Konyha

Egyre otthonosabbá válik a lakás, ahogyan napról napra egyre inkább belakjuk, ahogyan megtöltjük emlékekkel. Az apró folt a falon, ami a tegnapi ebéd közben került oda és aminek a végén csak egy jót nevettünk. A néhány tollvonás a parkettán, a nappali közepén, merthogy Zola megkaparintott egy tollat és hát hol máshol próbálta volna ki, mint a padlón? Apró nyomok, apró jelek, amiktől szépen lassan a miénk lesz a ház. A ház, ami sokszor még mindig idegennek hat, ahol néha még mindig idegenként mozgok, ahol nem mindig találom a helyem. Borzasztóan nehéz feladat újra felépíteni egy otthont. És nem csak azért, mert annyira szerettük az előzőt és nehéz volt ott hagyni. Hanem azért, mert egyedül ez hatalmas kihívás. Mert mindig ott lebeg a levegőben egy "mi lenne, ha...", amitől, ha óvatlan vagyok, megkeseredik a pillanat. Nehéz úgy boldog emlékeket gyűjteni, ha mindig arra gondolok, milyen lenne, ha a férjem még mindig itt lenne. Idővel biztosan könnyebb lesz, de most még rettentően nehéz.
A héten közösen kitettük a családi fényképeket. Apró lépés a gyógyulás rögös útján. Összeszorul a szívem, akárhányszor a mosolygós, örömteli képekre siklik a pillantásom. De nem hagyhatom, hogy az én szomorúságom miatt elfelejtsék az édesapjukat. Emlékezniük kell, mindannyiunknak emlékeznünk kell. Most még friss a seb, most még túlságosan is fáj, túlságosan is mar a hiány, de ha a közösen megélt szép pillanatainkra gondolunk, talán könnyebb lesz. Ha kell, együtt sírunk, ha kell, együtt szomorkodunk, ha pedig úgy adódik, együtt nevetünk és hagyjuk, hogy az élet haladjon tovább a saját medrében.
Habár fokozatosan tesszük meg az apró lépéseket, az éjszakai alvásomon még mindig nem sikerült javítanom. Többnyire csak álmatlanul forgolódom a hatalmas ágyban. Amikor nincsenek mellettem a gyerekek, amikor nem kell értük erősnek lennem, sokkal nehezebb. Mert ilyenkor adok időt magamnak a gyengeségre, a könnyekre. Ennek eredménye, hogy nagyon keveset alszom és mivel nem szeretném az egész éjszakát átbőgni, valami pótcselekvést keresek. Ez többnyire a sütésben merül ki, mert a kötést nem vagyok hajlandó megtanulni és éjszaka mégsem állhatok neki porszívózni.
A mai éjszaka is a konyhába űzött, a gyerekek csendesen, békésen szuszognak. Egy ideig mindig csak őket nézem, olyan nyugodtak ilyenkor, olyan békések a vonásaik. Azonban mégsem ácsoroghatok egész éjjel az ágyuk mellett. Felkattintom hát a konyhában a lámpát és újfent elnyomom a késztetést magamban, hogy töltsek magamnak egy pohár bort. Nem lehet. Tudom jól, hogy elgyengülnék és ha valami, hát az egészen biztosan nem hiányzik, hogy az alkoholmámoros állapotba meneküljek a problémák elől. Ilyen méretű hibát nem engedhetek meg magamnak. A legutóbbi süti adagot bevittem az iskolába, a tanító nénik egyelőre nagyon örülnék, hogy időről időre megjelenek egy tálca süteménnyel, én pedig kíváncsian várom, mikor jön el az a pont, amikor azt mondják, elég lesz.
Előkerül hát a keverőtál, a hozzávalók, ma egy egyszerű muffin mellett döntök, a szokásos recept szerint pakolva össze az alapanyagokat. Szeretem ezt a receptet, mert nem lesz tőle száraz és fullasztó a sütemény, ráadásul napok múltán is ugyanolyan jóízűen el lehet fogyasztani. A tészta keverése közben halkan dúdolni kezdek. Mindig figyelek, hogy ne csapjak túl nagy zajt, nem szeretném, ha Connor rájönne, hogy az éjszakáim nagy részét a konyhában töltöm. Amilyen okos fiúcska, egészen biztosan képes lenne összerakni a darabkákat.
Épp a sütő bekapcsolásával bajlódom, amikor valaki halkan kopog az ajtón. Felkapom a fejem, belemerevedve a mozdulatba, azon töprengve, vajon tényleg kopogtak-e ilyen késői órán, vagy csak képzelődöm. Aztán mikor a kopogás megismétlődik, homlokráncolva indulok meg az ajtó felé. Ugyanolyan ráncokkal nyitom azt ki, ám nagy meglepetésemre nem a bátyámmal találom szemközt magam.
- Ohh, Veronica! - őszinte a hangomban ülő meglepődés. Kisimulnak a ráncok a homlokomon, apró mosoly jelenik meg az arcomon. Ha valamire, hát a szomszédosnémra egészen biztosan nem számítottam így az éjszaka kellős közepén! - Valami baj van? Tudok segíteni? - nyilván arra gondolok első körben, hogy valami baj van, azért kopogott be ilyen váratlan időpontban, az meg sem fordul a fejemben, hogy az égő lámpa csalogatta át a kedves szomszédot.