Udvar & Medence

Bólintással veszem az egyetértésünket. Rengeteget pörgettem az agyam a nyár végével akarnám-e ugyanazt folytatni, amit az életünk fenekestül felforgatása előtt csináltam, de hangosan sose pedzegettem a dolgot. LA-ről sok pletykát hallottam a rendőrség berkein belül, a hírekből is volt miről értesülni, amit a megérkezésünk óta tapasztaltak tovább erősítettek. Nem, mintha rohadtul értenék máshoz.. Az új szakmával járó tanulást meg abszolút nem érzem magaménak.
- Az elején száz százalék nem építhetek arra, hogy tudok variálni a műszakjaimmal. – hogy hány hónapig fog ez így menni? Valahol tőlem, valahol a szituációkon fog múlni, mert rang ide vagy oda, teljesen a nulláról kezdem és sorozatos szívességkéréssel indítani.. Rohadtul meg tudja nehezíteni az együttműködést, amire különösen szükség van. Senki baszakodása nem hiányozna, ha a hátam bevédéséről van szó.
- Később igen, de most az elejétől rákerülnék a szopórollerre. Túlórák, szar környék, akármit a nyakamba varrhatnának. – a kézfejemmel dörzsölöm meg az orrnyergem. Szusszanok. - Azon viszont elgondolkodtam, hogy ha a szövetségiek beleegyeznének, lehet lenne értelme jelentkeznem nyomozói vizsgára. Több irodai környezetet, valamivel jobb fizetést, rugalmasabb beosztást, kevesebb közvetlen rizikót jelent. – egy ideje forog a fejemben a gondolat, sok minden miatt nem szóltam, főleg azért, amit mindketten tudunk; rühellem a papírmunkát, a várakozást.. Régebben is lett volna rá lehetőségem, felhívták rá többször a figyelmem, mégis ragaszkodtam az utcához. A fogam nem fűlik hozzá különösebben, de nem is ez a lényeg.
Egyikünknél sem. Már nem csak ketten vagyunk. A helyzet lebutítását, eredményét nem szívesen hallom, nem tölt el jó érzéssel vagy megkönnyebbüléssel és nem szólok közbe nem pontosan erről van szó, ha részben mégis, mert igenis belefoglal. Kell egy mélyebb lélegzetvételnyi idő.
- A hivatásoddal tudod, hogy nincs bajom.. Most, ezzel viszont több kockázatot vállalnál és itt nagyobb szükség van rád. Nekik, nekem. – próbálom elmagyarázni az álláspontom, a lehető legfinomabban, ahogy képes vagyok rá, miközben kvázi bevallom; nem tartom idejét a választásnak. Később sem repkednék tőle, de.. Hozzá tudnék szokni, ha valóban azt akarja. Eltekintek most attól hogyan érintett, amikor tényként közölte. Meg tudtam birkózna azzal, amikor a katasztrófavédelmet tűzte ki céljául. Meg tudnék ezzel is, de nem, nem az aktuális körülményeink között.
- Jelenleg nagyon is. – valamivel halkabban ismétlek a nyomatékosítás célzatával; nem kicseszésből vagy dacból ragaszkodom ehhez.

Huszonnégy-hetvenkettes beosztással napokat igen, de másmilyen variálást azt hiszem én se nagyon fogok tudni eszközölni. Nagyobbat szusszanok, bár azt sem feltűnően, ahogy élből elutasítja a felvetést. Gondterhelt a levegő kieresztése, mert egyelőre ez volt a legjobb ötletem és amennyiben tényleg nem járható, úgy áttérni valami másra, de úgy látszik jobb, ha inkább a „B” tervvel számolunk rögtön az elejétől. Egyelőre csak bólintok, tudomásul vettem a hallottakat, amikor aztán tulajdonképpen konkrétan meglep a felvetésével a karrierjét illetően. - Szerintem ez nagyon jó ötlet. – Hamar, szinte azonnal kicsúszik. A munkaidejének osztása teljesen rajta állna és sok egyéb más pozitívuma is volna a lépésnek. - Nem tudtam, hogy akarnád, de ha így döntesz, támogatom. – Követeljen bármit is a vizsgára való felkészülés vagy egyebek. Ennyire nem látok bele pontosan mit is kell letennie az asztalra és az arra való felkészülés is mit jelentene, de meg sem fordul a fejemben, hogy másképpen reagáljak, ha valóban ezt akarja csinálni.
- ..és melyik terület érdekelne? – Ezer és egyféle nyomozási terület van és most jövök rá, ha meg kellene tippelnem, se tudnék választ adni arra, mi az, amiben gondolkozik. Abba nem megyek bele, hogy biztos-e benne vagy, hogy tényleg akarja-e. Tudom, hogy nem állna elém olyasmivel, amit nem gondolt át, nem fontolt meg, ne lenne mögötte komoly szándék.
Míg ő előre halad, addig nekem mást tartogat a beszélgetés fonala. Persze, én kérdeztem rá, az én bajom…
Értem, nagyon is értem, hogy mi mellett és ellen is érvel, de ettől még nem válik könnyebben emészthetővé a számomra, hogy sem a döntésemben, sem abban nem bízik, átgondoltam és tudom mit csinálok… mit akarok csinálni. Úgy érzem felelőtlennek állít be, pedig soha nem adtam okot erre.
- Megértem, hogyan érzel és tudod, hogy a fiúkért bármit a világon megtennék... – És rohadtul nem fair, hogy velük érvel. Ahogyan az sem, pontosan tudja, hogy érte is. - ...de tényleg úgy gondolod, hogy nem vettem figyelembe mindent, úgy, hogy ez a hivatás elvette tőlem az egyetlen szülőmet, akit ismertem? – Én átéltem azt, amitől ő tart, amit okként határoz meg ebben a kérdésben. Ez nem tiszteletlenség – ahogy ő fogalmazott, amiért elnézést kért –, ez inkább bizalmatlanság és pokolian rosszul esik, akkor is, ha mögötte jó szándék áll. Ennek ellenére a kérdésnek nincs rossz vagy támadó, bántó éle, inkább csak nem értem.
- Szeretem, amit csinálok, de téged jobban. – Ezzel pedig azt hiszem egyértelmű, meghoztam a döntésemet, akárhogyan is érint, amit a karrieremmel tenni szándékozok.

Átnéztem a követelményeket, a váltással járó előnyöket, hátrányokat egyaránt, az anyagiakat és sokat mérlegeltem az elmúlt héten. Több, mint elég időm volt gondolkodni. Túl sok is. A felvetés ellenére hagytam esélyt az ötlet elvetésének, amit a közel rávágott válaszával söpört félre. Kis mértékű bólogatással hallgatom, ahogy biztosít az elképzelés támogatásáról. Akarnám, érdekel – nem erről van szó, korrigálni mégse akarok.
- Kábszeresek vagy gyilkosságiak.. – megvonom a vállam. - A pénzügyi vagy vállalati szakzsargonra úgyis képtelen lennék ráállni. Csak a számokról és a törvényhivatkozásokról szól. – megrázom a fejem, fintortól nyúlik a képem. Az egy teljesen másik világ, ahova nem illek és nem vállalkozok lehetetlen küldetésre. Többre nem.
- A gyakorlati éveim miatt megvan a tapasztalatom az új profillal is, nem kell diplomát szereznem, csak a vizsgára kell beseggelnem néhány szakkönyvet. – jó néhányat, ami azt illeti, de a dióhéjas összefoglaláshoz ennyi elég. Kifejtés nem szükséges, tudni fogja a néhány többet jelent és sok esti olvasást fog eredményezni, miután mindenki elment, kidőlt a maga ágyába vagy annak felére. Hajlandó vagyok bevállalni mindezt, de csak anélkül a felkészülés negatív hatással lenne rájuk.
Több, mint pocsékul érzem magam, hogy az imént egyetértését fejezte ki a felvetéssel és ezt képtelen vagyok az ő helyzetével kapcsolatban megtenni. A véleményem nem változott. Valahol mindig is megfoghatatlan volt számomra az a rizikó, amivel a tűzoltók munkája jár. Az emberek és a megbízhatatlan természet szélsőségei közül az előbbit vagyok képes jobban kezelni és megérteni, nevezzük szakmai ártalomnak. A szivárgások, vegyszerek és savak, tökömtudjamikmég viszont egy még kevésbé érthető terület az egyértelműen kapott infó mellett, mi szerint veszélyesebb is az előzőekhez képest.
- Nem adtál lehetőséget arra, hogy időben megértsem a döntésed. A több negatívumán kívül nem látok mást belőle. – felelőtlennek tartanám? Nem értem és pontosan tudja mekkora probléma ez számomra. Minden egyes alkalommal. Ez nem egy hétköznapi eset, miért szereti a mentás csokoládés fagyit szintű. Ne bíznék benne jól végezné a munkáját? Nem, a körülményekben nem és most akad épp elég az életünkben, amit meg kell oldani, akad épp elég kockázat is. Tetézni egy ilyen munkával, ami még több odafigyelést, szakértelmet igényel és veszélyfaktort tartogat..? Egy alkalom is elég, de egyet se akarok.
- Magyarázd el. Kérlek. – hogy minden figyelembe vételével hogyan jutott arra ez egy jó döntés jelenleg. A múltra élezi ki, de annak fényében, a szakmájáról sose beszéltem le vagy akartam volna Jake születése után se. A program miatt nem folytathatja az eddigi hivatását, ami érthető, de nekem több, mint erős ez a megoldás az egyébként sem könnyű kezdetekre.
A hangszínem az övéhez hasonlatos, értetlenség teszi nyugodttá.
..és következőleg valamivel halkabbá válik egy visszafojtott szájhúzás után.
- Sajnálom. – mellé pár másodperc erejéig a térdén pihentetem meg a hozzá közelebb eső kezem, tovább nem erőltetem rá a szóbelit megerősítő simítást, megszorítást. A köszönetnyilvánítást nem érezném helyén valónak. Igazság szerint semmit. Megkönnyebbülök, de minimális jó érzéssel, ami a nagyobb adag, kellemetlen szájíz mellett csak logikus vonalon tűnne fel. ..és elismétlem a szót, ami sokkal többször hangzott el a számból az utóbbi időben, mint előtte kábé bármikor. ..és kezdek rosszul lenni tőle.

Ha azt nézem, melyik lehetőség vagy választás lenne a sokkal nyugisabb minden szempontból, akkor nem a megnevezett irányok jutottak volna eszembe. Másfelől viszont szeretném, ha az előrelépéssel olyanba fogna, amit csinálni is akar és ez fontosabb számomra, ezért eszembe sem jut megkérdőjelezni a választását, döntését. Rövidebb bólintással veszem tudomásul. - A drog részleg nem igényel beépülést? Vagy ez választható és nem feltétlenül? – Őszintén fogalmam sincs, de érdekel, tudni szeretném, hogy mire kell készüljek, ha majd itt lesz az ideje.
- Majd kikérdezlek. – Könnyedebben és nem is feltétlenül teljesen komolyan jegyzem meg. Illetve… ha akarja, akkor nagyon szívesen, ha nem, akkor pedig nyilván nem erőltetem a dolgot. A tanuláshoz viszont több időre lesz szüksége, ami némi szervezést igényel, hogy a srácok ne vigyék el az összes itthon töltöttet. Habár pontosan nem tudom hányat, de úgy vélem több könyvet is kénytelen lesz bebiflázni, az pedig úgy nem megy, ha közben fürtökben lógnak róla az apróságok hatszázféle kívánalommal. Összességében nem hiszem, hogy gondot jelentene a későbbiekben a felkészülése vagy ami azzal jár. Tetszik az ötlet, hogy szeretne tovább, előrébb lépni a ranglétrán és, hogy meghozta ezt a döntést. Az egyetlen, amit talán kicsit sajnálok, hogy így elhagyja az egyenruhát, ami mindig is gyengém volt.
Ahogy átevezünk az én karrieremet érintő témára, a könnyedségemet mondhatni teljesen elvesztem. Nem vagyok rá mérges vagy dühös, de érthetően a bőrömből sem szeretnék kiugrani. Persze, rosszul esik, hogy nem tudja elfogadni, hogy talán nem bízik bennem vagy esetleg fel sem merül benne, tudom mit csinálok vagy, hogy talán azt gondolja, a döntésemben nem játszottak szerepet a fiúk és ő is egyaránt. Nem, nem tudom mi jár a fejében, azon kívül, amit eddig megosztott, de valahogy úgy érzem, hogy mindezek is ott vannak a felszín alatt. Felelősséggel hozom meg a döntéseimet és van, amit vele együtt és közösen …de ez az én munkám.
Feljebb szaladnak a szemöldökeim a szemrehányást hallva. Nem tudom másnak érteni, értelmezni, annak hangzik, akkor is, ha nem fedezek fel semmiféle támadó vagy bármilyen ehhez hasonló élt. Joga van ahhoz, hogy így érezzen vagy így élje meg, ami történt, de ettől még borzasztóan rosszul esik. Bármikor kérdezhetett volna, mondhatta volna, hogy nem érti, de ehelyett, csak az hangzott el, mennyire nem tartja jó ötletnek vagy nem tetszik neki a körülményeink miatt.
Hallom a kérését, de nem azonnal megy megszólalni, mert egyáltalán nem fogom tudni átültetni a logika vonalára azt, ami számomra hivatást és szenvedélyt jelent. Nem a fizetés, a juttatások vagy a munkahelyi körülmények miatt választottam szakmát. Nem húzódom el az érintésétől, de a sajnálatával most nem tudok mit kezdeni. Igazából azt sem tudom mit sajnál egészen pontosan.
- Nem biztos, hogy el tudom… – Fogok bele ezzel és az asztalról felveszem az ott lévő sörök egyikét. Egyelőre azonban inkább csak az üveggel babrálok, semmint kinyitnám vagy beleinnék. - Tűzoltó vagyok, az a munkám… az volt a munkám, hogy égő épületekbe menjek be és a fenébe is, imádtam minden percét. Nem tudom leírni miért. Az adrenalin vagy a tudat, hogy ezt nem tenné meg akárki vagy, hogy olyat csinálok, ami másokért van vagy, hogy ez az örökségem… passz. Nem tudom. Hónapokig ültem az íróasztal mögött, fényképeket nézegetve és azt találgatva, hogy mi okozhatta a tűzeseteket, szigorúan hivatali időben és végig az járt a fejemben, hogy ott akartam volna lenni az oltásoknál. Sajnálom, de így van. – Sosem beszéltünk erről, ezért fogalmam sincs egyáltalán mit szól hozzá vagy mit nem. Megvonom a vállaimat és a kezemben lévő üveg címkéjével babrálok.
- Mikor kiderült, hogy nem csinálhatom tovább, igazából nem sok választásom maradt. Persze vannak íróasztalos területek, pilóta nem vagyok, a búvárkodás pedig nem igazán vonzott a többivel együtt. Tudom, hogy úgy tűnik, ez csak veszélyesebb és több a rizikófaktor is, ami igaz, de vannak szabályok, előírások, védőfelszerelések és óvintézkedések, amik működnek. Tudom mit lehet és mit nem, mit kell betartani és mi az, amit mindenáron elkerülni. Bízom a társaimban, a tapasztaltabb kollégákban, a tudásukban és abban, hogyha kell, mentik a hátsóm. A kiszámíthatatlan jó részére is vannak forgatókönyvek. Igen, történhetnek balesetek, ez is benne van, nem tagadom, de összességében nem abból van több. – Kinyitom végül a sört és, ha nem is azonnal, de belekortyolok.

A rövid bólintásaim mögül közel kihallatszódik, hogy koppan a dolog; valamit elfelejtettem.
-  De, kötelező és mivel szar színész vagyok, ki van zárva. Nem tudom, a részlegen nem gondolkodtam még azon kívül nem akarok bekerülni a szájkarate és számok világába. – kézzel foghatóra van szükségem, amit képes vagyok megérteni. Könnyebben kötöm magam az említett példákhoz az eddigi munkám lévén. Egy adócsalás ügyével fogalmam sincs hogyan boldogulnék, valószínűleg nevetségesen. Másodjára csak gondolatban rántom meg a vállam. Az irányválasztás kis részét képezi a döntésnek a meglátásom szerint és a felvetése szakít ki a gyors eszmefuttatásból, amire kedélyesen fújtatok.
- Tudomásul vettem tanárnő. – beleegyezéssel egyenértékű a jelzésem. Nem veszem rossz néven, a háttérben nem húzódik meg gúny vagy nem tetszés, sőt, elfogadom a számonkérési módját, a segítségét. Kelleni fog azt hiszem egy plusz felügyelet, rendszeres emlékeztetés, motiváció, hogy biztosan úgy véssem a fejembe a dolgokat elsőre átmenjek és ne kelljen újabb nekifutást tennem a vizsgának. Aggodalomról nincs szó, sokkal inkább arról egyedül elunnám a szükséges ismétléseket vagy gyorsan meggyőzném magam arról elég volt.
Látom az emelkedő szemöldökeit, ami nem változtat semmin. Nem, a hátának felesleges lett volna feltennem a kérdéseimet, mert ahogy elhúzódott az előző időszakban és közölte hogyan döntött nem éppen azt a benyomást keltette érdekelné egyáltalán a mondanivalóm beszélhetnék. Nem is tettük. Semmiről banális szarokon kívül, mint például mi legyen a kaja.
Most kértem magyarázza el. Nem véletlenül. Türelmesen, minimális légszomjjal várok és biccentek, jelezve nem sürgetem vagy erőltetem, ha nem akarná. Csendben maradok, se a sörért nem nyúlok, se matatópont után nem kutakodok, a kezem tördelését is kerülöm. A tekintetem nem veszem le róla, hogy más nézelődnivaló után körözzek a nappaliban. A sajnálom-ból nem nehéz kikövetkeztetnem fogalma sincs miként vélekedek róla, de ott volt katasztrófavédő képzése is. Érdekel mit mond, ha nem is tudom megnyugtatásként megélni bizonyos szempontból. Az alkohol ennyi idő alatt nem hat az elfogyasztott vacsora terhe mellett, a levegő viszont nem fog ártani. Tisztíthatná a fejem a könnyebb fogalmazásért..
Beletelik egy, kettő, lehet három másodpercbe is, mire összeszedem a gondolataim, mit akarok megosztani.
- Ha ennyire szereted, szeretnéd csinálni.. Ne válts a vizsga után. – fojtogat az egész. Mi a véleményem róla, minek örülnék jobban, mit szeretne, mi lenne a legjobb, mit kellene csinálnom a helyzetben. Tudom mit mondtam régebben, nem is olyan régen és azt is ezúttal mit. Próbálkozom.
- Azt egyáltalán nem akarom magadra erőszakolj valamit, amit utálnál. – elcsépelten hangozna, ha hozzátettem volna olyat, ami nem teszi boldoggá. …de ott van a fejemben.
- Zavar, ha kinyitom az ablakot? – a lakásban így is, úgy is meleg van, talán hűvösebb van pár fokkal odakint és jótékony hatása lesz a benti hőmérsékletre. Talán nem. Légáramlatban reménykedem, meg egy kis oxigénben és ha biztosít róla nem gond a részéről, csak akkor állok fel a helyemről a gyors intézkedés erejéig. Utána visszaülök. Igyekeztem egyértelműen kifejezni magam, nem túlbonyolítani, akkor is, ha ezerszer is az ahogyan idáig lukadtam ki.

Az azért megnyugtat, hogy a beépüléssel nem kell számolnom. Nyilván, ha az lett volna a szíve vágya, nem akadályoztam volna meg, támogattam volna benne, de kétségtelen tény, hogy egy kicsit azért megkönnyebbültem, amiért azaz opció kiesett. Rövid bólintásokkal veszem tudomásul. - ...akkor maradnak a gyilkosságiak. – Merthogy ezt említette másik lehetőségként. Nem veszélytelen, de nagyon más típusú, mint amit eddig végzett rendőrként. Ennyit kívülről még én is sejtek.
Megbököm a lábammal a letanárnőzés miatt és mellé egy mosoly is társul. Könnyedebb mindkét reakció, mint a korábbiak vagy az egész beszélgetés és annak a hangulata. Megcsóválom a fejem, dinka, de azért persze nagyon szívesen és lelkesen fogom kikérdezni, ha tényleg szeretné. Szívesen segítek felkészülni a vizsgájára, meg sem fordul a fejemben, hogy másképpen tegyek vagy reagáljak az egészre. Igazából nagyon is örülök annak, hogy gondolkodik az előrelépésben és visszatér a hivatásához aktívan is.
Nem igazán tartom fairnek vagy jogosnak a vádat, de nem teszem szóvá és nem az érdektelenség vagy a nemtörődömség miatt. Mindkettő nagyon messze áll tőlem. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de azzal már előre tisztában vagyok, nem fogok tudni tisztán észérveken és logikán alapuló választ adni neki. Nem azzal kapcsolatban, ami számomra szenvedélyt ugyanannyira jelent, mint hivatást. A tanúsított türelméért hálás vagyok, tényleg nem sikerül azonnal megszólalni a kérése után, hogy magyarázzam el, de amint tudom, megteszem. Ahogy tudom.
Az időt ő is megkapja, ahogyan korábban megadta. A sörösüveggel való matatás, a beleivás pont kitölti a csenddel átitatott másodperceket. Amit viszont végül mond, az csavar egyet a belsőmön. Sokkal rosszabb lesz így, mint alig pár perce volt, pedig azt sem élveztem igazából. Attól tartok, fogalma sincs, mekkora terhet ró rám a beállt engedékenységével. Mégis melyik kezembe harapjak, ha pontosan tudom, ugyanannyira fog fájni, bármelyiket is választom… Veszek egy mélyebb lélegzetet, muszáj kicsit emésztenem, eldöntenem mit tudok neki erre felelni. A kérdése előbb ér, mint, ahogy felelhetnék neki és röviden megrázom a fejemet. Nem, egyáltalán nem zavar, ha ablakot nyit.
Ahogy feláll a kanapéról, követem én is. Az üveget leteszem az asztalra a poharak mellé és utána megyek. Amint kinyitja az ablakot, a kezemet előbb a vállára csúsztatom és, ahogy megfordul, odabújok hozzá, átölelem. Igen, szeretnék elveszni a karjaiban, szükségem van erre.
- Nem tudom mit tegyek. – Csendesen, de hallhatóan dünnyögöm a mellkasának és mélyen szívom be az illatát. Akármelyik lehetőséget is választom, tisztában vagyok vele, hogy vagy ő nem tud vagy én nem fogok igazán megbékélni a döntéssel és ez előbb utóbb mindenképpen kibukna közöttünk. Az pedig különösen megrémiszt, hogy fogalmam sincs mit csináljak. Nem gyakran van ilyen velem és igen, ez ijesztő.
- Vállaljunk még gyereket, egy helyett három kutyát, két macskát meg akkor már pár csirkét is és nem kell döntenem. – Egyáltalán nem gondolom komolyan, nyilván, de koránt sem felemelő hangulat élét megpróbálom oldani és a felsorolt lehetőségek mellett egyértelmű, hogy miért szabadulnék a választás terhe alól. Kell a kis mértékű könnyítése a beszélgetésnek számomra szükségszerű lesz, mielőtt még összenyomna. Plusz az alkohol nálam már elkezdte megtenni a hatását. Fele akkora a súlyom, mint az övé, nem csoda, hogy míg nála nem látszik, esetemben már aktív működésbe lépett…

Sok oldalon kell átvergődnöm, még több paragrafust szóról szóra bemagolni a protokollok mellett. A követelményeket, a váltással járó lehetőségeknek jártam utána és összevetettem a mostaniakkal. Az irányt valójában sokadlagosnak tartom, de megígérem a napokban összeszedem az opciókat az orientációra és hiába ütötte el a mondanivalóm komolytalanságát egy láblendítéssel, szaván fogom a kikérdezéssel, mert a hangzás ellenére nem szántam viccnek.
Könnyű volt felvenni a stílust. Üdítően szakította meg a témával járó fegyelmet, amit bizonyos mértékig megkívánt és ez is rátesz egy nagy lapáttal mennyire nagyot léptünk a ló túloldalára az ő karrierjét illetően. Jelentősen megborult a hangulat, mindkettőnk jó érzései a szőnyeg alá kerültek. Vagy méterekkel a föld alá. Nehéz megmondani. A megfelelő szóhasználat is az, nehéz. Stresszt, kockázatot látok az érthetetlenben és ezekből több kijárt már nekünk, mint amennyit valaha is elképzeltünk volna, hogy a nyakunkba zúdul. A költözés, az azt kiváltó események óta eltelt idő nem volt elég ahhoz feloldódjanak a folyamatos megfeszülések, az állandó készenléti érzés vagy a nyomás, amit az egész ránk ró. Türelmesnek mutatkozom, hagyok időt persze, mert nekem is szükségem van rá a belátáshoz, a végül elhangzottak mellett lehorgonyzáshoz. Továbbá kell a levegő. rohadtul. Az állandóan fülledt, meleg időjárástól herótom van, most sem segít, mindennek tetejében fullasztóbbá teszi a szituációt.
A fejrázása láttán automatikusan állok fel, hogy beeresszek egy kevés oxigént. Többet úgyse fogok érezni belőle. A beérkező légfuvallat sem ideálisan hűvös, kellemes érzéssel tolakodik a bőrömnek. Egy bosszankodóbb sóhajt vált ki, hajszállal előbb, mint a vállamra simuló kéz érintése, ami félbeszakítja, lerövidíti a végét. Az arcomat fordítom először, vele együtt jön a többi és beszédes hümmentéssel érdeklődök nála. Meglepetésként ér a puha furakodás, az előző percek miatt rányomott kedv ellenére feljebb rántja a szám szélét egy futó másodperctöredékre. A vállán, a derekán átvezetve pihentetem meg a karjaim.
- ..de tudod mit szeretnél. – ha azt nem is, ezt még én is tudom és a visszakozást nélkülöző kiegészítésemmel együtt javaslatot is kap. Ugyanazt erősítem meg, amit nemrég elmondtam. Ha szeretné, csinálja. A következővel viszont megfagyasztja bennem a vért egy pillanatra és nem tehetek róla, de átfut az agyamon reménykedés formájában remélem nem úgy fejezi be a mondatot, ami komoly eldöntendő kérdést vetne fel. Kis fújtatással szakad ki belőlem a megkönnyebbülés csirkékig jutunk végső soron..
- Mondok még jobbat, ha minden évben fialsz egyet soha többet nem kell munkán agyalnod és olyan farmot virágoztatsz fel, amilyet csak akarsz. – a túlzás ereje kínból növi ki magát, míg érzékelve a humorizálás szükségét veszem fel a fonalat. A vállára rászorítgatok a pocsék viccnél, ami simítássá fog változni. Ráérősen. Lehet a poénkodás ideiglenesen könnyebbé teszi vagy valamiféle erőt ad, de sokáig nem húznám, mert okkal teszi.
- És komolyan gondoltam, hogy ne válts. Legalább ebben a változásban lesz valami pozitív, ami örömet okoz. – időt kért, de abban nem tudok előre ugrani és csak a vak nem látja hogy van most, a hülye meg nem sejti hogy lesz később.
Rosszabb lenne, ha nem venném figyelembe.

Arra nem tudnék választ adni, egészen pontosan miért is tölt el jó érzéssel, megkönnyebbüléssel a döntése, a célja a karrierjével kapcsolatban. Talán a megszokottba való visszalépés miatt vagy, mert megszűnik a jelenlegi levegőben lógás érzése. Tudom, nyilván mások a helyemben a két kezüket összetennék, ha a férjük az otthon maradás mellett döntene és jelentősen többet vállalna fel a gyerekeikkel töltött időből és annak tényleg örülök is, hogy a fiúkkal annyit foglalkozott az elmúlt hetekben – bár előtte sem adott okot panaszra –, valahogy mégis megnyugszom a gondolattól, hogy nem a jelenlegi állapot fog állandósulni. Ha valóban igényt tart majd rá, a legnagyobb örömmel segítek, amiben szüksége lesz rá, most azonban csak marad a rövid bökdösése, a pillanatnyi könnyedség megteremtése, hogy aztán egy pillanat alatt repítsük ki magunkat belőle és ha megkérdezne, a szőnyeg helyett, a föld alá méterekkel sepert hangulatot érezném megfelelőbben jellemzőnek.
Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy úgy tudom elé tárni, mégis mi vezetett a döntésemig, amit elfogadhatónak találna, de végül valami olyan történik, amivel jócskán nehezebb terhet pakol a vállaimra. Nem is sejti.
Szükségem van rá, a közelségére, a támogatására. Nem az engedékenyebb hozzáállására, hanem egy annyira alap és emberi szükségletre, mint egy ölelés. Az ő ölelésére. Pokolian jól esik, ahogy a kérdő hümmögés után a derekamra és a vállamra fekteti a karjait.
Nos igen, azt tudom mit szeretnék, de azt is, hogy Ő mit. A kérdés nehézségét éppen ez adja, mert nem létezik az a megoldás, aminek mindketten ugyanannyira örülnénk vagy minimum megbékélnénk vele hosszútávon. Ettől még értékelem a gesztust, őszintén, de a dolgomat nem könnyíti meg koránt sem. Át kell gondolnom és nem azért, mert magam helyett nem Őt választanám ezerszer is, hanem pontosan azért, amiben újra megerősít.
Ha józanabb lennék, biztosan feltűnne az elkezdett felsorolásom eleje milyen hatással van rá, így viszont a tequila és az utána küldött kevés mennyiségű sör viszont már kellőképpen átködösíti annyira az érzékeimet, hogy lemaradok róla. A válaszán felkuncogok és elhajolok tőle annyira, hogy az ölelés megmaradjon, de azért láthassam a tekintetét. - Persze, fialok és ha közben esetleg lány sikerülne, azt majd lepasszoljuk. – Csóválom meg a fejemet, de egy határozottabb és szélesebb mosoly odaragad a vonásaimra. A nehéz témákat elengedem, most legalábbis, majd ráérek tiszta fejjel rágódni rajtuk később.
A vállamra szorításnál feljebb törleszkedek és egy rövidebb csókot lopok az ajkairól. - Köszönöm. – Ejtem a szája alsó ívére és bár még egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mit fogok tenni, egyelőre hálás vagyok a szavaiért és a megértéséért.
Kibontakozok az öleléséből és visszaindulok a kanapé és főleg a kávézóasztal felé, ahol a poharak és üvegek maradtak. - Jöhet még egy kör? – Emelem meg a rumot és, ha igenlő a válasz, akkor töltök neki, magamnak viszont inkább az áttetsző alkoholból. Még az üvegekkel matatok, amikor beugrik még valami.
- ...amúgy egy lány nem is lenne olyan rossz. Vagy még egy fiú. – Fordulok vissza felé, kezemben a stampedlikkel és koránt sem mérem fel, mennyire komoly témát érintek, egyszerűen csak eszembe jutott.

A szóbeli rávilágítás után finoman a fejtetőjének koccan az állam, ahogy megpróbálok letekinteni rá. Kíváncsiságból, nem azért, mert sürgetném bármilyen válasz megadására. Eszembe jut egy kiegészítését, újabb érv az eddigi mellett, amit a csend és az azt megszakító felvetés miatt teszek egy időre félre.
Nem kezdtem el feszengeni, mint aki előzetes következtetéseket vont le vagy elkönyvelte két pozitív csík hírét kapja mindjárt a nyakába. Az csak, akkor következett volna be, ha a mondanivalója végén már nem feltételes módról vagy képzelgésről lett volna szó. Nagy kő esett le a vállamról, a mellkasomról is, mert hirtelen úgy érzem több oxigén van a levegőben, mint előtte volt és felveszem a stílust. Hozzá hasonlóan, de kevésbé dőlök hátrébb. A nyakam mégse törjön ki, amíg a tekintetével találkozik a sajátom. A felvázolt terv túlságosan adja magát ne tegyek úgy, mintha nem tetszene.
- Ne ítélkezz, régen ezt csinálták. Mi csinálhatnánk pénzért, származzon valami haszon is belőle. – megjátszott meggyőződéssel adom elő, a szám sarkában játszik a mosoly. A gondolattal és az ő arcán látottal is. Jó látni. Letörni nem akarnám vagy a témát erőltetni, de egy utolsó megerősítés kikívánkozik a részemről az orientációjára visszatérve. A két lehetőség közül a beszélgetésünk után könnyebben meg tudnék barátkozni azzal, ha a pályáján maradna, semmint átkérné magát máshova. Jobban viselném, mint nap nap azt látva mennyire utálja a másik döntést.
Fogadom, viszonzom a csókot a törekvést látva és szó nélkül hagyom a köszönetet. Mire vonatkozik nem is tudom pontosan, de nem érzem azt, hogy feltétlen kellene. Megdörzsölöm a derekát, ahol a kezem pihen, mielőtt ellépne visszatelepedni az előzetes székhelyünkre.
- Ja, miért ne. – kisebb bólogatással igazolom és ekkor indulnék vissza, megunva az erőtlen fuvallatot a hátam mögött.
Egy másodpercig csak nézek rá, mintha próbálnám megfejteni az ezer, köztük idiótának ható kérdéseket is, amiket felvetett a merengésével. A meglepettség értetlenséggel keveredik. Az utóbbiból kevesebb látszik a felszínen, csak egy ráncot eredményez a homlokom a kicsit összébbhúzott szemöldökömön túl.
- Úgy érted most? – direkt erre kérdezek, a leglényegesebbnek érzett, de hiányzó információra a teljes képhez. Csatlakozom hozzá ezután a kanapéra és menet közben felgyűröm a pólóm ujját. Szándékosan gyújtja lángra alattam a talajt? Ismerem annyira tudjam az alkohol még nagyobb löketet ad neki és most már abban is biztos vagyok hatni kezdett nála.

A furcsa elképzelés ízlelgetése közben és után ragadósan marad ott egy mosoly az ajkaim szegletében. Nem csak a könnyedebb téma miatt, amire nem mellesleg nagyon nagy szükségem volt, hanem annak köszönhetően is, hogy az alkohol kezdi feloldani vagy leginkább csak elmosni azt a szorongást, ami kéretlenül ette be magát a gyomromba. A nagyobb löketről viszont nem annyira van fogalmam. Az pedig, ahogy a lapot veszi, grátisz ad az egész tetejébe, egyértelműen felfelé húzva a kedvemet. Rágódni még az egészen bőven ráérek tiszta fejjel, később.
- Dinka vagy. – meglegyintem a mellkasát játékosan és nyilvánvalóan a tömör megállapítást persze nem gondolom komolyan, vagyis nem nagy általánosságban értve, hanem sokkal inkább az elhangzott ötletre vonatkozóan. Én kezdtem, szóval nem maradok el mögötte egy perccel sem, ez azért hozzá tartozik az egészhez. Jó látni a vonásain megjelenő mosolyt. Valahogy könnyebbé válik tőle a rám nehezedő súly.
Visszakanyarodva még az előzőekhez, tudomásul veszem az elhangzottakat és tényleg hálás is vagyok értük, döntést hozni azonban nem most fogok. Nem is menne. Annál sokkal egyszerűbb gondolatok kezdenek foglalkoztatni, kezdve azzal, hogy meg akarom csókolni. Utána pedig a következő kör felest sem bánnám igazából és ha már az előbb témánál voltunk, akkor megjegyzem azt is, ami mellékesen eszembe jutott. A beleegyezését hallva kitöltöm a rumot és a tequilát, aztán felé fordulok kezeimben a poharakkal, és nem teljesen esik le miért az arcára kiülő meglepettség. Józanul érteném. Részben ennek, részben a csatlakozó kérdésének hála, hasonló vonások rajzolódnak az enyémre is.
- Az a most leghamarabb is egy év múlva lenne nagyjából kézzel fogható... – ahogy csatlakozik a kanapén, úgy én meg hozzá, odabújáshoz fészkelődök. - ...de mindent összevetve és tudva, hogy Jake létezése is maga a csoda szinte, nem hiszem, túl gyorsan meglenne. – egyfelől mi számít gyorsnak, másfelől megiszom a kezemben szorongatott alkoholt. Oké, az tény, hogy az Ő, mondjuk úgy képességei, szinte legendásak, mert hát könyörgöm, duplán is összehozta azt, ami elvileg nem lett volna szabad, hogy bekövetkezzen, viszont a nehezítés miattam tényszerűen van. Abban nem bízom, hogy csakúgy beesne, akarnánk vagy sem, ha pedig küzdeni kell érte, akkor hosszútáv futás lesz így is úgy is.
- Úgyhogy konkrétan most nem annyira menne. – vonom le végül a konzekvenciát, nem egészen tiszta fejjel véve figyelembe minden tényezőt, kezdve azzal, hogy valószínűleg nem pontosan erre irányult volna a kérdése.

A bolha erejű megcsapással és a minősítéssel az ellenkezőjét éri el, csak tovább bátorít velük.
- Szerintem azt akartad mondani előrelátó.. Valamiből el kell tartani a maradékot. – véleményem szerint a célja eredetileg az elhallgattatásom lett volna, de egy utolsót még rányújtok a stresszoldásra. Érezhetően, láthatóan működik és miért tagadnám élvezem? El nem feledteti az előzményeket, de jelentősen segít a feldolgozásán, a továbblépésben, hogy ne kapaszkodjon belénk a magával hozott hangulat. A hosszú távú tervezés a mai napig egyébként sem a legkönnyebb számomra, ha tehetném csak úsznék az árral. A bökkenő az, hogy azok az idők elmúltak.
Álldogálok még az ablak előtt, nem sietek egyből vissza. Hátulról végigmustrálom, amíg az asztalhoz ér. A ruhák miatt annyira nem látszik, viszont tudom hol áll ki jobban a csontja és könnyebb pár kilóval, ami az esetében, az arányok miatt jelentősnek számít. Szeretném, ha visszaszedné magára. Nagyon is. A felesre rábólintás után hidegzuhanyként borul a nyakamba a mellékesnek is beillő megjegyzés és csírájában fojtja el a visszamenetel ötletét az emésztés alatt. A víz már így is kiver, legalább ez nem lesz szembeötlő. A poharat átveszem tőle és sandává válik a tekintetem, ahogy arról tájékoztat mikorra lenne várható a most következménye, amíg ledobom magam. Beszédesen nézek rá, nem kell szavakba öntenem mekkora újdonságot osztott meg, az más lapra tartozik a kérdésemet nem válaszolja meg vele. A rumot gyorsan felhajtom – egyébként is szükség van rá ezen a ponton –, az üres poharat átveszem a balomba, hogy felemeljem a karom a vackolódását segítve. Csak a vállát pöckölöm meg, amiért elkezdte kifejteni a kézzel foghatót.
- Oké és mindent összevetve, tudva, ez azt jelenti a közel jövőben szeretnéd megfontolni a lehetőségek valamelyikét? Nem arra irányult a kérdésem most-azonnal, lökött. – az alkarommal nyomatékosan dörgölöm meg a tarkóját a nagyban bevett kanyar miatt. Nem mellesleg nagyban megkönnyebbültem nem egy újabb rémisztő esélyekkel becsúszott csodáról van szó. Egyszer megtörtént, óhatatlanul asszociáltam rá ismét.
Ha kekeckedik vagy rossz vizek felé evez az újbóli nekifutásával, látványos jelzésként helyezem a fejbúbjára a felkönyököltetett karomat és vakarom meg azt. A para egy részét elaltatta, de a másik fele, a most eshetősége még játékban van, mert nem tudtam kibogozni a mondanivalójából.
A másik sört, pedig elveszem, kibontom és beleiszok, ha belekezdett.

- Úgy látom, kezdesz nagyon belejönni.. – könnyeden, jó kedvűen jegyzem meg. Valóban feladtam volna már, de ahogy elnézem, túl jól szórakozik rajta és azaz igazság, hogy én is. Bár kétségtelenül ő sziporkázik jobban. A beékelt visszacsatolást nem bánom, de hamar eleresztem. Arra ráérünk még később is, ma már előrébb nem leszünk az egész kapcsán. Így is nagyobbat léptünk, mint arra a beszélgetés alatt egyébként számítottam volna.
Nem realizálom, hogy megnéz magának, amíg az asztalhoz megyek. Akkor járt volna valami apró, de extra megmozdulás is – mondjuk egy popsi risza vagy szándékosan többet mutató pohár után hajolás – a látványhoz. Így viszont csak a rövid, farmerszoknyába és egy sima, egyszerű, laza esésű pólóba ami egyébként valamikor az övé volt és a hangsúly a múlt időn van csomagolt valóm tárul a szemei elé. Igen, a felső nagy és lóg, leginkább takar. Jake születése után nyúltam le tőle, akkor a megmaradt plusz kilók elfedésére, most meg a hiányzók jótékony rejtésére alkalmas.
A sandítását érzékelem és hát feltételezem maga az egész, körvonalazódó téma miatt néz úgy, ahogy. Máskor, más körülmények között egészen biztosan nem így hoztam volna fel. Igazából annyira nem rágtam meg a dolgot magamban sem előre, csak eszembe jutott, ahogy szó esett róla és rájövök, olyan nagyon nincs is mit gondolkozzak az egészen. Odabújok hozzá, a karja alá, ahogy emeli, egészen szorosan, de azért láthassam az arcát, amikor szeretném. Egyelőre leköt, hogy nagyjából behatároljam a most fogalmát a kérdéskörben. A vállam megpiszkálására abbahagyom a beszédet és rá figyelek, hogy mit is szeretne. Szélesebb, önfeledt mosoly költözik az ajkaimra. - Szóval dinka és lökött egy csapatban?! – koránt sem a lényeg kiragadásával kezdem, hanem valami egészen mással. Ettől még nem feledem, mire is szeretne inkább választ kapni. - Ebből a felállásból csak jó sülhet ki. – szórakozok még egy kicsit, de amikor a hajamban matatással jelez, visszakanyarodok a kicsit komolyabb hozzáálláshoz. Az üres poharat átadom neki, ha már úgyis a sörért nyúl, hálás volnék, ha emezt pedig letenné az asztalra.
- Viccet félretéve; azt hiszem igen, szeretném. Persze nem most azonnal mindjárt, mert a srácok még ébren vannak, de azért, ha kidőltek a rákészülés gyakorlása eléggé bejönne. – törleszkedem feljebb annyit, hogy a nyakára ejthessek egy puha csókot. Aztán még néhány aprót a fülcimpájáig haladva. -  Te benne lennél? – duruzsolom végül halkan a kérdést, mert hát nélküle elég nehezen menne, nem csak rajtam áll, hogy megfontolnám-e a lehetőségeinket ahogy a gyakorlás sem.

Laza vállvonással, önelégült vigyorral reagálok a megállapításra. A tagadás jelei nem olvashatóak le rólam, sokkal inkább az ellenkezőjéé; vállalom, hogy igen. Ha másban nem is, talán az előzmény könnyebb elengedésében segédkezik az alkohol és így rákapok az ízére levezetésként.
A tekintetem rajta marad és végül szemrevételezés lesz az ártatlan figyelemmel követéséből. Azt már egy ideje feladtam, hogy az eltulajdonított dolgaimat visszaszerezzem tőle. Nem csodálkoznék azon se, ha a megkísérlésénél megharapna intelemként, mi szerint örökre vegyek búcsút az adott ruhadarabtól. Ha nem nyomna agyon kis híján egy pillanatra a felmerülő gyerek témakör finoman elhúznám a póló nyaki szegélyét a fészkelődése közben, hogy ne fedje a kulcscsontját. Mivel annyival nagyobb rajta, nem fojtogatná az anyag, viszont ez elmarad.
Az agyam azon kattog a szavaiból leszűrhessem miként határolja be az idejét a felvetett kívánalmának és elég hamar rá kell jöjjek, hogy ez olyan, mintha szélmalomharcot vívnék. Értelmetlen. Érzékelhetően be van csípve, emiatt sem arra ad választ első sorban, amire rákérdeztem, hanem kicsit körbejárja azt. Sokkoló biológiai orralátolással, amiért jár a bizonyos nézés. Kiérdemelte és a kedvéből, a tény alapján, hogy kellenek az emlékeztető piszkálások a lényeg felé törekvéshez, egyértelműen rádolgozik a meglévő alapjára. Fújtatok, visszafogom a számat húzó ingert és rámarkolok a vállára, a második megszólalásánál, hogy masszírozó mozdulattal térítsem kicsit észhez az elkalandozásából.
- Spicces vagy. Szórakoztatóan édes, de kérlek.. – ..fókuszálj. A lovat nem akarom jobban aláadni, mert attól tartok egyből kihasználná és messzire vágtatna az eredeti beszélgetéstől, ahonnan az egész kiindult. A balomban, a nálam lévő üres mellé csípem az övét és amíg a másik kezemmel a sörért nyúlok, azokat lerakom az asztal lapjára. A kupakot célzással pöccintem a fa lapjára, a figyelmem teljes mértékben az övé, elvégre a türelmetlenség már kezd a lábamnál toporogni és ahogy felvezeti, köríti, közel szétválaszthatatlanná téve a két ajánlatot az adott időben.. Jelentősen megnehezíti a dolgom. A sörbe is csak egyetlen egyszer tudtam belekortyolni. A benne dolgozó alkohol miatt, pedig pontosan tudom nem a szexszel akar nyomást gyakorolni rám, csak nem érzékeli olyan jól a határokat.
A szájának puha lenyomata jó hangulatalapozó, rohadtul élvezem és nem akarok, se nem tudok megfelelően dönteni az kérdéskörben a jelenlegi felállásban. Elengedem. Erős kétségeim vannak afelől hiányolná a válasz egyik felét, ha egyértelműen reagálok a másik folytatására. A sört a kanapé háttámláján pihentetem meg, ahogy a felsőtestemmel jobban odafordulok és a közelebb eső combjára vezetem a kezem, a szoknyája alá.
- Mikor mondanék erre nemet? – a leheletem centiméterekről karcolja és ha szóra nyílna a szája, annyival könnyebben tapadok a felső ajkára. Belenyomom az ujjvégeim a bőrébe, közelebb hívogatóan, beleegyezően. Ki tudja mit csinálnak a kölykök odafent, lefogadnám eszükbe sem jutna lemerészkedni és nem is fognak reggelig. A fehérneműtől egy kisebb arasznyira állok meg, szakadok el ráérősen, még egyszer visszadőlök az ízéért.
- A többiről beszéljünk később, oké?

Mindig is volt egy olyan érzete számomra a másik fél ruháinak hordása, mint mikor kitűzik a zászlót a meghódított vár fokára; erős jelzésértékkel bír. Persze, meg nem fogalmaznám ezt így konkrétan, de piszkosul élvezem a hódított szerepét, a birtokviszonyt jelölő anyagba burkolva. Ráadásul az ő cuccai jóval kényelmesebbek. Az már persze más kérdés, hogy mit is szól egészen pontosan a ruhái elhordásához általam. Mentségemre, a folyamatosan fennálló jelenség ellenére mindig csak egy-egy áldozatát szedtem a mára szokássá vált lenyúlásaimnak. Legalábbis, amiről tud.
Próbálok teljeskörűen válaszolni a kérdésére, de útközben rájövök, ez sokkal bonyolultabb, mint amilyennek tűnt. Annyi minden van, ami eszembe jut és aminek a körüljárása még több körüljárást követelne. Kezdve a most mikor is lenne valójában most és ott van még az is, hogy rólunk van szó, na meg persze Jake is és akkor bele sem kezdtünk abba, ami köré az egész téma fel lenne fűzve. Ráadásul még el is terelődnek a gondolataim a szórakoztatóbb részletek felé, amelyek kikerülik a tényleges lényeget. Na és akkor ráfog a vállamra és ott az a masszírozó mozdulat is, amiért egyébként nagyon tudnék még rajongani és az egészet megkoronázza egy olyan megjegyzéssel, amit hát nem szokott csakúgy két kézzel szórni. Csoda, ha elégedett napközishez is méltó, széles, de annál kevésbé a lényegre koncentráló mosoly ül ki az arcomra?!
- Ó, szóval édesnek gondolsz... – rám van írva, nagy betűkkel, hogy ezt így most mennyire élvezem. Az elmúlt időszak eseményei után, annyira jól nagyon jól esik. Még szép, hogy minden pillanatát megragadom. - Oké, fókuszálok. – bólintok végül beleegyezőn és felvázolom, hogy mire is gondolok, de persze könnyen kalandozok a sokkal kézzelfoghatóbb felé. Meg a nyakához. Olyan jó az illata, a közelsége és az, ahogyan reagál; a felém fordulása, a szoknyám alá simító tenyere. Ott helyben lesz rögtön végem.
Akarnék válaszolni, de csak egy dorombolásnak is beillő hümmögést kap, köszönhetően a cirógató, a bőrömön szétpergetett lélegzetének, az ujjainak a combomon és az ajkaim az övé által való elbitorlásának. A csókját éppen annyira lelkesen fogadom, mint amilyen lelkesedéssel viszonozom is, újabbat, hosszasabban kívánva. Átkarolom a nyakát és megint helyet változtatok, ez alkalommal az ölébe áthelyezkedve vele szemben. A farmerszoknya szegélye egészen felcsúszik a combjaimon, ahogy azok közé fogom a csípőjét. Halk nyögés szakad le az nyelvemről, ahogy olyan közel ér az alsóneműmhöz az ujjaival. - Jó. – lehelem csupán az alsó ajkára a beleegyezésemet a téma elnapolására, miközben a tekintetem nem tudom elszakítani onnan. Muszáj újra ízlelnem. A gondolataim körülötte forognak, igencsak beszűkülve és nem, eszemben sincs mással foglalkozni, akkor sem, ha a labdát én dobtam fel korábban. - ...de most tűnjünk el a szobánkban... – szakadok el a csókjától a kérés erejéig.
Az alkohol sok mindenre rásegít, de a srácoknak nem akarok most mutasd meg műsort szolgáltatni, ha esetleg mégis elő akarnának kerülni még az este folyamán.

[másnap reggel]

Korábban ébredek, mint szoktam. A csendből ítélve a gyereksereglet előtt, akkor pedig tuti még szinte hajnal van. Hiányzik egy zuhany és egy kávé is, hirtelen fogalmam sincs melyik jobban.
Az éjjel nem sok alvásban volt részem, de most legalább nem a rendszeres rémálmoknak köszönhetően. A gyakorlás első felvonását követte még kettő, szándékos kiprovokálással, amitől még most is ott egy szemtelenül elégedett mosoly az ajkaimon. Az ívén csak az csökkent valamennyit, hogy vár ránk egy újabb nem könnyű beszélgetés, főleg, mert tegnap félbehagytuk.
A zuhany vagy a kávé utáni kiosonás helyett azonban inkább az hozzábújás mellett döntök úgy, hogy elérjem, a hátára forduljon. Át akarom karolni, a nyakához törleszkedni, belecsókolni néhányszor, az orrommal megpiszézni az állának vonalát, egészen addig amíg az álom ki nem szökik a szemeiből. Beszélnünk kéne és nem a srácok előtt ejteném meg.

Nem ér meglepetésként kiragadja a számára legérdekesebbnek tetsző részletet a lényeg helyett. Az arcán kirajzolódó kifejezés, a látványos lelkesedése láttán nincs szívem letörni az elért hatásból mindannak ellenére szeretném, ha jobban koncentrálna a téma komolyságot igénylő felére. Az ujjaim közé csippentem az állcsúcsát, finom dobbantással rajta élezem meg a figyelmét.
- El ne szállj. – tudom mit mondtam és a véleményem nem változott meg; nem tagadom le a kiemelését. Igen, édes miként pillangóként hol egyik, hol másikra virágra szállnak a gondolatai és olykor fájdalmasan könnyen megy bele a nehéz emésztésű témakörökbe.. Némán pergetek neki egy köszönöm-öt, miután beleegyezik a végül kevésbé működő együttműködésbe. Rohadtul másfelé löki az elképzeléseimet. Ja, fókuszál; arra, amire akar és hülye lennék nem hagyni, hogy így tegyen.
A duruzsolásával kellemes borzongást váltott ki, a törleszkedésével eléri nagyobb felületen akarjam érezni, érinteni, közvetlenebbül is. Léhán, de a sokat – sokkal többet – akarás ellenére nem mohón tapadok rá. Mintha újra fel akarnám térképezni, kisebb porciókkal kezdve a felfedezést. Az ölembe fészkelődését nagyban támogatom, a szoknyája alá nyúlással hálálom meg, viszonozva az értékelt provokációt és komfortosabb pozíciót. A kiszaladó hang zene a füleimnek, elégedetten húz félmosolyt a képemre és lehetőséget ad a rövid emlékeztetőre, nem feledem a dolgot, csak.. Fogalmazzunk úgy most nem alkalmas. A közelében sincs a szó jelentésének.
A farmer anyagát nem gyűröm feljebb, a térdhajlatáig húzom vissza a tenyerem és kívülről fogok rá a levegőjét lopni kívánó csókot követően. A stabil tartására szükségem lesz, mert gondolkodás nélkül egyezek bele, állok fel a kanapéról, ha a nyakam körülött összekulcsolt karokkal kapaszkodik.  

[ next morning ]

Óvatosan húzódtam félre, mikor biztosra vettem elaludt. Ahogy az ő rémálmai sem múltak el, úgy az én éjszakáimra is rányomja a bélyegét az akaratomon kívüli belémarás, fájdalmas szorítás. Az alkarom a lapockáján, a tenyerem az oldalán hagytam, de beletörődéssel kijjebb húzódtam a megszokott helyemre.
A közel húzódásával, a bőre melegének az érzetével az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne; a hátamra fordulás helyett egy kényelmes nyújtózkodás keretein belül ragadom meg, húzom még inkább a térfelemre, félig magam alágyűrve. Az orrom a hajába fúrom, hogy mély levegővétellel szívjam magamba az este lenyomatát is hordozó illatát. Megőrülök érte, ha érzem rajta.
Morranva hümmentek, szavak nélkül kérdezek rá mi a helyzet. A szemem résnyire kinyitásával ellenőrzöm az időt, de a függöny széleinél még nem a nappalra jellemző fényerő táncol. Éppen csak belopakodik a kinti világosság, talán még napkelte sincs, amivel felkelti a kíváncsiságom; mire az ébresztésem?
- Rémálom? – lényegre törően érdeklődöm, ha addig nem ragadta magához a szót. A megerősítésre váró feltételezés nem járt kézzel tapintható következménnyel, arra felébredtem volna, logikusnak mégis ez tűnik jelen pillanatban. A jelenlegi, kómás, az ágy, az őt melegét nagyon is élvező pillanatban.

Nem egészen így képzeltem a hozzábújást, odafészkelődést. Erősebb, nagyobb, könnyűszerrel gyűr szinte szó szerint maga alá, az átfordulásával a nyújtózkodás és a közelebb vonást követően. Ahogy a nem várt és másképpen elsült helyzetben ott találom magam alatta és nála még erősen félkómásnak lehetne nevezni az ébredés fázisaiban beállt állapotot, eléri, hogy hangtalan kuncogás rázza meg a vállaimat. Ennyit a kedveskedő hozzá simulásról vagy inkább annak a kísérletéről hajnalok hajnalán.
Azután, hogy a hajamba szagol, megint helyezkedek, legalább részben sikerüljön úgy forgolódnom, lássam is. Amit persze nem igazán könnyít meg, hogy úgy mondjam. Megteszem, ami ebben a helyzetben lehetséges, ha elérem, apró csókokkal, ha nem, akkor bosszantó böködéssel próbálom ébreszteni, most már nem csak azért, mert beszélni akarok vele, hanem amiatt is, hogy kicsit guruljon úgy, ne most használjon kispárnának. Ami ellen egyébként más esetben nem szokott kifogásom lenni.
A hümmögéssel lassan célt érek, úgyhogy nem hagyom abba a ténykedésemet, amíg a kérdést fel nem teszi. - Most kivételesen nem. Beszélni akarok veled mielőtt még a srácok felébrednek. – ez pedig őket ismerve annyira nagyon sok időt nem biztosít számunkra. Mind szeret már korán kukorékolni és míg a nagyobbakat leköti a mesenézés odalent, addig a kisebb esetében ez még nincs így. Nála a reggeli menetrendszerűen és nagyjából az ébredését követően azonnal kell. Utána pedig már elindul a nap és estig nem is lesz lehetőségünk nyugodtan körüljárni a témát, ami miatt most zaklatom. Persze, várhatnék addig, de nem akarok.
- Kell egy kávé vagy majd inkább később? – végigsimítok az arcán a haja felé, aztán a hüvelykujjammal ismétlem meg a mozdulatot újra, közben a tenyeremet végig rajta nyugtatva. Ha igényli az ébresztő koffeint, muszáj leszek kibújni mellőle és az ágyból. Az öltözködéssel nem vacakolnék, csak a vékony, rövid köntösömet veszem fel. A bögrékkel is szívesebben térnék vissza ide, addig legalább még alhat pár percet, ezért maradásra kérem, amennyiben esetleg eszébe jutna neki is lejönni. Ha pedig eltekint a feketétől, akkor feljebb helyezkedek az ágyban, a hátam mögé polcolva a párnát és a fejtámlának támaszkodom. A vékony paplant pedig feljebb húzom a két karom alá igazítva az anyagot. A hajamba túrok és átrendezem az ujjaimmal az ablak felé eső vállamra az éjszaka tőle összekócolódott tincseimet.

A finomabb keltegetési módszer alkalmazásával nem azt az üzenetet továbbítja valóban éberré szeretne tenni, sokkal inkább a komfortérzetemen növel vele. A lassú, hosszú ki- és belégzéseimből hamar rájöhetett, mielőtt az értetlen morgás kiváltó böködésbe kezdett, amit előbb-utóbb jobban megfeszülve fogadok, míg végül a hümmentést, a feltett kérdést követően veszem az adást. Az oldalamra fordulok, felemelkedek róla és kimondatlan kérdéstől ráncolódó tekintettel nézek rá. Egy újabb nyújtózást kísérlek meg a karommal, hogy kiroppantsam a vállam és valóban közelebb kerüljek ahhoz az állapothoz, ami alkalmassá tenne a kívánt beszélgetéshez.
- Az jó és oké. – átdörzsölöm a szemeimet és már épp mondani akarnám egy kávé még belefér-e előtte, amikor ő maga hozakodik elő a kérdéssel. Az ébredéssel nincsenek gondjaim, sose voltak, pár perc alatt össze tudom szedni magam, de a váratlan keltés és az okára való tekintettel egy beiktatható kávészünet nem jönne rosszul; van sejtésem a témáról, amit elő fog venni. Kicsit nagyobb összeszedettséget igényel, mint egy félkomoly reggeli szóváltás.
- Pont kérni akartam azt még ütemezzük be. – két aprót bólintva erősítem meg, hogy igen, kell és kiélvezem a válasz alatt tartó simító gesztust. Utána felülök az ágyban, az alsóm után kutakodok a földön, hogy vele tartsak a földszintre és pont rálelek, lehajolok érte, amikor magára vállalja az elkészítést, a bögrék felhozatalát az öltözködés közben. Az utolsó igazgatásait figyelemmel kísérem, végül odalépek mögé az indulás előtt.
Hálacsókot fújok a nyakgödrébe, a kezem a derekának két oldalára fektetve a köntös anyagán keresztül, mielőtt útjára engedném. Átkozottul jó érzés így indítani a napot. A boxert felveszem, a fürdőbe megyek, hogy hideg vízzel átmossam az arcomat és ismét eljussak arra a megállapításra; örülni fogok, ha minél előbb megérkezik az új borotva.
Az előző esti híreket bújom át, a párnámat a fejem mögé gyűrve a visszatérése pillanatában. Feljebb tornázom magam, elmormolok egy köszönetet a kávé átnyújtásakor és a felfelé szálló gőz ellenére óvatosan belekortyolok. Inkább égessen, minthogy kihűljön.
- Szóval, miről szeretnél beszélni? – támaszkodást olyannyira nem igénylek, az egyik lábamat felhúzva, a könyököm azon pihentetve fordulok felé, hogy megközelítőleg szemtől szembe legyünk egymással.

Futócsókot hintek az ajkaira a beszélgetésre való szóbeli rábólintásra, meg egyébként is, napindító „jó reggelt”ként szánva. - Oké, felhozom, egy perc. Maradj csak, mindjárt jövök vissza. – kibújok mellőle az ágyból. Szerencsére a köntöst nem nagyon kell keresgélni, az ágy végében van, csak belebújok és megkötöm a derekamon lazán. Épp a csomóra húzok rá, amikor mögém lép. Sejtve mire készül, több helyet biztosítok a nyakamra ejtett csókhoz a fejem oldalra billentésével. Szélesedő mosolyt csal az ajkaimra a gesztussal, több, mint jól esik. A derekamra helyezett kezére simítok lágyan viszonzásul, aztán elindulok a földszint felé. Tényleg nagyon szeretném azt a beszélgetést megejteni még mielőtt a srácaink ébresztőt fújnának, ezért mondhatni az idő most nem annyira áll mellettünk. Jobb haladni.
Odalent lefőzöm a két bögrényi kávét és azokkal settenkedek vissza a szobánkba, az ajtót magunkra csukom, a csípőmmel óvatosan lökve meg. Csak a zár kattanjon, de mást zajt ne csináljak feleslegesen. A koffeint átnyújtom neki, a másikra két kézzel fogok rá, amikor már elvette a neki szántat. Felülök az ágyra, a takarót visszaigazgatom a lábaimra és a párnát a fejtámlához gyűröm, hogy annak támaszkodhassak.
Míg ő a kávéba kortyolás mellett dönt, addig én inkább csak a kezeimet melengetem az átforrósodott bögrével és a fülem mögé simítom egy előrebukó hajtincsemet. A kérdését hallva teljesen biztos vagyok abban, pontosan tudja miről szeretnék. Ráemelem a szempáromat és mivel az sose ment, hogy finom felvezetéssel fogjak bele egy adott témába, úgy döntök jobb, ha beleugrok különösebb kertelés nélkül.
- Arról, hogy vállaljunk még egy gyereket. – korábban nem gondolkoztam ezen igazából, tegnap jött az ötlet és a felismerés, nagyon nem bánnám a dolgot, szóval nincs listám a kampányoláshoz, mégis mitől is lenne annyira jó az nekünk, ha ő is szeretné. - Nézd, tudom, hogy épp most borult fel az életünk fenekestül és nagyon nem vagyunk még túl az egészen és nem akarom, hogy csak ez legyen körülöttünk és velünk mindig. Kell valami, ami kimozdít, előre visz, amitől inkább a jövőre koncentrálunk, ami jó dolog. ..és én azt hiszem szeretnék adni neki egy esélyt, kezdve azzal, hogy egyáltalán lehet-e ..és nem fogok tudni kismillió érvet felsorakoztatni amellett, hogy miért szeretném, de fiatalabbak már nem leszünk és arra mindig lesz ok vagy indok, hogy miért ne legyen később vagy most. ..és ha egyszer beszállunk a farm bizniszbe, minden szabad kéz el fog kélni... – jó, nyilván a farmot nem gondolom komolyan, azt ő hozta fel előzőnap, nekem meg most beugrott csorbítani a nehéz téma élét. - Szóval.. mit gondolsz?

Szívesen visszahúznám, marasztalnám, hogy kellemesebb módon töltsük el a reggeli időt a többiek ébredéséig. Lehetetlen nem eljátszani a gondolattal, a felkínált nyak látványa rögtön eszembe juttatja és megadó szusszanással hessegetem félre az eresztésénél. Beszélni szeretne és az időzítésre való tekintettel tudom, jó oka van rá. Frissítek a kinézetemen, az ébrenlétem szintjén és az ablakot is szélesebbre tárom – most még hűvös levegő áramlik be.
Mélyet szippantok a kezembe került bögre gőzéből, ahogy köszönetnyilvánítás közben átveszem. Jól esik, a beleiváson nem töprengek sokáig, de csak egy korttyal fogyasztok belőle ne tűnjek figyelmetlennek vagy úgy, mint aki időt akar nyerni vele a lényegre térés helyett. Ha megkérdezte volna mi a tippem, mi kerül majd terítékre, mást mondtam volna, mint amire a valóságban sor kerül. Döbbenet nem ül ki az arcomra, de nem hiszem sokat kellene találgatnia rájöjjön, másra számítottam. Csendesen fogadom el a meglepetést, élesebb, részrehajlóbb reakció nélkül. A tegnaphoz képest később van, ez igaz, de semmilyen szinten nem vagyok felkészültebb és nem gondolkodtam el a plusz egyen. A képtelennek is beillő viccnél futólag lepillantok a kezemben lévő bögrére és elnyomom a száraz nevetést. Jó helyen volt a visszacsatolás, értékelem.
- Először is; nem kímélsz, tényleg komolyan gondolod a farmot. Másodszor.. – finomítok a hanghordozásomon, ezzel is üzenve, jelezve komolyan veszem a könnyebb indítás ellenére. A tüdőmet megtöltő szünetet még beiktatok a folytatás előtt. - Nem tudom. Nincs egyértelmű igen-em vagy nem-em. Ha szeretnéd kideríteni lehetséges-e egyáltalán, támogatlak. Keressünk fel orvosokat, kérjünk véleményeket, lehetőségeket. Ha Jake véletlenül összejött a lehetetlen ellenére, mégis milyen esélyeink lennének, ha tervezzük is..? – oldalra hajolok, hogy letegyem a kávét a kezemből. Erős a kényszer a piszkálására, amit nagyon nem akarok csinálni. - Most egyáltalán nem tudom elképzelni a jövőt vagy évek távlatában gondolkodni. Tudod, sose volt erősségem, de most.. Szeretem a kölyköket, téged, viszont fejben túlságosan itt vagyok még egy egyértelmű válaszhoz mit szeretnék. Később valószínű ez változni fog, nem idegenkedem tőle vagy határolódom el, ami valahol a frászt hozza rám és végülis.. Ah, sokat pofázom, ez végső soron tekinthető egy igen-nek, nem? – hangosan fújtam ki a levegőt, megráztam a fejem a lényeg koppanásakor, amit inkább megfogalmaztam ahelyett hülyének tűnjek a téma körbe-körbejárkálásával. Ettől függetlenül úgy érzem magam.

Annyira szerettem volna mielőbb felvázolni, minek is vertem fel hajnalok hajnalán, hogy miközben az összeszedetlen, de legalább egy azon téma köré felhúzott gondolataimat osztom meg vele, inkább csak utólag, semmint a beszéd alatt tűnik fel, valószínűleg másra számított. Mármint akkor, amikor pár perce csak annyit közöltem, hogy szeretnék valamit megtárgyalni vele. Az elnyomott nevetése alatt először elfelejtek levegőt venni, nem igazán tudatosan, de csak mert nagyon nem tudom, nem is akarom megtippelni, hogy miként fogadja a hallottakat, meg amúgy is mindjárt kiderül és azalatt döbbenek rá, valahol meglepetésként érte, amivel előhozakodtam.
Nem akarom félbeszakítani, így csak egy bocsánatkérő pillantás és egy hozzá nagyon is illő, zavart mosoly lesz a válasz a farmos megjegyzésre. Hát nah, az is lehetne akár szempont, még ha nem is komoly. Amikor viszont áttér a folytatásra, eszembe jut, hogy nem ártana lassan levegőt venni, de valójában csak akkor sikerül teljesíteni, amikor kijelenti, támogat abban, járjunk a végére, egyáltalán van-e lehetőségünk a megfontolásra. A légcserével együtt pedig automatikusan jelenik meg egy mosoly az ajkaim szegletében. Először csak egy kicsi, aztán egyre inkább szélesedő. Ez sem tudatos.
Figyelem, ahogy leteszi a bögrét a kezeiből. Van egy olyan érzésem, hogy a beékelt mozdulat és kis szünet ellenére még nem ért a mondandója végére, ezért tovább várok, bár mostanra kicsit tűkön ülősebben, amit igyekszek nem mutatni felé. Fogalma sincs mit okoz azzal, hogy ennyire nyitott az egész ötlet felé annak ellenére, tisztában vagyok azzal, mennyire nem volt még ideje vagy lehetősége átgondolni az egészet. Leteszem a bögrét én is, jobb helye lesz az éjjeliszekrény tetején. Bólintok egyet, elfogadom, hogy perpillanat még nem tudja később mit szeretne. Ezzel pedig tökéletesen ki is tudnék egyezni, amikor is valahogy rábólintás lesz a vége. ..meg egy kisebb, de határozottan örömteli és szokatlan, de nem tehetek róla sikkantás is a részemről. - Igenigenigen. – bólintok is mellé párat és lendületből repülök hajolok felé, tenyereimet az arca két oldalára illesztve és egy csókba fullasztva az igenek legvégét. A lábamat átvetem rajta, közrefogva így a csípőjét az ölébe fészkelődök. - Köszönöm ..köszönöm ..köszönöm – minden szó közé újabb, ezúttal apró, futó csókot pecsételek az ajkaira és a jó kedvem tagadhatatlanul rám van írva. Fogalma sincs mennyire sokat jelent az, ahogy fogadta, amit mondott.
Átkarolom a nyakát, átölelem és teljesen hozzásimulok.
- ..azért én örülök annak, ...vagy inkább annak is, hogy nem hozza rád a frászt és teljesen oké, ha még nincs egyértelmű válaszod. Bármikor átbeszélhetjük. – elhajolok annyira, hogy lássam és közben a tarkójára simítok mindkét kezemmel. - Nagyon szeretlek.

Jake-kel kapcsolatban is sok kételyem van. Elég figyelmet kap-e a jelenlegi helyzetben, hogyan fog hatni rá az egész később, míg jelenleg semennyit sem fog fel belőle, a többi, pedig ezeknél mérföldekkel triviálisabb. És Zach? Esetében még komplikáltabb. Amennyire könnyen jött neki az ötlet, a felvetés, annyira érzem nehéznek számomra, mert ez nem pont egy olyan témakör kellene legyen, ahol minden részletbe, sarokba alaposan be illik nézni az átgondolásához? Miközben beszélek csak még jobban belezavarodok. Látom hogyan reagál a többé-kevésbé összeszedetten kezdődött szavaimra és idióta lennék tagadni nem könnyít a folytatásban, ne az járna a fejemben mondatról mondatra, hogy ne most basszam el a tekervényes észjárásommal vagy túlmagyarázott válaszommal.
Nem ér megkönnyebbülésként ahogy a végére érek, abbahagyom a beszédet. Az ültében kirobbanása, a hangeffekt, amivel jár éppen ezért lassan alakul át döbbenetből kellemesebb meglepődésbe és nem utolsó sorban, jelentősen hátradőlök, amiért nem feszültem meg időben az ellentartására. Majdnem le is döntött a fejébe vett ölbe ugrással, a gerincem épp csak rugózott egyet a matracon. Az alkarjaimat a derekához szorítva igyekszem a megtartásán. A köszönetet nem értem, őszintén, de a lelkesedése feloldja a megmaradt feszültséget, átragad rám belőle és a nevetés határán táncolva fogadom a futócsókjait.
- Mit köszönsz? – szusszanom a tekintetét keresve, mikor lehetőségem jut szóhoz jutni. Az ujjaimat összekulcsolom mögötte, ahogy rátámaszkodom velük és a lábaim áthelyezésével stabilizálok kettőnkön. A levegőt könnyebben veszem, az okát nem tudnám megnevezni vagy mihez kötni.
..arról pedig fogalma sincs miként növekszik bennem a frász annak pontos hiánya miatt. Nekem sem igazán. Bólintok egyet, a legvégén a homlokának döntve az állámat, odafúrva azt. Azt sem tudom honnan kellene kezdeni majd az átbeszélést azon kívül, hogy később. Nem egy nappal vagy kettővel. Az én megérzésem szerint ez csak a laboreredmények, lehetőségek idején lesz fontosabb, amik ahogy ő is mondta; nem a most-ra korlátozódnak. A felfutó érintése visszaadja a hiányzó nyugalmamat, jól esik.
- Én is. – húzom magamhoz, nyomok puha csókot a homlokára. - Én is nagyon. – az ajkai felé közelítve ismétlem el kiegészítéssel, hogy rohanás nélkül ízlelhessem meg őket, fizikálisan is átadva az üzenetet. - Az átbeszéléshez viszont időt kérek. Oké? Ezúttal tényleg, többet, mint egy alig átaludt éjszaka. – belecsípek az oldalába, ami sokkal inkább cirógató, mint fájdalmas vagy ébresztő jellegű. - A hol kezdjünk neki, az orvosi lehetőségek még előbb vannak nála. – mert sokat számítanak. Neki nagyon, ami akarva akaratlan húz magával.

Annyira könnyen jön a reakció, hogy egyáltalán nem tervezem meg vagy gondolom át, egyszerűen csak megtörténik. Tudom, pontosan értem, hogy mire is mondott tulajdonképpen nem nemet és nem is igent, de valahol mégis igent és azt is, hogy nagyon sok beszélgetés vár majd még ránk, nehezek, kimerítőek, de itt és most több, mint elég ez. Felold valamit, ami hosszú ideje nem tudott eltűnni, végre most először a lövés óta egy pillanatra őszinte és felhőtlen lesz az öröm és igen, ez megér egy sikkantást és a bőrömből is majd' kiugrást, aminek a végeredményeként dőlünk, együtt. Talán ezért sem tűnik fel, hogy első körben megdöbbenést váltok ki belőle, azt inkább csak akkor veszem észre, amikor már a meglepődés jelei futnak a vonásaira, de tudatosulni majd csak később fognak. Most egyelőre örülök, hogy örülhetek és végre valami nem arról szól, amiről az elmúlt időszak. ..és ez jó. Nagyon jó.
- Téged, a válaszod, mindent. – odavagyok azért, hogy az ajkai sarkában nevetés táncol, amit ha számára tudatosan nem is, de végül egy újabb, ez alkalommal már ráérős csókkal honorálok.
Időnk van még arra, hogy később mindenen átrágjuk magunkat, főleg akkor, ha már tudunk is valamit, egyáltalán terítékre kerülhet-e a dolog, van-e rá lehetőségünk vagy sem. Addig pedig ennyi bőven elég.
Nem tehetek róla és sejtem kívülről, hogyan is festhet, de nagyon széles ívű mosolyt csal az ajkaim szegletébe a viszonzott, megerősített vallomás. A csókját viszonozom és a hosszasabb idejű ízlelés ellen a legcsekélyebb kifogásom sincs.
Az oldalamba csípés miatt önkéntelenül is ugrok egyet a cirógató jelleg ellenére. Váratlanul ért. Bólintok néhányat a kérését hallva. Teljesen jogosak és észszerűek a szavai. - Részemről rendben. Ígérem, holnap reggel nem ezzel ébresztelek hajnalban. – noha komolyan gondolom, a hangulat miatt vagy ki tudja miért, de hozzácsapok még egy formális tisztelgést is a kijelentésemhez, ami persze a végén egy könnyedebb és rövidebb nevetésbe torkollik. Mire azonban a következő mondatához ér, megemberelem magam.
- A héten keresek egy orvost, bejelentkezek és meglátjuk. Az elején még úgyis általános dolgok lesznek. Ha majd a komolyabb részhez érünk, ráérünk átbeszélni az egészet. – addig jobban lecseng bennünk és bőven ad időt gondolkodni neki és nekem is egyaránt.

Az élesen, bőréből is kis híján kiugró örömének nem tudom mikor voltam szemtanúja ezelőtt, ha voltam egyáltalán. Az sem lehetetlen egyszerű természetességgel nem lelem az okát a megdöbbenésem ideje alatt, ami idővel meglepődéssé szelídül, míg a szórakozás oda nem rágja magát a szám szélébe. Könnyű levegővételhez jutva veszek erőt a kérdéshez és a rá érkező választ egy szerényebb félmosollyal nyugtázom, szavak nélkül. Nem érzem szükségüket vagy hogy kellenének, elvártak lennének. Az első másodperctől kezdve elkényelmesedve fogadom a csókot, nagyobb adag oxigént szippantva a tüdőmbe, előkészülve a támogatott elnyújtásához.
Tökéletesen tisztában vagyok vele mennyire ritkán hagyja el a szám az a bizonyos mondat. Egy kézen megszámolható mennyiszer tette, amiből egyetlen egyszer történt az én kezdeményezésemből. Méghozzá nem a legtisztább szándéknál fogva. Az érzés ott van a mozdulataimban, a gesztusaimban, amiken keresztül tudatosan, tudattalan próbálom közvetíteni az üzenetet a verbális mód helyett. Van egy furcsa, idiótának beállító érzés, ami körberohan a kiejtése után és ezt soha nem tudnám megmagyarázni miért. Talán túl idegen. Talán valahol túl nyálasnak tartom. Talán nincs is rá különösebb indok, csak a hangzása. A gyomromat nem húzza össze kényelmetlenül, ami haladást jelent. Megakadás nélkül viszonzom, higgadtan, komolyan és ennek ellenére ragaszkodom a jobban ismert módszeren keresztüli kifejezéshez is, ahogyan a derekához, a közelségéhez is teszem. Több, mint élvezem, miként szinte rám olvad és nem csak az. Kihasználom a vele szembeni előnyömet, még jobban magamra borítom, mielőtt a csípéssel felkelteném a figyelmét a mondanivalómra.
A megugrására egy szekundumra elidőző elégedettséggel reflektálok – akaratlan, a vonásaimon rajzolódik ki.
- Borzalmas vagy, Collins. – csóválom meg a fejem a tisztelgésre és zavartalanul szólítom az eredeti vezetéknevén. Itt, a négy fal között tök mindegynek tartom. - ..és köszönöm, értékelem. – bólintok rá, egyértelműen kivehető jó kedvvel, jelezve, hogy azért vettem az üzenetet. Komolytalan komolyság ide vagy oda.
- Oké, addig is.. – az egyik derékvonalán pihentetett karomat a feneke alá vezetem, hogy a rákövetkező másodpercben gondtalanul emelkedhessek feljebb a matracról, őt a hátára fektetve, a feltornyozott párnájának sarkához vetve. - Kiengesztelhetsz a korai ébresztésért, amíg fel nem ébrednek.