék egy drive-inbe…?

- Chh.. - horkanok fel. Ugyan nem tudja, de eléggé elevenembe tapintott ezzel. Nem tudok semmi konkrétat erről a városról. Valószínűleg ha kirakna egy pontján, egyszerűen eltévednék, vagy valóban fél vese nélkül ébrednék egy jégkockákkal telerakott kádban. És ez még a jobbik esetnek lenne nevezhető. A nővérem ezért sem rajongott azért, hogy én idejöttem. Pedig kétség sem fér hozzá, hogy ha valaki valóban komolyabb karriert akar befutni, akkor ide kell jönnie és itt kell magát úgymond megmérettetnie. Tehát így sem és úgy sem nincs más választásom: be kell szállnom a kocsijába, mert fogalmam sincs, hogy gyalog mondjuk miként tudnék eljutni innen a szállodámig. Mondjuk jó, van itt google meg ilyesmik, tehát éppen kérhetnék valahonnan egy taxit, de ha már itt van akkor nem kullognék vissza a stúdióba. - Megjegyeztem, semmi busz. Majd..bérelek magamnak kocsit. Így jó? - nézek rá kérdőn, mert hát távol állnék attól a beruházástól, hogy kocsit vegyek, mert nincs szándékomban komolyabban befektetni egyelőre. Lehet nem is bírnék ebben a városban élni úgy komolyan hosszabb távon. Vagy nem tudom, sokat nem agyaltam a dolgon. Mostanában leszoktam az alapos mérlegelésről ami annyira jellemzett az elmúlt években, sőt, kezdek visszaesni valahová 18 éves korom környékére, hogy inkább kipróbálok mindent, nehogy mellettem suhanjon el az élet.
- Mondja ezt az, aki az egyirányú utcát jelző táblát figyelmen kívül hagyva, kis híján karambolozott egy busszal. - felemelem az ujjam, hogy számoljak - majd egy zöldségszállítóval - még egy ujj - majd a postás kocsival. Kihagytam valamit? - volt még pár, amin én jókat múlattam kivéve persze amikor úgy éreztem, hogy na most itt a vég, mert hiába tapos a fékre, a velünk szembe jövő nem fog. - Pár órája még kis híján megvádoltál, hogy mindenkinek elmondom majd a történetünket. Most meg pont a stúdiónál szállok be a kocsidba. Ha ezek után nem hallod vissza, hogy rögtön lefektetted a filmed főszereplőjét, akkor valószínűleg soha. - bíbelődöm a biztonsági övvel, mert hát ráadásul nem is lenne hazugság, igaz nem hinném, hogy bárkit is érdekelne, hogy a nagyon is megtette, a múltban volt, másik földrészen. És bizonyos értelemben egy másik emberrel, hisz semmit nem tudtam arról, hogy ki ő valójában. - Reméltem. - bólintok, de legalább olyan halkan reagálok, mint ő, bár nem tudnám megmondani, hogy miért is. Csak nem tudom, valójában nem hittem, hogy csak ezért nemet mondana rám. Pedig bevallom így utólag belegondolva nagyon is alapos érveket hozott fel azzal kapcsolatban, hogy miért NE akarjam ezt a szerepet.
Ettől még ki vagyok hegyezve minden sóhajára, minden mondatára amit kiejt. Vagyis amivel nyugtáz. Tudom, hogy tudja mennyire szeretem ezt a történetet, minden szegmensével együtt, ahogy azt is, hogy amennyire tőlem telik igyekszem majd a legjobbat hozni, hogy ő is meg mindenki elégedett legyen és én se akarjam majd elsüllyeszteni a dolgot a kezdeti időszak nevű aktában. Felsóhajtok, bár kimondhatnám ezt így én is, hogy én sem tudom. Honnan tudnám? Már ez is sokkal több, mint amit egyébként nyugodtan elbírok. Hogy itt ülök a kocsijában - attól még a pofont teljesen jogosan kapta - és gyakorlatilag beszélgetünk..vagyis valami olyasmi. És most leszerződünk közös munkára nem is tudom mennyi időre. Egy évre? Másfélre? Kibámulok az ablakon. Tudom, vagyis hát most kb. el is mondja, hogy nem akarja, hogy itt legyek. - Úgy, ahogy bárki mással dolgoznál együtt. Nem igénylek speciálisabb figyelmet mint bármelyik másik színésznő. Nem kell rám vigyáznod, nem kell velem töltened az idődet. Fenntartunk egy munkakapcsolatot és... - vállat vonok, vagyis próbálok - azt hiszem ennyi. - mert hát ennyinek kell lennie, erről ő tett 8 évvel ezelőtt és azon már nem lehet változtatni. A film sikere viszont mindkettőnk érdeke és ezért kénytelen lesz lenyelni az összes ellenérzését. - Tartom amit mondtam, tőlem senki nem fogja tudni, hogy valaha is ismertük egymást. - nem nézek rá ugyan, de hallhatja, hogy igazat mondok. Hisz tudok a gyerekeiről, a feleségéről is, eddig is csak a nővérem tudta, hogy ki volt pontosan az az ember az életemben akkor.
Szavaira viszont már muszáj ránéznem és próbálom uralni a döbbenetet is. Vagyis nem döbbent meg szó szerint igazán..de..képes volt ellenem szavazni? Hát ez kicsinyes. Vagy nem tudom, most azért csinálta mert ismer és nem akarja, hogy itt legyek vagy azért, mert tényleg szar voltam? - Jaj, ne csináld! Dehogynem lehet! - és kell is, mert muszáj, mert nincs más választása. Ahogy én nem beszélhetek a családja miatt, úgy ő sem beszélhet, mert oda lenne a startom és ezzel tökéletesen tisztában is lehet. Hisz a szavazókon kívül soha senki nem fogja tudni, hogy ő a mai napon történetesen ellenem szavazott. A kritikát ellenben komoly figyelemmel hallgatom. - Miért, hány évesnek kellene Avát játszania? Egy negyvenesnek? - tudom, most némileg sértődöttnek tűnhetek, de basszus! Jelenleg úgy érzem magam, mint kisdiák az igazgató úr előtt mert éppen valami nagyon rosszat csinált. Azt meg sem kérdezem, hogy honnan tud ő arról milyen szerepeim voltak, hisz..az összes életrajzot érintő papírom be lett adva. Az is, hogy dramaturgnak készültem eredetileg, csak hát jött egy...töréspont és váltottam. - Ez a szó a te szádból elég érdekesen hangzik. - nézek rá, nem baj, hogy a vezetésre figyel. És nyilván tudja, hogy mire mondom. - Nevezz inkább szakmailag tapasztalatlannak, az helyesebb. - kijavítom, mert mindig kijavítom de ez egyszerűen belőlem fakad, meg mert én angol vagyok ő pedig nem és nekünk mániánk mindent tűpontosan megnevezni, emellett ha a kérem és a köszönöm valamiben nincs ott, már húzgáljuk az orrunkat. Hiába, 27 évet nem tudok magamból egy csettintésre kinevelni. Ezért van tele a szobám teával. Úgy értem rendessel. - Igen, az a lényeg. - a vizes zsepit is a lábam mellé ejtem a papírokra, ennek is keresnem kell majd egy kukát. Ő meg nem veszi el és nem értem miért nem, amikor ide látom, hogy az ő arca is vizes. Vagy nem zavarja? Londonban motyogott a sok eső miatt, aztán szerintem csak..megszokta. Kétlem, hogy megkedvelte volna. Szóval csak tartom a kezem tök hülyén ő meg hallgat. Ő nem, mi? Nem kéri? Nem akarja? Felvonom a szemöldököm.
- Tessék? - nézek rá megütközve, hát az evés meg aztán most hogy jutott eszébe? Közben meg mintha állnánk, vagyis araszolnánk. Dugó van? Hát ezt nem hiszem el! Komolyan... - Nem kell a zsebkendő mert te még nem ettél ma? - pislogok rá és azért teszem fel egybegyúrva a kérdést, mert szükségem van valami érdemi infóra. - Te ülsz a volán mögött, így ha éhes vagy megállhatunk. Nekem egy cigi kéne meg minimum valami..idegnyugtató. - úgy értem egy pohár bor,vagy bármi egyéb, de képtelen lennék leülni és..enni. Egyébként imádok enni, csak nem akkor amikor épp szerepet kapok. - Én nem vagyok éhes. - ezt azért hozzá kell tennem. - Mindig ekkora dugó van itt? - sóhajtok kelletlenül, mert amúgy fogalmam sincs hol vagyunk. Mondjuk lehet mire elérjük az éttermet már beleegyezem abba, hogy valamit magamba toljak ami nem folyékony és bír valami tápértékkel is. Húzgálom a szoknyám alját, mint általában ha plusz cselekvésre van kényszerem. - És kit ajánlanál nekem? Tudod..segítségnek. - a kérdés csak merőben kíváncsi, mert lesz körülöttem még pluszban egy egész stáb és a többi színész is. De azért...mégis. - És az..oroszországi, részek? - ebben meg inkább egy vágyódó kérdés van, mindig is látni akartam Szentpétervárt.

Ahogy az angliai emlékek tengerében úszunk, ha csak néhány pillanatig is, de el tudom hinni, hogy minden a legnagyobb rendben;sőt, egy kicsit talán azt is, hogy boldog vagyok. Lehetnék az. Ezt persze soha nem mondanám ki hangosan, elvégre, senki sem kíváncsi a picsogásra, akkor pedig főleg nem, ha férfi vagy. Az apám forogna a sírjában, annyi bizonyos; akkor is, ha eljárnék, nem tudom, terápiára, pedig számtalanszor eszembe jutott már. Mark is javasolta. Nem, én orosz vagyok; ha lent tudok tartani egy liter vodkát, akkor az érzéseimet is. A gondolatokat. Különben még a CIA felhasználná ellenem.
Egyébként is, miért ne lennék boldog? Jó életem van; azt csinálom, amit imádok, sikeres vagyok a munkámban és egyre népszerűbb is, mások ilyesmiről csak álmodhatnak. Gyönyörű feleségem van és remek kölykeim. Miért ne lennék boldog? Miért nem vagyok boldog? Nem Elle hibája; azt hiszem, már korábban sem voltam az. Úgyhogy ez olyasmi, amit nyilván én okozok; és ezért nem is kell mások orrára kötni. Amúgy se értenék; egyszerűbb csak mosolyogni. Mindig ez a megoldás, nem? Ha elkeseredettnek tűnsz, ha szomorúnak, ha stresszesnek… Azt kérdik: miért nem mosolyogsz? Mosolyogj, úgy jobb lesz! Persze, ez többször fordul elő nőkkel, azt hiszem, legalábbis Tammy állítása szerint. De igazuk van: mosolyogj. Attól nem lesz jobb, ha mindenki más napját is elcseszed.
De gyorsan eltűnnek azok a pillanatok. Magamban átkozom a saját hülyeségem; miért is kellene azt hinnem, hogy bármit is jelent már a múlt? Ott hagytam, magyarázat nélkül, hazugságban. Tulajdonképpen lehet, hogy minden rossz, ami azóta történt, emiatt volt; megérdemlem. Azt is, hogy a karma most Quinnel büntet, személyesen.
– Csak hogy tudd: nagyon figyelmes ember hírében állok. – Vetek rá egy jelentőségteljes pillantást. – Úgyhogy hidd el: nagyon is fel fog tűnni mindenkinek, ha kerüllek. – A filmes szakma már csak olyan, hogy azok válnak a családoddá, akikkel forgatsz. És egy kicsit valóban családias érzése van: egy csapat random ember, akiket egyetlen dolog köt össze (hogy az most vérvonal vagy szerződés, lényegében mindegy), akikben nem feltétlenül van bármi közös, de muszáj együtt működniük, és jóval több időt egymás társaságában tölteni, mint szeretnék. Nem véletlen, hogy a színészek gyakorta egymásban találnak partnerre, nem pedig „civilekben”; egyszerűen mi vagyunk egymás körül. Lényegében szabadidőnk nincs; hol máshol válogatna az ember? – Már nincs más választásunk, mint valahogy megoldani, de ettől még nem leszek kevésbé feszült.
Természetesen nem arról van szó, hogy az Ő társaságát ne kedvelném; vagy hogy ne akarnám túlzottan is magam mellett tartani. Nem értem, miért, de szükségem van rá; és valamiért most, hogy itt van mellettem, még ha csak azért is, mert itt lehetetlenség taxit fogni, és dühös rám… Még így is. És azzal a ténnyel sem akarok törődni, hogy előre látom, Ava partnerének keresése elég húzós lesz. Valahogy eddig nem gondoltam bele, de ahányszor elképzeltem Quinnt a szerepben… Soha nem egy színészt láttam ott Rhett helyén. Én voltam az, bár meglehet, csak a szubjektív történetmesélés mondatja velem. Valószínűleg, igen.
De professzionalizmus van. Ezt is megoldjuk.
Gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki a kifogásom. Pedig valódi ok; nem perdöntő, de valós. Mondjuk ha már ezt is zokon veszi tőlem, akkor nem tudom, hogy mit gondol, rendezőként milyen leszek vele. Félreértés ne essék, senkivel nem vagyok kegyetlen vagy direkt bántó; de minden apróság számít. Úgy is mondhatnánk, hogy a kákán is csomót keresek. Ez a film, bár egyelőre erős kijelentés, de életem egyik főműve kell hogy legyen; hogy megmutassam mindenkinek, magamnak és a kétkedőknek, hogy nem csak ostoba akciófilmeket tudok kreálni. Hogy van ott mélység és tehetség, olyasmi, amit az emberek többsége csak a színházban értékel igazán. Nem fogom hagyni, hogy bármiféle baki is keresztülhúzza a számításaimat.
– Oké. Egyrészt: aú. Semmi gond azzal, ha valaki negyvenes. – Igen, ezt egy kicsit magamra vettem, elég morcosan pillantok rá a szemöldököm alól. – Másrészt: te is tudod, hogy vannak részek, ahol Ava már majdnem ötven. Úgyhogy igen, egyszerűbb lenne egy közép-késő harmincast fiatalítani és kicsit öregíteni, mint csakis felfelé menni. Ebben nincs semmi meglepő; utálom a CGI-t.
Annak ellenére, hogy a mai közönség nagyja követeli a használatát. Inkább hiszek a régiféle filmművészet erejében, ahol még mindent ott és akkor oldottunk meg; sminkkel, kellékekkel, kameraállásokkal, fényekkel… Örökre le fognak nyűgözni az olyan filmek, mint a Gyűrűk Ura-trilógia. Ott volt persze a zöld háttér sokszor, de a legtöbb dolog élőben ment, a kosztümök pedig egyszerűen zseniálisak. Nem pötyökkel telerakott kezes-lábasba bújtattak minden orkot és utólag ráanimálták a mozgásra a külsőt; valódi művészekkel dolgoztak.
Szeretnék én is művészekkel dolgozni. A művészet pedig ott van mindenben; valahol bizonyára Quinnben is, és nem csak elvesztegetett tehetség az övé, mert most elég unprofesszionálisan sértődött válaszokat ad. Átfut a fejemen, hogy talán tényleg jobb lett volna ott hagyni a stúdió előtt. – Manapság már az is sértés, ha valakit fiatalnak hívnak? Sosem fogok kiigazodni a nőkön… – Ezt inkább magamnak motyogom, mert tényleg nem tudom már néha, hányadán állunk az emancipációban. Nem hívhatod őket idősnek, sem éltesnek, sem fiatalnak, sem semminek, tulajdonképp. Nem szólhatsz hozzájuk, az a legegyszerűbb; bár a babushkám megesküszik rá, hogy azért bírt ki majdnem hetven évet deda mellett, mert egy oldalra le tudta volna írni mindazt, amit ezalatt a nagyapám mondott. Tény, nem volt a szavak embere. Az is tény, hogy babushka mellett nehéz szóhoz jutni.
Egy kicsit azt kívánom, bárcsak Quinn se hagyna szóhoz jutni. És azt hiszem, ez az, ami fura volt; hogy nem kiabál velem, nem hord le a sárga földig, nem tűnik mérgesnek, nem sír, csak… elfogad. Túllépett rajta. Ott vannak persze a telefonos üzenetek, de azok nem igen számítanak. Miért nem mérges? Miért zavar, hogy nem mérges? Szüntelen arra várok, mikor lesz elege és kever le egy akkora pofont, hogy meglazítja a fogtömésem. Megérdemelném; Elle-lel könnyű vitatkozni, tudom, mi jön, mit várhatok, és hogy utána béke lesz. De így? Mikor számítsak kirohanásra? A forgatás közepén?
Egy pillanatra azt hiszem, hogy talán most lesz elege, de nem. Nem tudok válaszolni a kérdésre; hülyeség csúszott ki a számon, mert nem volt jobb ötletem, és mert nincs mellettem a babushka, hogy átbeszéljen felettem. Csak megvonom a vállam. Ha egyik választás sem kecsegtet sok jóval, akkor ne válaszolj, és legfeljebb debilnek néznek. Van annál rosszabb. – Hát, ha így állsz hozzá a kérdésekhez, valaki tényleg ellopja majd a vesédet – jegyzem meg, megkísérelve egy viccet, de inkább visszaszívnám. Fenébe. – Remélem, nem azért nem eszel, mert félsz, hogy a kamera rád dob majd tíz kilót… A legkevésbé arra van szükség, hogy tovább fogyj, meg elájulj a forgatás közepén. Ha folyadékdiétát akartál volna kezdeni, azt is halaszd el. – Ezt jó tanácsként mondom, és mert elég régóta foglalkozom színésznőkkel ahhoz, hogy tudjam, betegesen sokat aggódnak azon, hogy néznek ki; túlzásba viszik az edzést, végkimerülésig, nem esznek rendesen, aztán reménykednek az aloe hatásában. Vannak azok a szem alatti karikák, amiket még három kiló smink sem tud elfedni. – Ettél ma egyáltalán?
Csak azért sejtem, hogy nem, mert a meghallgatás egésze majdnem tizenöt órát tartott, és amennyire láttam, nem ment el sehová. Ahányszor nyílt az ajtó, hogy a kint várakozó újabb delikvens befáradjon, Ő ott volt, ült a székén, tanulta a szöveget, az egyik füléből lógott a fülhallgató… Készült. Tizenöt órán keresztül. Eszement színésznők.
– Ez itt LA – vonom meg ismét a vállamat, halvány vigyorral kísérve. Jobb, ha hozzászokik a forgalomhoz. Ha itt valaki azt mondja, találkozzunk tízkor, az azt jelenti, hogy hatkor el kell indulnod, hogy időben odaérj, de minek is tennéd, ha a másik is úgyis bent ragad a dugóban? – És a cigarettát-per-idegnyugtatót inkább Applebee’s vagy Chili’s étterem mellett szeretsz venni? Egyébként itt már legális a marijuana. 28,5 grammig. És inkább azt ajánlom, mint a Xanaxot; utóbbi befolyásolja az artikulációs képességet. – Valamint a szexuális potenciát is, de ez nem olyasmi, amiről tudnia kell, vagy ami őt feltétlen érdekli… Vagy ami engem érdekelni kelljen. Már vele kapcsolatban. Én pedig túlélek 10-12 órát szex nélkül, általában.
Kicsit nehezebbé válik a helyzet, már felejtés terén, ha hirtelen pont a mellettem ülő világít rá a múltbéli emlékekre. Rossz szokás, pótcselekvés az, hogy a szoknyáját húzógatja, de bennem nagyon is ismerős érzéseket kelt; és nem kell túl sokat kutakodnom az emlékeim között, hogy pontosan fel tudjam idézni a belső combján lévő apró anyajegyek elhelyezkedését. Valamiért felgyullad bennem az ösztön, hogy nyúljak oldalra, érjek hozzá, és…
De nem teszem, persze. Még csak meg sem rezdülök. Azt hiszem, az szexuális zaklatás lenne, engedély nélkül; az pedig elég hülyén venné ki magát, ha most hangosan megkérdezném, engedélyt ad-e arra, hogy hozzá érjek. Lehet, hogy kiugrana a kocsiból, pedig ezek olyan, ösztön által gerjesztett gondolatok, amik nem szándékosan ébrednek. Túlélem. De ő is tudja, tudnia kell, hogy a blúza átázott, és a mellkasára tapad, ugye? Jesszus. Chill.
– Segítségnek? – kérdezek vissza értetlenül. És tudom, hogy nem erre gondol, de megint eszembe jut az, ahogy a szoknyáját birizgálta. Most. Most véletlen volt, valószínűleg nem vette észre; de alig nyolc éve nagyon is szándékosan csinált ilyesmit. Nem véletlenül mentem neki majdnem annak a zöldségszállítónak, oké? Elvonta a figyelmem. Az ember csak-csak szívesebben figyel a mellette ülő szőke szépség alsóneműjének alig kivehető vonalára, mint utcatáblára, nem?
Nem. Nem gondolunk ilyenre. Csak mellettem ül. A fenébe is. Miért nem tudok elvonatkoztatni? Nem ő az első színésznő, aki azután kerül a filmembe, hogy volt köztünk valami. Talán csak egy vagy két éjszaka erejéig, de volt; nem főszerepet kaptak, az igaz, és én legtöbbször ott sem voltam a castingnál, de…
Sóhajtva lépek rá a gázra, ahogy végre eltakarodnak előlünk a tötymörgők, és a kevésbé forgalmas útvonalon megindulhatok az éttermet jelző tábla által mutatott irányba. Korog a gyomrom, és ez egy kissé elvonja a figyelmem. – Nem tudom. Van néhány coach, aki jó lehet. Ha akarod, elküldök mailben egy listát. A stáb nagy része még nincs eldöntve; te voltál az első, akit castingoltunk. – Hozzád akartuk nézni a többieket. Ez most már nem tűnik olyan jó ötletnek.
– Mi van velük? – Mármint Oroszországgal. Ah, hogy a forgatás. – Hát… Szeretném ott forgatni őket. Románia talán olcsóbb lenne, az oroszok hajlamosak megkérni az árát az amerikai látogatóknak, és az egész krími balhéval együtt kicsit nehezebb… Főleg, hogy ugye van az a rész Butch és Steve között, azt pedig mind tudjuk, hogy Szocsi is micsoda eredményeket mutatott fel a melegség elfogadásával kapcsolatban… – Megvonom a vállam. Sokat tudok az orosz honról, még ha jóval többet éltem is Amerikában; és azt is tudom, hogy hiába van már vége a hivatalos kommunista uralomnak a maga egészen betegesen elferdített elvtársi s besúgó-rendszerével, még mindig ott folyik az ereinkben, és alig változtak a dolgok. Talán az én gyerekeim, vagy az övéik, már anélkül mehetnek oda, hogy a nyomukban járnának. Egyelőre viszont még minden amerikait megfigyelés alatt tartanak; ha nem a hivatalos szervek, akkor a helyiek. Nem egyszerű kérdéskör.
– Még kalkuláljuk a rizikófaktort. Szibéria fontos központ lenne, és jó lenne megtartani autentikusnak az egész közeget, de ha mást nem, keresgélhetünk a régi Szovjetunió országai között. Nagyjából… két hónap. Három a maximum, amit még fizet a stúdió; azalatt le kell forgatnunk mindent. – Ami így egészen soknak tűnik, de az igazság az, hogy okkal szeretném Oroszországot: vannak olyan részei a filmnek, amik egy szibériai bázison játszódnak, és szeretném, ha valóban Szibériában forgathatnánk. Ha nem kellene ferdíteni. Ha a maga rideg, gyönyörű valóságát mutathatnánk meg a végtelen sztyeppéknek, ez azonban olyan munkakörnyezetet is jelent, ami nem engedi meg azt, hogy egész nap kint forgassunk. Az éjjeli jelenetek kihívást fognak jelenteni, és lehet, hogy a végén inkább nappal forgatjuk őket, és utólag dolgozzuk át a fényviszonyokat. Egyszerűen olyan hidegek vannak ott, amiket nem bírnak a kamerák, legalábbis az átlagosak semmiképp.
Még egy utolsó lámpa vár minket, mielőtt befordulhatnék a lehajtóra, ami a drive-inhez vezet. Sóhajtva dőlök hátra, és lopok egy pillantást Quinnre. Még mindig gyönyörű, sőt, még inkább, ahogy véglegesen eltűnik róla az a gyerekes báj. Mennyi is most? Néhány évvel harminc alatt. A számokban sosem voltam jó. – Nekem… Tényleg nagyon fontos ez a film. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy ha megpróbáljuk, és nem működik, ez, köztünk, akkor lehetséges, hogy a második befutót választjuk. Csak szeretném, ha tudnád, hogy ne lepődj meg.
Miért kell elrontanom? A francba, nem kellett volna rákérdeznem. Jól elvolt azzal, hogy az orosz forgatásról beszélünk! Lehunyom a szemem, míg a minden bizonnyali kiakadását hallgatom, és beharapom a számat. Benedvesítem az ajkam, mielőtt megszólalnék. – Sajnálom. – Halk vagyok, úgyhogy lehet, hogy nem hallja meg, legfeljebb a szám mozgásából következtet. Makacsul meredek előre, mert nem merek ránézni. Ha meg akar ütni (és megérdemelnék még néhány pofont!), akkor tegye úgy, hogy nem számítok rá. Elle-nél mindig az a legrosszabb, hogy látom, mit csinál, hogy mire készül a keze, de nem merek odébb lépni. Nem akarok. Úgyhogy meredek előre, mintha meghipnotizált volna az ablaktörlő. – Sajnálom, hogy segg voltam. Hogy egy szó nélkül léptem le. Már mindegy, de akkor is… a bocsánatodat kérem. Nem muszáj megadnod.

Akárhogy is, nem tudom miért megyek bele vele ebbe az egész, már-már nosztalgiába átcsapó témába. Egyáltalán minek kellett megszólalnom azokról az esetekről? Nem tudom, nem értem, pedig megfogadtam, hogy a semlegességben fogom tartani ezt az egészet, ha már így hozta az élet, hogy az én nagy debüt filmemnek valóban ő a rendezője akkor nem utálhatom feltűnően. Persze lesznek talán, akik hasonlóképpen ellentétes érzelmekkel viseltetnek iránta, így tehát nem lenne talán túl feltűnő, ha a forgatás alatt mondjuk..nem kedvelném meg. Ehhez egyébként ismeretlenül is jogom van. És talán ha nem azzal kezdett volna, hogy követtem-e, meg mit akarok itt, meg mi lesz most vele, akkor nem morfondíroznék azon, hogy nagyobb pofont kellett volna neki adnom, vagy, hogy miért nem tudott rosszabbul öregedni. Lehetne legalább hajlott a háta, vagy lehetne kábítószer függő, el is hízhatott volna. De nem. Mr. Reid ehelyett azt választotta, hogy vonzó marad, magára kapva a sármot is. Úgy igazán nagyon nehéz valakit utálni ha egyébként meg...szóval ha...NEM! Megrázom a fejem, hogy kitoljam belőle ezeket a gondolatokat. Tudtam, hogy nem jó ötlet ilyen kis térben együtt ülni vele. Egyszerűen tudtam. Felhorkanok. Nagyon figyelmes. Aha, rám is olyan nagyon odafigyelt. Arra is, hogy mondjuk érzelmileg tönkre vágott. Várjunk csak..ja, nem is érdekelte, hogy mi van velem. Mégis könnyedben hagyom a társalgást. Egyszerűen nem akarom, hogy ezt tudja, hogy valaha is megtudja.
- Nem is mondtam, hogy kerülj. - támasztom a fejem az ülés támlájának és ránézek, bár ezt sem kellene túl sokszor tennem - Csak, hogy ne bánj velem másként és ne fordíts rám több figyelmet. Ó, és ne most jöjjön rád a kitárulkozás utáni vágy, hogy márpedig világgá kürtöld a dolgot. Ha ez megvan, - rakom keresztbe a lábaimat - szerintem elég valószínű, hogy senki nem fog tudni rólunk. - az én fejemben ez egyszerű, mert minden csak megjátszás kérdése. Egész seregnyi dolgot játszom meg magam is és tettem is az elmúlt években. Lévén ideje korán megtanultam, hogy ha őszinte vagy és túlságosan magadat adod valakinek, az csak bántani fog, te meg ott maradsz egyedül és úgy érzed majd, hogy egy darab szar vagy. Erre az érzésre pedig még ennyi év után is képes nekem rájátszani. Feszült. Ő feszült, miattam??? Ha most arra játszik, hogy a viselkedése miatt visszadobom a szerepet, téved. Nem mondom, hogy ennyire már ismerhetne, hisz nem teszi, de ha tenné tudná, hogy nem fogok visszalépni. Akkor sem ha a feleségét meg a gyerekeit is elhozza az összes forgatásra, hogy én hülyén érezzem magam.
- Szerintem fölöslegesen aggódsz. - hisz ha annak idején mondjuk ha tudtam volna, hogy házas, akkor sosem kezdek bele az egészbe. Akkor sem, ha a házassága nem az én dolgom lett volna. Viszont mivel nem tudtam, így majdnem egy évig hamis illúzióban éltem, egy hazugságban, mondjuk ki. Mert az volt. Minden amit mondott, minden amit éreztetett. Mára már ezt elfogadtam. Nem mondom, hogy könnyű volt, hisz 19 voltam amikor találkoztunk, de akkora irdatlan pofont még sose kaptam. És sokáig azt hittem, hogy majd kapok magyarázatot, vagy valamit. Bármit. Egy levelet. Egy üzenetet. De nem..többé semmi, egészen a mai napig az sem érdekelte, hogy a világon vagyok.
- Nem mondtam, hogy gond lenne vele. - jó tudom, hogy hogyan érti, de ez a fiatal mint jelző, ez annyi dolgot takarhat, hogy hihetetlen. És lehet legalább annyira sértés, mint amennyire dicséret vagy épp ténymegállapítás. Azért különös tőle hallani, mert...mert az. Lehet már akarattal is valami rosszat akarok belátni a szavai mögé? - Tudom, régen is a klasszikus technikák pártolója voltál. - ezt próbálom olyannyira semleges hangon közölni, amennyire csak tudom. - De mivel nincs Avának később jelenete ahol ruha nélkül kellene látni, így egy jó maszkmester meg tudja oldani, hogy ötvenes anyává varázsoljon majd. - jegyzem meg egyébként elég békülékeny hangon. Persze jelenleg tőlem ez elég távoli, mondjuk úgy több szempontból is. Egyrészt, még harminc sem vagyok, tehát nem feltétlen merengek azon, hogy mi lesz úgy 20 év múlva. Próbálok a jelenben maradni és a karrieremre koncentrálni. Bár egyedül, egy ekkora városban, hát nem lesz egyszerű. Ironikus, hogy Alex az egyetlen ismerősöm itt.
- Nem az a sértés ha valakit fiatalnak hívsz, hanem a kontextus teheti sértéssé. És ez kicsit úgy hangzott. - nem mintha számítana, igazából valószínűleg még tonnányi sértő dolgot fogok hallani a szájából, ami nehézzé fogja tenni az egyébként is nehéz időszakot nekünk. A lényeg, hogy működjön a dolog és a film jól sikerüljön, nem? Majd feldolgozom ha olyat mond. Gondolom. Eddig sosem volt dolgom olyan rendezővel, amelyikhez bármi közöm is lett volna. Szóval nem tudom...komolyan nem tudom. A vesés kérdéskörre nem reagálok egyébként, mert nem látom értelmét. Az evés viszont teljesen az ő dolga. Szeretek enni, tényleg szeretek ez mondjuk nem változott, de most képtelen vagyok. Mert még nem hiszem el azt, ami történt ma. Semmit sem a mai napból. És istenem még lakást kell majd találnom vagy valami, mert nem maradhatok szállodában. Nem vagyok milliomos végtére is. Kettőnk közül a vagyon az ő privilégiuma, nem az enyém. A lakásomat, amit egyöntetűen megszavazott nekem a család és ami egyébként apáé volt valamikor, nem gondoltam rá, hogy el kellene adni. Vagyis még nem. Az olyan végleges döntés, nem?
- Jesszus, nem azért nem akarok enni mert kövérnek érezném magam a kamera előtt. - mondom védekezően, hát úgy nézek ki, mint valami picsa aki ilyeneken aggódik? Ha túlsúlyos lennék Ava szerepére, valószínűleg megmondták volna. Vagyis remélhetőleg. Majd úgyis kell felszednem valamennyit..vagyis emlékeim szerint kellene a későbbi idősíkhoz. De majd meglátjuk. - Nem, nem ettem, de nem is kívánok semmit, maximum vagy két pohár bort és vagy sört és vagy... - lehajtott fejjel elmosolyodom, tudnám még sorolgatni. Talán akkor elmúlik majd ez a görcsös érzés a gyomromból, meg ha már el fogom tudni hinni ezt az egészet ami történt ma. Majd akkor tudok enni..talán holnap délelőtt. Addig..úgyis minden fűrészpor ízű lenne. - Fogalmam sincs mik azok. - vonom össze a szemöldököm. Gondolom ez a két étterem esik most útba, vagy ezt a kettőt szereti, vagy nem is tudom. - Válassz egyet. - mondom megadóan. - Komolyan? - nézek rá egy mosollyal, mert ha most szóba jön itt a könnyű drogok használata komolyan nevetni fogok. - Akkor lehet élnék vele. Nem szeretem a gyógyszereket amúgy sem. - még mindig nem. Erről valószínűleg pont a szüleim tehetnek. Szerintük mindent meg lehet oldani természetesebb úton és amúgy is a legtöbb gyógyszerben elrejtett anyag van, ami lassú rászokást fog majd eredményezni és még sorolhatnék itt végtelen dolgot. Az egyetlen ami otthon elfogadott volt, az a fejfájás csillapító, lévén a nővérem migrénes. Persze ha most akár két slukkot szívnék bármilyen jointból valószínűleg ültő helyemben elaludnék, de lehet csak 1 órán belül. - Csak nem élsz vele? - kérdezem kíváncsian. Mert az meglepő lenne, nem mintha azt hinném róla, hogy szentéletű. Egyrészt tudom, hogy nem az, másrészt meg itt él Los Angelesben, ráadásul filmesekkel dolgozik együtt. Ha jól rémlik színésznőt is vett el. Milyen..fájó információ. Nem mintha köztünk valaha is szóba került volna ilyesmi. Csak úgy...mindegy is.
- Annak. - ilyenkor valahogy kételkedem benne, hogy figyel rám, hisz ő mondta az imént, hogy...ilyen hibákat vétettem meg olyan hibákat vétettem, akkor gondolom tudja, hogy kik a megfelelő emberek arra, hogy kaphassak segítséget is. A megalapozott kritikát képes vagyok elfogadni. Mindegy kitől jön. És ha ő így látta, akkor hát első lépés, hogy én nem sértődöm meg rajta, ő meg segítséget ad. A jó munkakapcsolat alapjai. - Azt megköszönném, majd megadom az e-mail címem. - elnevetem magam halkan - Minek is? Nálatok van a CV-m, abban az összes elérhetőségem szerepel. - és ennyit arról, hogy a telefonszámom és egyebem bármikor titokban maradhat meg ilyesmik. Ráadásul már azt is tudja, hogy melyik szállodában lakom, szóval..nincs itt mit titkolni ilyen téren. - Tényleg? - ó, nos ez meglepő, de legalább valóban a legelejétől láthatok mindent. Kíváncsi lennék Mr. Kritikus Reid kit fog megfelelőnek találni a másik főszerepre. - Megnézem azt a Rhettet aki átmegy a rostádon. - lévén szerintem mindenki kicsit magáénak érzi a karaktereket, vagy csak én vagyok túl szentimentális ezzel kapcsolatban, hogy ha ő Rhett és én meg Ava..hát..nos igen, kicsit álomszerű, kicsit valótlan, igen. Hülye vagyok, nincs mentségem. Talán ezért is érdekel a orosz rész is. Nem csak mert még nem jártam ott..hanem mert bakancslistás és egyszer azt mondta, hogy nagyon szereti Oroszországot.
- 3 hónap. - veszek egy mély levegőt, talán meg is nézhetném Szentpétervárat is. A Kremlt. Ehetnék borscsot, ihatnék igazi orosz vodkát uborkával. - Remélem megoldható. Az oroszoknak amennyire tudom, mindig jól jön a jó sajtó, pláne itt. Éljenek a hidegháborús huzavonák még mindig. - csücsörítek, rendre ezt csinálom ha komolyan gondolkodom. Mármint ilyenkor biztos, hogy idióta arcom van, mert félig csücsörítek, félig az ajkam harapom. - Akkor szétnézni nem lesz lehetőség? - nagyon óvatos a kérdés, nem akarom, hogy azt olvassa a fejemre, hogy nem nyaralni fogunk menni. És észre sem veszem, de jobb lett a hangulatom. Minden ellenére....Ami addig is tart, amíg meg nem szólal, megint. Erre már kénytelen vagyok felé fordulni és nagyon nagy szükségem van a hidegvérre ahhoz, hogy ne kezdjek el rögtön ordítani. És ne pattanjak ki a kocsiból rögtön. - Hát ez remek! Vagyis, ha nem úgy fogom követni az utasításaidat, mint valami robot, akkor ráfogod, hogy nem működik és egyszerűen kiraksz valamelyik fázisban. Mennyire jellemző rád! - dühös vagyok? Mit dühös...rohadt dühös vagyok rá, már lassan szavakkal nem bírom körbeírni, de érzem, hogy remegek az idegtől. És már megint ez a sajnálkozás is...tudja ám, hogy mikor hiszem el, hogy így van. Nem sajnálja, csak kényelmetlen neki a helyzet, amiben vagyunk. - Nézz rám. - másodlagos, hogy éppen vezet, van annyi ideje. - Ne sajnálkozz nekem. Nyolc év után ne merj sajnálkozni és ne csinálj úgy, mintha akár egy pillanatig érdekeltelek volna azután, hogy feltetted a segged az LA-be tartó járatodra. - némileg gúnyos félmosolyra húzom az ajkaimat - Tehát mit számít, hogy megbocsátok-e vagy sem? Semmit. Az imént mondtad, hogy ha nem fogunk kijönni, a melómat is elveszítem. Miattad. - fúú ne nem, hát ezt nem. Ha elérjük végre az éttermet és elég lassú a kocsi, ki is csatolom az övemet, mert bizisten megütöm ha itt maradok. Ki is szállok, nem is érdekel az eső. - Jó étvágyat, Mr. Reid! - Két idegbaj között tolom a számba a cigit és remegő kézzel gyújtok rá. Kapja be. Kaapja be de komolyan. A harmadik slukknál már kezd kicsit jobb lenne. Le kell higgadnom. Muszáj. És hívnak nekem egy taxit az étteremben ő meg..egyen, menjen haza. Nem érdekel. Az sem ha még jobban elázom. Istenem csak legyen erőm, hogy ne kezdjek vele ordítozni.

Rossz ötlet volt, meggondolatlan, sőt, egyenesen borzalmas, hogy én vigyem el Quinnt akárhová. Mégis, hogy kételkedhettem ebben? Egyszerre nyugtat meg és kavar fel a tény, hogy igazam volt, hogy nem tudunk csak úgy együtt dolgozni. Ez nem olyasmi, aminek örülnöm kellene; és nem is teszem. Káosz az egész.
– Quinn… – sóhajtom a nevét. Tudtam, hogy félreérti, hogy a saját igazságát hallja majd bele, és nem törődik azzal, hogy most sem lapult semmi támadó szándék a szavaim mögött. Legalábbis… Remélem, hogy nem volt. Nem fenyegetésnek szántam, csak szerettem volna tiszta lappal kezdeni, már amennyire ez nekünk lehetséges; ebbe pedig beletartozik, hogy elmondom, mire számíthat. Ha esetleg bekövetkezett volna, amitől félek, akkor meg jött volna azzal, hogy miért nem mondtam ezt korábban, nem?
Agyrém. – Senki sem rúg ki téged. Ha azt akartam volna, hogy tényleg ne kapd meg a szerepet, hidd el, megoldom. – Marknak elmondhattam volna; elvégre, ő tud a legtöbb… Hasonló dologról. Épp az ilyen valószínűsíthetetlen véletlenek végett, mint a mostani, mikor a félrelépés visszaköszön. Arról persze fogalma sincs, hogy Quinn egy kicsit több volt, mint egy apró baklövés, de ez nem fontos. Ha elmondtam volna neki, őszintén, hogy nem biztos, hogy menni fog, nem erőlteti, Quinn ellen szavaz, és az már elég lehetett volna.
De nem tettem. És igazából nem tudom, hogy miért. Egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen nem hívjuk vissza, és ennyi. Megkapta volna valaki más.
Miért ragaszkodtam ehhez a kimenetelhez?
Nem nézek rá. Nem látom értelmét, csak sóhajtva figyelem a szélvédőn koppanó esőcseppeket, és azon gondolkodom, vajon ha nekihajtok az oszlopnak, tudok-e úgy fordulni, hogy csak az én oldalam törjön össze. Szerintem igen.
– Szóval azt szeretnéd, hogy ne mondjak semmit? – kérdezem, de továbbra sem nézek rá. Egy részem fél, hogy sírni készül, egy másik pedig attól, hogy érdektelenül mered rám. Nem tudom, melyik lenne a rosszabb. Mármint, ha már egy bocsánatkérést is így reagál…
Ha ezt szeretné, hát ezt. Csendben gurulok végig a bekötőúton, és keresem meg az első helyet, ami elég nagy az SUV-nak. – Quinn, ne csináld… – kezdem és mondanám tovább, de már nincs is bent a kocsiban, úgy csapja be maga mögött az ajtót, hogy belesajdul a fogam, a szavai pedig egészen máshogy nyomják össze a mellkasom. Ott csengenek az autó terében, mint egy kakofónikus ítéletosztás.
Végignézem, ahogy arrébb trappol. Nem olyan messze, hogy ne lássam, de eléggé, hogy világossá tegye: nem kér belőlem. Lassan leállítom a motort és kihúzom a kulcsot, az ablaktörlő és a belső világítás így kikapcsol, de még ülök egy-két percet a sötétben. Ő nem megy sehová, én pedig a drive-in helyett besétálok a gyorsétterembe.
Tizenöt perccel később lehet, mikor ismét az út szélén találom, a főútnál; végig keleltt sétálnia a bekötő úton, úgyhogy nagyon elszánt lehet, mert az eső még mindig nem szűnt meg, ráadásul egyre több rendőrautó húz el a közelben. Nem épp bíztató.
Taxit próbál leinteni, nyilvánvalóan sikertelenül. – Megmondtam, hogy ez LA – húzom le az ablakot, hogy hallja, amit mondk. Ha úgy döntene, figyelmen kívül hagy vagy inkább sétál, akkor sétatempóban gurulok mellette. – Most komolyan ezt fogjuk játszani, Quinn? Szerinted ez jó ötlet?
– Vanda Lechowski – mondom aztán. – A tanár, akihez elküldenélek. Gondolom, ismered a nevét. – Hollywood reneszánszának kiemelkedő alakja, a hatvanas-hetvenes évek fiatal Hollywood csillaga, a nemzet egyik büszkesége, aki több sikeres filmben szerepelt már, mint bárki, akit ismerek; igazi hollywoodi remekekben, ami az aranykor fényűzésére és egyszerű, könnyed, de művészi profizmusára emlékeztettek. Régen talán (egészen biztosan) szerelmes is voltam belé, de azért azok az idők elég rég elmúltak, pont úgy, ahogy a Pamela Anderson naptárak se feszítettek már a szekrényemben. Értékeltem a kora ellenére is örökké fiatal, mégis elegáns szellemiségét, tartását, az elveit, a tehetségét, és mindenek felett a barátságát, amit magaménak tudhattam immár több, mint egy évtizede.
Biztos voltam benne, hogy Quinn is hallott róla, és nem csak azért, mert míg együtt voltunk, többek között az ő filmjeiből is néztünk párat. Azt persze eltitkoltam, hogy ismerem őt. – Ez nem meggyőzés akar lenni, vagy ígérgetés… Bizonyíték. Hogy komolyan gondolom. Hogy ez nem valami… kifacsart vendetta. Szeretném, ha ez működne, de egyáltalán… – …nem teszed egyszerűvé, ezt akarnám mondani, de nem megy. Azt megint félreértené. – Nem tudom, mit akarsz – sóhajtom végül. – Nem tudok hallgatni, és tudom, hogy te is tudod, hogy nem hagyhatjuk kimondatlanul a dolgokat. Nem megy. Mit szeretnél, mit csináljak? Térdeljek le az aszfaltra és könyörögjek? Mert megteszem.