Baleseti ambulancia (UCLA)

Minden attól kezdődött, hogy a céges buli kicsit elfajult, nagyjából harminchét perccel azután, hogy átléptük a harmadik lokál küszöbét és a társaság hirtelen szétszéledt; nem, mintha annyira hiányoztak volna, tökéletesen szórakoztam a harmadik gintonicom és a fura goth figurák társaságában, még csak nem is gondolva arra, hogy ez talán egy tökéletes pillanat lenne arra, hogy tinderen keressem a szerencsém, vagy esetleg Woodrow telefonját spamoljam tele fölösleges sms-ek tucatjaival arról, mennyire unatkozok az idióta munkatársaim társaságában... Mondjuk ennek az sms-nek a szövege már megfogalmazódott a fejemben, elég lett volna csak bepötyögni, miközben bólogattam volna arra, amit a mellettem álldogáló lány mesélt, minden harmadik szó után egy fülbántóan éles vihogással tarkítva a mondanivalóját - de minden túl gyorsan történt, mire észbe kaptam, már a szórakozóhely mögötti sikátorban voltunk és az öklöm hangos reccsenés kíséretében találkozott egy idegen arcával, és fröccsent a vér és szálltak a szitkok, aztán valaki rendőrséget kiabált, ami a végszó volt arra, hogy ez a buli itt bizony véget ért, nekem is, meg a munkatársaimnak is, akik kitartóan erőltették, hogy muszáj bemennünk a balesetire, majd ők bevisznek, végülis megmentettem a nevesincs új munkatársat attól, hogy szarrá legyen verve annak következményeképp, hogy foglalt lányhoz startolt...
...és valahogy így történt az, hogy huszonkilenc perccel a ferális verekedés után beléptem a baleseti fotocellás ajtóján, életunt arckifejezéssel törölve le a vért a szám széléről, aztán a kezemről a nadrágom szárába. Talán a kelleténél jóval több figyelmet vontam magamra; lehet, még a taxiban gondolnom kellett volna arra, hogy valamennyire rendbe hozzam magam, ennyi idő után már biztos voltam abban is, hogy a vérfoltok annyira beleették magukat a pólóm anyagába, hogy sosem fogom tudni kimosni onnan, de hát csak magamat okolhattam ezért is, kellett nekem fölöslegesen verekedésekbe bonyolódni...
Szóval röviden valahogy így történt, hogy éjjel kettő körül a baleseti ambulancia egyik várakozóknak szánt székén üldögéltem, nadrágom hátsó zsebében az összegyűrt, összevérezett regisztrációs papírjaimmal, kezemben a telefonnal, amiről jobb foglalkozás híján Woodrow-nak spamoltam az üzeneteket, tudva, hogy esze ágában sem lesz rájuk válaszolni; fogalmam sem volt, mennyi ideje vártam már arra, hogy valami történjen, de már kezdtem arra is gondolni, hogy talán jobb lenne hazamenni és a fertőtlenítőszerre meg a ragtapaszokra bízni az eventuális gyógyulási folyamatot, de megint csak nem tudtam, hogy Derek otthon volt-e, és mennyire örülne annak, ha beállítanék ebben az állapotban, szóval akár itt is maradhattam, ha már holnap nem kellett munkába mennem...

Sin & Florina

Újabb péntek éjjel a kórházban, ahogyan az átlagosan kéthetente lenni szokott. Kialudtam magam, megpróbáltam legalább két teljes étkezést befejezni és úgy érzem készen állok bármire, amit ez az éjszaka hozhat. Fontos körülmény, hogy ma majdnem én vagyok a rangidős, de azért erőszakosan kiküldtek mellém egy idősebb és igencsak mogorva nővért is nyelvi korlátokra hivatkozva. A kedves kolléganő jelenleg is mentőbejárónál dohányzott, míg én a pultban ücsörögtem várva bármit, amivel meg kell küzdjek.  Sokkal kevésbé heroikus ez az éjszaka, mint ahogyan azt akkor képzeltem, mikor néhány évvel ezelőtt először ügyeltem, akkor még kis zöldfülűként. Nem történt sok minden, beadtam a bentfekvő betegek gyógyszereit, altatót énekeltem egy tündéri kislánynak, néhány törött végtagos páciensre rápillantottunk az orvossal, aztán átküldtem őket a röntgenre, hadd kapjunk tisztább információt is az állapotukról. Az utolsó ilyet negyedórája irányítottam át, azóta semmi nem történt igazán, amin magam is tudtam segíteni. Minden bizonnyal lesz ma egy szülésünk, behoztak egy fiatal nőt az ájuldozó párjával egyetemben, nagyon ijedt volt, szívesen mondtam volna neki valamit, ami kicsit megnyugtatja, de itt kell strázsálnom, amíg valami olyan nem történik, amiben tettleg is részt tudok venni.
Nem vagyok olyan nő, aki örömmel reszelgeti a körmét, ha nincs mit csinálnia, így idegesen mozgattam a lábaimat ültömben és hiába tudtam, hogy itt ma az a legjobb, ha nem történik semmi, mégis vártam, hogy azért történjen valami.  Néha a nappalos műszakot szerettem jobban, néha az éjszakásat, sosem tudtam eldönteni, mindig attól függött a véleményem, hogy milyen volt az aktuális orvos, akivel dolgoztam és, hogy milyenek voltak a betegek, akiknek vigyáznom kellett minden mozdulatát. Az összes orvossal kedves voltam, még azokkal is, akik látványosan lenéztek, mert csak egy nővér vagyok. Lehetséges, hogy nem vagyok éppen plasztikai sebész vagy nőgyógyász, de sok mindenre megtanítottak itt és otthon, Franciaországban is. Például szépen varrtam össze a sebeket, gyorsan és a lehető legfájdalommentesebben kötöztem és puszta kézzel vissza tudtam tenni a kisebb ficamokat is. Tudtam, hogyan és mit kell mondani az embereknek, hogy megnyugodjanak, komfortosabban érezzék magukat, még ezen a helyen is. Örömmel harcoltam a fehérköpeny betegség ellen bármikor.
-Flore, Flore-szaladt oda hozzám az egyik újonc nővérként- bejött egy srác és elég rosszul fest.
-Hogy érted?-nézek rá vissza, de már pattanok is fel- A papírokat ki tudja tölteni?
A lány elmagyarázza, hogy látta írni, de elég sok vér van rajta, ami aggodalomra ad okot. Úgy döntök, ezért nem rázom fel az éjszakás rezidenst, aki valahol felületes álmát aludja, se nem megyek el a főnővérért, akit nagyjából annyira kavar fel egy vérző ember látványa, mint egy döntetlen focimeccs, vagyis semennyire.
-Ellássam?-kérdezi a kolléganő és talán igent is mondanék, de furcsán ismerős arccal találkozom és egy látványosan felszakadt szemöldökkel. A sok vérrel kapcsolatban nem tévedett a kis mazsolám, de végignézve rajta csak egy része lehet az ő vére.  Lassan rájövök honnan is ismerhetem, mert az agyam automatikusan a kávét társítja hozzá. Hát persze! Ő az, akitől reggelente a kávét szoktam kérni a Starbucksban, már emlékszem rá, mindig kedves velem és finom kávékat ajánl, mikor épp nem tudom mit kellene vennem.
-Nem kell, átveszem-mosolygok kedvesen a lányra és már el is indulok az ismerős idegen felé.
-Szia-tipegek oda hozzá a fehér balerinacipőmben, úgy döntök, hogy inkább nem kívánok neki szép estét, ha szép estéje lenne valószínűleg nem itt ülne azt várva, hogy valaki foglalkozzon vele- töltöttél papírokat? Nem szédülsz esetleg?
Nem tudom mennyire illik bizalmaskodnom vele, lehet, hogy egyáltalán nem is emlékszik rám, végül is naponta több száz embert szolgál ki. Talán hiba volt csak így idebillegni hozzá, ha nem ismer fel maximum azt gondolja, majd, hogy nagyon furcsa stílussal áldott meg a szűzanya és a rossz neveltetésem.

Nagyjából tizenkilenc üzenet, egy instagram story frissítés és három Candy Crush Saga szint után meguntam a telefonom nyomogatását - már csak azért is, mert minden újabb kattintás egyre jobban fájt a kezemnek is, így végül feladtam, visszasüllyesztve a jobb napokat is látott telefont a nadrágom zsebébe.
Elképzelni se tudtam igazán, hogy tudott bárki is hosszú távon itt dolgozni, főleg az éjszakai műszakon; legalábbis ha saját magamat vettem összehasonlítási alapnak, aki még a starbucksban is képes volt unatkozni, hiába jártak-keltek ott konstans az emberek, akkor tényleg tisztelnivaló volt az itteni dolgozók türelme és kitartása, akik még az ilyen és ehhez hasonló éjszakákon sem unták ki magukat a világból. Szerettem volna megismerni a trükkjeiket, mert próbálkoztam már mindennel, amivel lehetett: olvastam könyveket, kijátszottam egy Candy Crush játékot és megnéztem vagy egy tucat filmet is titokban, a pult alatt; mostanra is jól jött volna valami efféle foglalkozás, hogy addig se bámuljam sürgető tekintettem a mellettem elhaladó nővéreket, abban a reményben, hogy valamelyikük majd felveszi a szemkontaktust és rájön, hogy egy ideje már itt üldögélek és jobb elfoglaltság híján törölgetem a nadrágom szárába a vért, hogy legalább a berendezés megússza anélkül, hogy összemocskolnám.
Egy rezignált sóhaj kíséretében dőlök hátra a széken és nyújtom ki a lábaimat; talán ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy felkeljek és sétáljak egy kört a folyosókon, megkeressem a legközelebbi kávéautomatát, vagy esetleg beszerezzek egy újabb regisztrációs lapot, amit kitölthetnék valamivel szebben, de végül egyikre sem jut időm ezek közül, mert a látóteremben megjelenik végre valaki a személyzetből, egy ismeretlenül ismerős arc és egy jóval ismerősebb mosoly, és néhány másodperccel később már egy rendelést is tudok hozzá társítani, pár nappal ezelőttről. Ha a nevét is sikerült volna megjegyeznem, még sikeresnek is mondhatnám magam; így viszont csak egy félszeg mosolyra telik tőlem, ahogy válaszolok neki, előkotorva a hátsó zsebemből a meggyűrt papírokat.
- Nem ígérem, hogy olvashatóra sikerültek, de kitöltöttem őket. - Még teszek egy utolsó próbálkozást arra, hogy kisimítsam a meggyűrt lapokat, mielőtt átnyújtanám őket nekide nem járok túl sok sikerrel; tanulság a jövőre, hogy ha legközelebb ilyenkor sodorna ide a sors, ne legyek balfasz és ne gyűrjem őket a zsebembe, hanem csak tegyem le őket a székre, mit ahogy azt bármelyik másik, normális ember tenné... - A szédülés kimaradt, ellenben a kezemnek lassan kelleni fog egy mirelit borsó, vagy valami, azt hiszem.
Azt hiszem, fölöslegesen próbálom elviccelni a dolgot, mert ilyenkor már semmi humorérzékem nem volt (nem, mintha amúgy lett volna, ezt Derek is biztosan megerősítené, ha most felhívnánk); ezért is hagyok fel a humorizálással és térek vissza a kis gondolatmenetemre arról, hogy amúgy meglepő módon emlékszem a rendelésére, már csak azért is, mert én magam ajánlottam, hogy próbálja ki a frissen bevezetett vaníliás latte-t, meg saját kezűleg is írtam fel a nevét az elviteles pohárra, de megint csak... A fenébe is, miért nem emlékeztem rá?

Sin & Florina

Az emberi kapcsolataim döntő hányada azon bukik el, hogy egyszerűen túl közvetlen vagyok és szeretek mindenkivel kedves lenni.  Egyszerűen le kellene szoknom már ebben a korban arról, hogy abból kiindulva, hogy én többnyire megismerem az embereket és bizonyos információkat is megjegyzek róluk, még nem kötelező nekik is ugyanígy tenniük velem. Például semmi sem indokolja, hogy a barista, akitől reggelente a kávémat kérem többet jegyezzen meg annál, hogy szoktam borravalót adni és ezért egyáltalán nem szabadna csalódottnak lennem.  Miért is próbálok én mindenkire maradandó benyomást tenni? Pedig egyáltalán nem fontos, nem tarthat fejben mindenki, pláne félig ismeretlen emberek, ezen egyáltalán nem szabad huszonöt éves fejjel fennakadnom és ostobaságokat kitalálni, hogy vajon mit ronthattam el. Nem rontottam el semmit, legalábbis nagyon remélem,  sokkal inkább az van elrontva, hogy ötletem sincs mióta vérzik itt a kedves páciens és senki sem vette a fáradtságot, hogy legalább azt megkérdezze mekkora a baj vagy, hogy tud-e a sérült kezével írni. Ilyen esetekben mindenféle fennhéjázástól és önhittségtől mentesen gondolom azt, hogy klónozni kéne, így több esély lehetne rá, hogy azok a betegek is időben kezelve lesznek, akik nem szenvednek látványosan.  Bár most pont azzal a mennyiségű vérrel állok szemben, amit már határozottan látványosnak mondanék. Nézzük a jó oldalát, legalább a nyomtatványt odaadta neki valaki kutyafuttában, bár ezzel nem biztos, hogy sokkal beljebb vagyok.
Átnyújtja a lapot, én pedig belepillantok és felszalad a szemöldököm. Ha mindenféleképpen kedves akarok lenni akkor is azt kell mondjam, ehhez nem én kellek, hanem egy grafológus, aki majd szépen megfejti mi is lehet idevésve. A neve legalább olvasható és határozottan érdekes is.
-Kissé véres-mosolyodom el, ahogy szemeimmel tovább pásztázom a papírt annak reményében, hogy a születési dátumán kívül mást is ki tudok bogarászni, de végül kénytelen vagyok feladni- legrosszabb esetben majd kérdezek mindenfélét.
A szemöldöke és a száján lévő sérülés még egy dolog, de nagyon nem tetszik nekem a keze, erősen dagad, csak reménykedhetünk, hogy nem tört el, bár nagy örömömre már az is tiszta vér. Még nem tudom megtippelni sem, hogy mekkora lehet a baj, de gyanúsan jól viseli magát a vérveszteséghez képest, így végképp, hogy még szédülésre sem panaszkodik pedig az lett volna az első tünet, amit hasonló esetben várnék.
-Mr. Carter kérem fáradjon velem, amennyiben nehézsége van a felkeléssel vagy járással mindenképp szóljon- fogalmam sincs miért is váltottam, semmi nem indokolja, hogy magázódjunk, mellesleg nem is így kezdtem neki ennek az egésznek. Már mindegy, így jártam, ha hülyét csinálok magamból, majd szépen átjárok a távolabbi Starbucksba. Ha utánam tud jönni segítség nélkül, akkor hagyom, hogy kövessen az egyik közeli kötözőbe.
-Mirelit borsónk nem biztos, hogy van, de ha ragaszkodik hozzá, majd találok valami alternatívát-intek az ágy felé, hogy üljön csak fel nyugodtan- Kérném a kezét.
Közben már keresem is elő a fertőtlenítőt és hűsítősprayt, hátha kicsi kellemesebb lesz neki, ha legalább nem lüktet a keze, míg megvizsgálom. Gyors pillantásokat vetek még a szemöldökére, illetve a vérző szájára, aztán csak a saját pedantériám miatt fertőtlenítőt fújok egy vattakorongra és kicsit megtörölgetem a szemöldöke környékét, hogy legalább ne legyen annyira véres az arca.
-Ez most kicsit csípet, de igyekszem nem beletunkolni a sebbe-nyugtatom meg, bár nem tűnik pont annak szívbajos típusnak, akinek fogni kell a kezét. Nem szépek a sebei, de van rá esély, hogy szépen gyógyuljanak, ha meg már úgyis az arcán kavirnyálok letörlöm a szájáról is a vért és egyúttal fertőtlenítem az apró sebet. Ezzel semmit sem kell kezdeni, kezdetben vérzett ugyan rendesen, de csak apróság, hamar begyógyul magától is.
-Merjem megkérdezni, hogy mi történt?-nézem a kezét már sokkal  aggodalmasabb ábrázattal, mert sok mindent tudnék mondani rá, de azt semmiképp, hogy szép, akár egy festmény. Kivéve persze, ha valami szürrealista alkotásra gondolunk.

Azt hiszem, valahol mélyen még reménykedtem abban, hogy a kézírásom kevésbé lett olvashatatlan, mint amilyennek elképzelem, de minden reményem darabokra törik abban a pillanatban, ahogy a kedves nővérke felvonja a szemöldökét; jó, nem állítom, hogy mindenféle sérülések nélkül olyan szép kézírásom lett volna, szerintem az egykori, egyetemi tanáraimnak is az volt a hatalmas mázlijuk, hogy az írásbeli munkákat is kinyomtatva kellett beadni, különben a mai napig nem lenne diplomám - de egyébként ebből arra akartam kilyukadni, hogy ez elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, mégis hogyan dolgozhattam még ott, ahol, ha ennyire pocsék kézírásom volt. Igaz, úgy tűnik, a munkaadóimat ez nem érdekelte - nekem is csak annyi kellemetlenséget okozhatott, hogy most potenciálisan meg kell majd válaszolnom néhány kérdést, de hát ez normális procedúra volt egy kórházban, nem?
- Pedig isten bizony igyekeztem nem összevérezni... annyira. - Szórakozottan mosolyodok el, igyekezve valamennyire bűnbánónak tűnni, bár biztos vagyok benne, hogy ezt is csak az alkohol csináltatja még velem; mondjuk jó, már így is jóval közelebb vagyok a kijózanodáshoz, mint bárki más lenne ugyanennyi elfogyasztott alkohol után, de ettől függetlenül még nem akartam túl sok figyelmet magamra vonni, igazán nem hiányzott még ide a rendőrség is, csupán amiatt, mert egy munkatársam az agya helyett a farkával gondolkodott nagyjából a harmadik söre után.
- Inkább csak Sin... Mr. Carter az apám volt. - Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy legyűrjem az undorodó fintort, amit az emlegetése váltana ki belőlem; inkább csak felkelek a helyemről, afféle kényszercselekvésként igazítva még meg magamon a gönceimet, mintha lenne bármi jelentősége is annak, hogyan állnak rajtam - végülis nem randin vagyok (nem, mintha olyan sok randin lettem volna egész életemben amúgy), hogy kifejezetten adnom kéne a megjelenésemre, meg nem igazán volt bármi is, ami segíthetett volna ezen a véres katasztrófán, szóval fel is adom a próbálkozást, inkább visszatérve a kis gondolatmenetemhez arról, mit is írhattam az Ő kávés poharára. Emlékeztem még a három, idiótán vihogó tinilányra (Kelly, Britney és Kate), az Armani-öltönyös fickóra, akinek rémes akcentusa volt (Andrew) és a nagymamára, aki a két unokájával tért be; és aztán leülök az ágy szélére, ahogy instruál, engedelmesen nyújtva oda a kezem, mint egy jól kiképzett kutya, elfojtva egy fájdalmas szisszenést, mert hát fáj, a kurva életbe is, meg egyáltalán honnan jött az az ostoba ötletem, hogy kiálljak egy olyan munkatársért, akinek a nevére sem emlékszem? Egy biztos, egy ideig nem megyek majd sem szórakozóhelyekre, sem sehova máshova, egész hétvégén otthon maradok majd és sorozatokat fogok nézni néhány mirelit pizza és pár üveg sör társaságában, kihasználva azt, hogy a lakótársam minden bizonnyal megint valami forgatáson van.
- Egyébként csak vicceltem ezzel a borsóval... De szar vicc volt, bocsi. - Félszeg vigyorra húzom az ajkaim, de egyből fel is hagyok ezzel, mert bármennyire is szeretném letagadni, de ez még mindig fáj; úgy tűnik, kezdek kiöregedni abból a korból, amikor még mindenféle következmények nélkül verekedhettem késdobálós bárok mögötti sikátorokban és másnap felkelhettem, mintha mi sem történt volna, meg mehettem a dolgomra anélkül, hogy fájdalomcsillapítókat kelljen beszereznem az éjjelnappali gyógyszertárból.
Ellenben a kérdése meglep; a szemöldököm is meglepetten szökik a magasba, kérdőn pislogok is rá párat, próbálva rájönni, hogy vajon azért kérdezi-e, mert ki akarja hívni a rendőrséget, vagy csak azért, hogy fenntartsa a beszélgetést, de aztán rájövök, hogy ez amúgy sem számít - hiszen ha a fickónak, akinek nagyon nagy valószínűséggel eltörtem az orrát, is az az ötlete támadt, hogy erre a balesetire jöjjön be, akkor nagy eséllyel ő fogja elintézni a rendőrség idehívását, és akkor ugye nem ugorhatok ki az ablakon, csak hogy elmeneküljek a rend tisztes őrei elől... Pedig igazából hiányoltam az ablakon át menekülést is, emlékeztetett volna arra az időszakra, amikor még egyetemista voltam; de azt hiszem, kicsit eltértem a tárgytól.
- Sima kocsmai verekedés... Az egyik munkatársam véletlenül foglalt lányt szemelt ki magának, aztán nem tudta megvédeni magát, és hát... valakinek muszáj volt. - Óvatosan vonom meg a vállam, mintha csak a tegnapi időjárásról mesélnék; de aztán rájövök, talán célszerű lenne nem szövegelnem legalább addig, amíg ellát, meg úgy nagy általánosságban öt percig nyugton maradni, amire amúgy alapjában véve sem voltam igazán képes.
szóval ha ő nem mond addig semmit, akkor eltöltünk pár percet a csendben, csak bámulva egymásra; vagyis Ő inkább a sebeimre, én meg rá, ahogy ellát, gondolatban megint csak végigjárva minden pillanatát a kávéja elkészítésének, kávéfőző, pohár, filc kivétele a munkatársam kezéből, mielőtt péniszt rajzolt volna az egyik kész rendelésre... És igazából valami dereng is, végülis saját kezűleg írtam fel a nevét a rendelésére, ugyanakkor összefirkálva a saját kezem is, és azt az idióta filcet a mai napig nem bírtam amúgy lemosni onnan, pedig még azzal a szutyokkal is próbálkoztam, amivel a fürdőszobákat szokták takarítani az emberek. Aztán bevillan valami; bár jelenlegi, még mindig enyhén illuminált állapotomban simán tévedhetek is, de öt percnyi, intenzíven erőltetett gondolkodás után ez az első lehetőség, ami eszembe jut, és ha mellélövök, max megkérem a főnököm, hogy rakjon át egy másik lokálba, valahol a város túlsó végén...
- Flora, igaz? Vaníliás latte, pár napja...? - Profin beszélgetsz, Carter, tapsot neked! ...azt hiszem, néha jobb lenne, ha csak simán csendben maradnék.

Sin & Florina

Nem kellene megszólnom az írását, főleg nem ez alapján a papír alapján, én sem írnék szebben az övéhez hasonlóan sérült kézzel, ami valljuk be nem tűnik túl biztatónak. Nekem aztán tényleg nem illene ezen szenvednem, hiszen az írásom épp olyan, mint az orvosoké, nagyon esztétikus ellenben igen ritkán lehet kitalálni mit is akartam papírra vetni. A vér mennyisége már nagyobb baj, de a legrosszabb esetben s majd átírom neki egy tiszta papírra, nem kíntatom tovább vele, hiszen a jobb kezét sikerült szépen elintéznie.
-A vér többnyire nem az a testnedv, ami ellen sokat lehetne tenni, de igazán kedves gesztus-legyintek és könnyed mozdulattal félbehajtom a véres papírt aztán rám tör a szörnyű felismerés, miszerint hogy a jó életbe mondhattam éppen ezt?! Hiszen ez borzasztóan hangzott, ettől egyáltalán nem tűnik professzionálisnak, sőt…  Ennyire elfáradtam volna az eddigi nagy unalmamban? Rettenetesen pihent lehet az agyam, szegény bizonyára csak kedves akart lenni és én ezt tudtam neki válaszolni, valóban kávézót kell majd váltanom ezután az éjszaka vagy sokkal inkább hajnal után.
Kezdem úgy érezni, hogy innentől kezdve már végig ennyire kínos leszek, jön ez a kényszerű magázás, ami nem is igazán jön a nyelvemre, mégsem hagyom abba, ráadásul úgy látom rajta meglehetősen utálja is, ha így hívják. Páratlan, Florina, ma aztán formában vagy!
-Bocsánatát…todat kérem, Sin-próbálom kijavítani a korábbi hibámat, ahogy elindulunk a kötöző felé.  A nővérpult matrónája eközben visszatért a pontosan fél óráig tartó egészségügyi cigiszünetéről és gúnyosan pislog rám a forgószékéről.  Sosem kedvelt különösebben és nyíltan vállalta, hogy túl fiatalnak és butácskának tart, ahhoz hogy jó munkaerőnek lehessen nevezni. Talán kicsit mindig bizonyítani akartam neki, de valahogy sosem sikerült, hiszen még a kákán is csomót keresett és, ahogy mondani szokás, aki eleget keres az bizony talál. Bármennyire is igyekszem egyáltalán nem vagyok hibátlan, például valamilyen szinten most is hibázom,mikor azért fáj a lelkem, mert Sin nem jegyezte meg a nevem. Na nem mintha kifejezetten érdekes lennék bármilyen szempontból is!
-Pedig talán tudtam volna szerezni-mosolygok vissza rá, ahogy kiadagolom a fertőtlenítőt. Ezekszerint borzasztó a humorom, remek, majd felírom magamnak, hogy soha és semmilyen körülmények között ne próbáljak humorizálni, ha éjszakás vagyok, nem igazán úgy sül el, ahogy arra számítok. Nem kellene megkérdeznem, hogy hogyan szerezte a sebeit, mert nem sok közöm van hozzá, csak az lenne a dolgom, hogy ellássam őket, de bevallom, érdekel. Sin egyike azoknak az embereknek, akiket gyakran látok, ennél fogva egy bizonyos pontig foglalkozom velük, például néha elgondolkodom, hogy mit csinál, mikor nem dolgozik vagy, hogy vajon miket szeret és utál. Buta kis szokás, de néha unalmamban találgatom a hozzá hasonlóan ismeretlen, mégis ismerős emberek érdeklődési köreit, szokásait. Őt valahogy mindig kiváltképp érdekes személynek gondoltam, talán a tetoválásai miatt,a nagymamám úgy tartotta ugyanis, hogy minden tetoválás egy történetet mesél el a viselőjéről és ebben mindig igazat is adtam neki.
-Micsoda gentlemen-biccentek kicsit elismerően a történetére. Nem tartom szép dolognak vagy összességében megoldásnak a verekedést, de ettől függetlenül önzetlen dolognak tartom, hogy megvédte a kollégáját, mégha a kórházban is kötött ki miatta jó pár vágással. Ha pedig már a vágásokról beszélünk, van itt tehát néhány zúzott seb és egy vágott seb szemöldöknél, először fertőtlenítem a kisebb sebeit, közben annyira elfeledkezem magamról, hogy azt a francia dalocskát dúdolom,amivel néhány napja felléptem egy bárban.
-A szemöldöködre teszek egy sebösszehúzó tapaszt-tájékoztatom, lehet, hogy nem teljesen szükséges, de talán jobb, ha tudja mi is zajlik éppen- három napig tartsd rajta és ne érje víz.
Nem szeretem az olyan orvosokat, akik nem informálják megfelelően a betegeket, idegőrlő dolog lehet, ha úgy csinálnak veled valamit, hogy igazából azt sem tudod mi történik és én ettől minden beteget igyekszem megkímélni, akivel csak találkozom. Mikor a szemöldökénél lévő sebet leragasztottam áttérek a kezére, ez tűnik a legsúlyosabbnak, nem történt vele semmi különös, nem komplikált a helyzete, csupán igazán fájdalmas.
-Nem kérdezem meg, hogy fáj-e-teljesen felesleges is lenne, esélytelen, hogy ne fájjon- akárhogy nézem, ezt varrni kell.
Igyekszem a lehető leggyengédebb mozdulatokkal áttapogatni a kezét, hogy van-e a látható sérülésen kívül bármi más, közben néha az arcára pillantok, nem szeretnék neki fájdalmat okozni, ha nem muszáj.  Őszintén meglepődöm, mikor nem csak a nevem jut eszébe, hanem még a legutóbbi rendelésem is.
-Oui-mosolyodom el talán kicsit lelkesebben is a kelleténél, de nagyon jól esik, hogy emlékszik rám.
-Törés legalább nincs-állapítom meg, aztán lefújom a kezét fertőtlenítővel és elfordulok, hogy előkészítsem a varráshoz szükséges eszközöket- legközelebb talán hagynod kellene, hogy megverjék a kollégádat.

Szükségem van néhány másodpercre, mire felfogom, mit is mondott, de amikor végre sikerül, szórakozottan nevetem el magam; igaz, fogalmam sincs, azt szuggerálja-e, amire gondolok, vagy csak az alkohol gondoltatja velem a sok, erősen kétértelmű dolgot, amire gondolok, de valahol tényleg szórakoztat, hogy ezt kimondta - igaz, nem kéne csak így kinevetnem (pedig amúgy nem is őt nevetem ki, hanem a megjegyzését, mert az tényleg vicces volt a fáradt agyamnak), így hamar megpróbálkozok azzal, hogy köhögésnek álcázzam a kis nevetésem, minden bizonnyal elég sikertelenül, mert hát nem voltam sem színész, sem feltörekvő színészpalánta, még az ostoba fintorgásom sem tudom eltitkolni rendesen, amikor szóba kerül az apám, és hát nem kell géniusznak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, néha jobb lenne, ha csak befognám azt a hatalmas pofám és hagynám, hogy az emberek végezzék a munkájukat. Talán a kelleténél jobban is szégyellem magam - és a nyelvemre kell harapnom, hogy ne kezdjek el neki magyarázkodni, hogy egyáltalán nem rá haragszom, hanem az apámra, mert ugyanolyan felfuvalkodott, irritáló hólyag volt, mint a húgom férje a mellékelt ábrán (ami amúgy nincs mellékelve, de na, képzeld ide a legirritálóbb személyt, akit ismersz, csak közelebb a negyvenhez és sörhassal), és nem igazán akartam bármiféle módon is emlékeztetni rá, meg hát egyébként is megszoktam, hogy a munkahelyemen mindenki mindenkit tegezett (kivéve Woodrow-t, aki ugye mániákusan a vezetéknevemen hívott, de neki elnézzük, mert emlékszik, mit szoktam rendelni a kfc-ből, meg egyébként sem dolgozott velem); szóval a lényeg annyi, hogy csak legyintek, hogy semmi baj, hagyjuk ezt, mindenkivel előfordul, még ha amúgy a hirtelen jött magázása a kezdeti tegezés után meglehetősen fura is volt.
Lapozzunk.
- Áh, ne fáraszd magad... Még a végén valaki megkergetne azért, mert kölcsönvettük a mirelit borsóját, és nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ilyenkor már nem sok kedvem van futkosni. - Pedig egyébként vicces lehetne egy zacskó mirelit borsóval a kézben menekülni, mondjuk egy sétabotjával vagy kistáskájával hadonászó öreg néni elől, abból a fajtából, aki a tömegközlekedési eszközökön is két könyökkel tolakodott oda minden szabad üléshez, csak hogy utána letegye rá a zöldségekkel megtömött nejlonszatyorjait. Ha ezt valaki videóra venné, talán bekerülnénk egybe azok közül a cringe-kompilációk közül, amiket a szomorú, magányos, európai kockák szoktak nézegeti csoportos foglalkozás gyanánt online, miközben egymás fülébe vihognak a discord voicechatjén át; talán pont ettől az eventualitástól félve vetem el végül a mirelit borsó ötletét, egyébként is, ha szükség lesz rá, biztos találok valami éjjel-nappali boltot menet közben, ami ilyeneket is árul, vagy legalábbis sört behűtve, ami ugyanolyan jó lenne, sőt, igazából összekötné akár a kellemeset is a hasznossal.
Meglepő, milyen praktikus lettem így éjjel kettő körülre; lehettem volna legalább ennyire értelmes és előrelátó azelőtt is, hogy kiálltam a nevesincs munkatársamért, mert amúgy nem kényszerített rá senki, simán állhattam volna a fal mellett a cigarettámat szívva, amíg szerencsétlent agyonverik, aztán elég lett volna hívni neki egy mentőt vagy valamit, hogy foltozzák meg, a főnöknek meg bemondani hétfőn, hogy fogalmam sincs, mi történt vele... De nem, nekem ostobának és lovagiasnak kellett lennem, miért is...?
Mondjuk erre már nem jövök rá; a figyelmem elvonja a dal, amit dúdol, ismeretlenül ismerősen cseng, és igazából nem merek rákérdezni, mi a címe, mert a világért sem akarnám őt megzavarni bármiben is, szóval jobb híján a padlón számolgatom a csempéket, hogy addig se Őt bámuljam, mert az nem lenne sem illendő, sem egyéb, hasonló dolog, ami ennek a szinonimája. Csak aprót bólintok a szavaira; az instrukció elég egyszerű, egyszerűen is kivitelezhető, nem is hiszem, hogy probléma lenne vele, hiszen sem strandra, sem uszodába nem jártam, és nem éreztem belső kényszert arra se, hogy megpróbáljam magam vízbe fojtani, ami ugye igényelhetné a seb három percnél tovább tartó vízben áztatását - szóval ha szerencsém lesz, talán ezt a verekedést megúszom egy apró, alig látható heggel, ha már a többi nem sikerült, hétfőn meg majd azt mondom a főnöknek, hogy véletlenül lefejeltem egy szekrényajtót, vagy valami...
- Pedig életcélom lett volna letagadni, hogy fáj. - Fajdalmasan vigyorodok el, próbálva elterelni a figyelmem az egészről azzal, hogy lepörgetem magamban az utolsó vizitjét a munkahelyemen, minden egyes másodpercét, és kedvem lenne miniatűr örömtáncot is járni, amikor nem lövök mellé a tippemmel, de az ugye elég gyerekes lenne; így csak lélekben veregetem vállon magam, meg egyébként is, a mosolya sokkal értékesebb, mint bármelyik önmagam által önmagamnak adott dícséret, szóval... Várjunk csak, hogy mit kell varrni?
- De... munkaképes lesz hétfőre, ugye? - Közben felfogom azt is, hogy ha az én kezemet varrni kell, akkor a fickó orra biztosan el van törve; bár a rendőrség még nem rohanta le a kórházat utánam kutatva, szóval azt hiszem, ezt megúszom annyival, hogy hétfőn mindenkinek el kell majd mesélnem, aki nem volt ott, mennyire menő vagyok, hogy eltörtem valaki orrát. Komolyan, mintha egy óvodában lenne az ember fia és azzal dicsekedne, hogy új kislapátot kapott...; de mégis mire vártam, miközben csupa középiskolással és egyetemistával dolgoztam? Mondjuk ebből a szempontból jobb is lenne, ha nem lennék munkaképes hétfőre, mert akkor kivehetnék még pár szabadnapot és reménykedhetnék abban, hogy mire visszatérek, már valami pletyka fontosabb lesz, mint az, hogy eltörtem valaki orrát egy sikátorban.
- Legközelebb, ha ilyen lenne, nagyon valószínű, hogy én magam fogom megverni... Tudod, megelőzési célzattal, mielőtt más megtenné. - Ennél szarabb poént se próbáljak már ma mondani; mondjuk így, jobban belegondolva, talán tényleg hagynom kellett volna, hogy megverjék, abból talán tanult volna valamit a jövőre nézve, nekem meg nem lenne majdnem összetörve most a kezem. Mondjuk akkor nem is ülnék most is, tekintetem a csinos nővérke hátára függesztve, azon gondolkodva, mégis miket készíthet ott elő, amivel felvagdoshat - és azt hiszem, célszerű lenne a jövőben kevesebb horrorfilmet is néznem, mert lassan kezdek tényleg fura dolgokra gondolni a legkevésbé erre való helyzetekben...

Sin & Florina

Ha a kínos megszólalásokért lehetne díjat kapni valószínűleg jó esélyem lenne rá, hogy megkapjam ezután a kis freudi elszólás után.  Nyilvánvalóan csak néhány perccel később esik le, hogy mennyire félreérthető voltam, talán igaza volt a főnővérnek a nyelvi korlátaimmal kapcsolatban. Vajon foghatom még ezt a kis semmiséget arra, hogy francia vagyok vagy inkább a nemes hallgatást kellene választanom, mert azzal tudom a lehető legkevésbé megalázni magam? Emellett is döntök inkább, de a véres papírt azért még egy édes mosoly kíséretében becsúsztatom a nővérpult koronázatlan királynőjének, hátha az ő sokéves szakértelmével fel tudja majd vinni Sin adatait a gépbe, amihez szerinte én úgysem értek. Az ő véleménye speciel egyáltalán nem zavarja meg a lelkivilágomat, hiszen a nagyi is ezerszer elmondta, hogy találkozom majd az életben ehhez hasonlóan keserű és  rosszindulatú emberekkel, akiken már a kedvesség sem segíthet.
Legalább az újdonsült páciens nevet a kínos poénomon vagy ahogy hallom igyekszik tőle megfulladni, nem tudom melyik a jobb lehetőség, de azért remélem nem dolgozik annyira a műköhögés valósnak való eladásán, hogy lélegeztetőgépre kelljen kapcsolnom. Az legalább egyértelmű, hogy ezt a kínos magázást már nem folytatom vizsgálat közben is, nem szeretném rosszabbá tenni a helyzetet, bár sosem szabadna kételkednem a saját képességeimben, főleg nem hajnalban egy hosszú műszak után.
A mirelit borsós viccén akaratlanul is elnevetem magam, határozottan el tudom képzelni, hogy valamelyik kevésbé szimpatikus és megértő munkatársam még egy adag mirelitborsóért is képes lenne körbekergetni a kórházban. Vicces lenne, kicsit ostobaság is, de nem baj, szórakoztató gondolatnak jó lesz, mikor majd megint nem történik semmi egy ehhez hasonló éjszakán.
-A te állapotodban nem is nagyon hagynám, hogy szaladgálj-ingatom a fejem, miközben ellátom a kisebb sérüléseit. Kedves embernek tűnik, szórakoztató és talán meg merem kockáztatni, hogy önzetlennek is nevezzem, amiért kiállt a munkatársáért, holott ahogy szavaiból kivehető nem állnak különösebben szoros kapcsolatban egymással. Nem kizárt persze, hogy tévedek és megint csak történteket építek valaki köré, hogy addig se azzal kelljen foglalkoznom, hogy jelenleg mennyire nincs magánéletem a munka mellett. Ideszoktam, mint kismacska a házhoz, ahol mindig megetetik, a szabadnapjaimon is bejárok, kivéve azokat a napokat, amikor fellépek valahol. Egyre többet vagyok itt, mióta anyukám itt hagyott, de talán jó hatással van rám, hisz tevékeny vagyok, nem pedig otthon ülök és régi szomorú lemezeket hallgatok.
Nem is tudom miért dudorászok, furcsa reflex, de legalább addig sincs csönd, valahogy sosem voltam oda az üres, semmitmondó csöndekért és talán pont ez állt volna be most, hogy leragasztom a szemöldökét és áttérek a problémás kezére.
-Ha ez lenne az életcélod készségesen elhinném neked és azt mondanám, hogy igazi hős vagy-ragyogok rá, miközben megbizonyosodom róla, hogy nem sikerült eltörnie vagy megrepeszteni a csontjait, de úgy tűnik minden rendben van ezen a téren.  Más számára biztosan szokatlan lenne, hogy egy olyan apróság, minthogy emlékszik a nevemre ilyen boldoggá tesz, de én nagyon elégedett vagyok már csak akkor leszek elégedettebb, ha rendben összevarrom és hazaengedem.  Kicsit megzavar, hogy annyira munkaképes szeretne lenni, nem szívesen ajánlottam volna neki, hogy mindössze két nap után visszamenjen dolgozni egy varrott sebbel, amit nem igazán érhet víz legalább négy napig.
-Ha nagyon szeretnél bemehetsz dolgozni-mondom, miközben elhúzom a számat, mert nem igazán örülnék neki, ha esetleg nem szépen gyógyulna a sebe, mert nem tud pár napig ülni a fenekén, aztán akárhányszor ránézek a kezére, amikor elveszem a kávém az jutna eszembe, hogy ezt bizony én rontottam el- de én szívem szerint kiíratnálak legalább pár napra.
Ha nagyon munkába akar állni úgysem leszek ott, hogy megakadályozhassam és talán még egy rosszalló pillantás sem zavarná meg, amit a kávém felett vetnék rá. Nos, nem maradhat mindenki otthon napokig, hogy én jobban tudjak aludni éjszaka.
-Persze-jelenik meg a szám sarkában egy félmosoly, ahogy mindent kipakolok a mellettem lévő asztalra és széket húzok a vizsgálóágyhoz és már húzom is fertőtlenített gumikesztyűt- aztán mindketten itt ülnétek nekem hajnalban a balesetin.
Vicces lenne, bár ha megtörténne valószínűleg először nevetnék aztán leszidnám, nem mintha jogom lenne hozzá, de azért megtenném.
-Gondolom a tűtől nem félsz-veszem elő a fecskendőt és közben akaratlanul is megsimítom a mutatóujjammal a csuklóján lévő mintát, ahogy kicsit oldalra fordítom a kezét- mert most három kis szúrást fogsz érezni.

Mondtam már, hogy elég szar színész lenne belőlem? Legalábbis erre gondolok, ahogy kamu-köhécselek, vagy legalábbis próbálok, ami inkább hasonlít a tüdőrákos köhögésre, mint bármi másra, így hamar fel is hagyok vele; nem, mintha tudnám, milyen is a tüdőrákos köhögés, szerintem nem volt még szerencsém személyesen megtapasztalni ezt az eventualitást, és nem is ismertem senkit, aki épp készült volna belehalni a tüdőrákba, szóval igazából csak feltételezhetem, milyen is lehet egy ilyen, és a fejemben nagyon is hasonlít arra, amit produkáltam. Lehet, érdemes lenne a thriller-sorozataimat lecserélni egy Dr House binge-re?
De legalább feladjuk a kínos magázást, amiért kifejezetten hálás vagyok, és egyáltalán nem azért, mert amúgy fizikailag vagyok képtelen három mondatnál tovább magázódni (ez megmagyarázná, miért nem kedvelnek a bankom ügyintézői); és valami fura szerencse folytán még a mirelit borsós poénom is betalál, az elégedett vigyorom talán túl elégedett is, ahogy megjegyzem magamnak, hogy valahol talán mégis csak humoros vagyok - legalábbis éjjel kettőkor és miközben épp összeraknak, ez már igazából valami, nem? Mert hát valamitől mindig el kell kezdeni, egyesek kabarékat meg vicceket írnak, mások stand-upokban lépnek fel, én meg jobb híján mirelit zöldségekről beszélgetek; mondjuk legalább nem süllyedtem le arra a szintre, hogy erősen szexuális háttértartalmú megjegyzésekkel dobálózzak, mint a legtöbb, ilyenkor és ilyen állapotban betérő páciens, szóval... Fél siker.
- Pedig semmi bajom, egy zacskó borsóval még simán el tudnék szaladni. - Nem, mintha annyi kedvem lett volna futkosni, néha még a kutyáimmal sem volt kedvem, pedig értük mindent megtettem volna; de ha már felhagytunk a borsó-tolvajlási tervünkkel, akkor engedelmesen üldögélek az ágy szélén, hagyva, hogy ellássa a sebeimet - végülis, ha már hagytam magam rábeszélni arra, hogy meglátogassam a kórházat, akár hagyhattam is, hogy Ő végezze a dolgát, anélkül, hogy zavarnám. Talán ha a magasságom anyámtól örököltem volna, most ez lenne az a pillanat, amelyikben vígan lógatnám a lábaim az ágy széléről, ahogy a gyerekek szokták; így viszont eljutok a számolgatásban huszonkilenc csempéig, mielőtt felhagynék ezzel már csak azért is, mert egy részüket eltakarják a bútorok, meg egyébként is, hogy nézne az ki, ha csak kitartóan bámulnám a padlót és számolgatnék, egész addig, amíg rájönnék, hogy ez igazából egy kurva unalmas elfoglaltság?
Mondjuk ezzel a hősiességgel nem értek egyet; mert amúgy tényleg megfordult a fejemben a pillanat egy apró töredékén át, hogy végül a munkatársam orrát is eltörjem azért, mert belekevert minket ebbe az egész szituációba, és az igazából minden lett volna, csak épp nem hősies - de az is elég elégtétel lesz, ha csak szimplán rájuk hagyom a munkát a jövő héten, főleg így, hogy tudom, nem lenne a legcélszerűbb dolog visszatérnem hétfőn a munkahelyemre. Igaz, arra még semmi ötletem nincsen, mégis mivel fogom elverni azt a plusz két-három napot, amin elgondolkodok, hiszen egy ennyire elfuserált kézzel még simsezni se igazán tudtam volna (nem, mintha amúgy annyit simseznék, de azt hiszem, ez tipikusan egy azok közül a játékok közül ahol lényegében semmi mást nem kell csinálni a kattintgatáson kívül...?); de hát ilyenkor néz sorozatokat tucatszámra az ember, miközben mirelit pizzával tömi magát, nem?
- Áh, annyira nem ragaszkodom ahhoz, hogy dolgozni menjek. - Ingatom a fejem, már előre elképzelve, mennyire "örülni" fog a főnököm annak, ha hirtelen kitalálom, hogy szükségem van még néhány szabadnapra - így is vonakodott már, amikor a hétvégét kikértem, és ha most közölni akarnám, hogymég a fél hétre is szükségem lenne, hát... Mondjuk így, jobban belegondolva, bemehetnék csak azért is, hogy a munkatársaimat ugráltassam, anélkül, hogy igazán bármit is csinálnék... - Bár ha nem lennék ott, ne rendelj semmi komplikáltat, az újoncok még nem igazán tudják elkészíteni a menü komplikáltabb pozícióit.
Mondjuk akkor lehet, célszerűbb lenne tényleg otthon maradnom, nehogy végül valaki meggyanúsítson azzal, hogy próbáltuk megmérgezni, és mindezt csak azért, mert a nyárra felvett, maréknyi diák egy egyszerű cappucino-t nem tudott összedobni...
- Legalább jó lenne a társaság... A pultban ülő hölgy nem tűnt kifejezetten szórakoztatónak. - Nem, mintha a munkatársam az lenne, de hát...; egyébként is, a munkamegtartás első szabálya, hogy nem törjük el az újoncok orrát, mert az, ha kiderül, minden bizonnyal rendőrséggel meg kirúgással járna, és most, hogy potenciálisan már felelősségteljes dolgokat kell majd tennem a következő héttől, nem igazán engedhettem meg magamnak azt, hogy kirúgjanak. Egyébként is, valamiből fizetnem kellett a lakbért, meg eltartani az autót, a kutyákat, magamat... Szóval elég valószínű, hogy a következő találkozásunk mégsem itt, a balesetin lesz, hanem valamelyik nap a kávézóban, ahová leszek olyan idióta, hogy frissen varrt kézzel is bemenjek, csak mert otthon minden bizonnyal halálra unnám magam.
Következő szavait viszont nem bírom nem megmosolyogni, már csak a vicc kedvéért is mondanám, hogy amúgy tökre félek a tűktől; bár gondolom, akkor hülyének nézne, mert akinek ennyi tetoválása van, az elég nagy valószínűséggel nem fél a tűktől, szóval ezt a gondolatot meg is tartom magamnak, nem kell amúgy sem erőltetetten próbálkoznom humorosnak lenni, ha más nem, majd megpróbálkozok vele legközelebb, amikor a kávéjára firkálok, majd a neve mellé rajzolok valamit, ami már önmagában is viccesen nyomi lesz, tekintve, hogy amúgy nem is tudok rajzolni. Ellenben megborzongok, mikor ujja végigsimít a csuklómon lévő, ferde kis páfrányleveles mintán; egy hosszabb pillanatig vissza is tartom a levegőt, ahogy figyelem, aztán lassan engedem ki, visszaterelve a gondolataimat oda, hogy amúgy a kezem szarrá van törve, ő meg épp összevarrni készül, és ez egyáltalán nem egy azok közül a moziklisékből, ahol a főhősök hirtelen egymásra találnak - egyébként is, az a páfránylevél tényleg idétlenül néz ki ott.
- Három már nem oszt, nem szoroz, volt ennél sokkal rosszabb is. - Megvonom a vállam, emlékeztetve magam arra, hogy ez nem a megfelelő pillanat ahhoz, hogy elkezdjem ecsetelgetni több tucatnyi tetoválásom történetét, sorba véve őket tizenöt éves koromtól egészen mostanáig; biztosan amúgy sem érdekli az egész, én meg a világért se akarnám Őt kiuntatni a világból, gondolom, az éjszakai műszak már amúgy is megtette ezt helyettem.

Sin & Florina

Már az is valami,ha a kedves beteg nem röhög ki rendkívül hangosan, amiért nagyon furcsán alkalmaztam a kifejezést: testnedv.  Milyen furcsa szó ez! Már azt sem értem egyáltalán, hogy juthatott az eszembe kimondani. Sin szerencsémre nagyon jól kezeli, hogy ilyen kellemetlenül viselkedem, pedig jobb lenne, ha én kezelném őt és a vérző kezét.
A vizsgálóban már sokkal magabiztosabb vagyok, hisz ez már jóval inkább az én terepem, itt nem vagyok kényelmetlen személyiség vagy egyszerűen csak túl nyitott, itt a munkámat végzem, mégha a magam módján dudorászva is. Pár éve már Amerikában élek és még mindig kívülállónak érzem magam bizonyos helyzetekben, a kollégáim egy része nagyon gyorsan belefásul a munkájába ezen a kontinensen, otthon ez azért csak a bőven ötven feletti ápolókra és ápolónőkre volt jellemző. Gyakran látok unott arcokat és hallok rosszindulatú kommenteket a hasonló esetekkel kapcsolatban, mint Siné, ezért is vettem át, kivéve persze a tényt, hogy legalább minimálisan ismerem és azt, hogy kissé féltem rábízni egy zöldfülű, de kedves kislányra. Láttam, ahogy a főnővér nem csak rám vet sanda pillantásokat, hanem rá is, sosem szerettem az előítéleteket, ennél fogva is nagyon örültem, hogy végül én kezelem jobb híján. Nem állítom, hogy nem lenne jó egy orvos, de itt semmi olyan nem áll fent, amit ne tudnék egyedül is megfelelően kezelni, mire pedig kerítenék neki egy orvost, aki pofákat vágva és ásítozva összetákolná talán el is vérezne vagy, ami még szórakoztatóbb, magától meggyógyulna.
-Nagy semmi bajodban összevéreznéd a padlót, aztán én kapnék a fejemre, hogy micsoda felelőtlen nőszemély vagyok-nézek rá és közben teátrálisan sóhajtok.  Biztos vagyok benne, hogy a takarítók őszintén örülnek minden egyes napnak, mikor nem kell vért vagy egyéb izgalmakat eltüntetniük a padlóról vagy a székekről, márcsak azért is érdemli meg Sin a tiszteletet, mert ugyan szerintem már mindenébe beletörölgette a vérét, ami csak kéznél volt, mégsem piszkolta be a széket, amin olyan engedelmesen várakozott. A regisztrációs nyomtatványával meg nyugodtan azt kezdenek, amit csak akarnak.
Igazából kicsit reménykedem abban, hogy hallgatni fog rám és nem próbál meg hétfőn azonnal visszamenni dolgozni azért sem, mert valószínűleg nem kicsit fog fájni a keze, másrészt meg én aztán bármilyen boszorkányszertartást alkalmazhatok rajta, ha véletlenül feláztatja a varratait és  a legrosszabb esetben elfertőződik, a legjobb esetben meg csak rettenetesen kellemetlen lesz vele együtt élni hosszú órákig.
-Azért ezt örömmel hallom-sóhajtok megkönnyebbülten, pedig tényleg nem az én dolgom mit csinál, egészen a varratszedés napjáig- Azt mondod nélküled esélyem sincs arra az isteni epres-karamellás frapuccinora?
Nyilvánvalóan sokkal jobban érdekel, hogy hamar meggyógyuljon, minthogy hozzájussak mindenféle kávékülönlegességekhez, de azért lebiggyesztem alsóajkam, mintha ez lenne a legborzasztóbb dolog, ami történhet velem. Még mindig felkelhetek kicsit korábban, hogy megcsináljam a saját kávémat aztán kiüljek a teraszra a kövirózsámhoz és nézzem a napfelkeltét. Olyan régen kell már korán kelnem, hogy a szabadnapjaimon is permanensen kivet az ágy hajnali hatkor, teljesen mindegy, hogy mikor hajtottam álomra a fejemet. Berögzült szokások, felvettem néhányat az évek alatt. A koránkelés speciálisan édesanyukámtól maradt rám, aki minden nap pontban hét óra tizenöt perckor szerette elfogyasztani a reggelijét és amennyiben ez nem így történt meg, kiváltképp élete vége felé közeledve, nagyon zaklatott volt. Mindig utálta, ha éjszakás voltam, most már teljesen mindegy volt milyen napszakban dolgoztam.
-Biztosan a főnővérre a célzol-kuncogok halkan a megjegyzésére- finoman és nőiesen fogalmazva nos…megvan köztünk a jó munkatársi iszony.
Sosem tudta megmagyarázni mi baja is van velem tulajdonképpen, pedig az első itt töltött hónapjaim alatt minden lehetséges eszközzel megpróbáltam kideríteni. Végül arra jutottam, hogy semmi különös nem áll a furcsa ellenszenv mögött, csupán nem passzol túl jól össze a személyiségünk, így nehezünkre esik együttműködni, ennek örömére legtöbbször nem is tesszük. Most nem is erre kellene koncentrálnom, hanem inkább arra, hogy a megfelelő helyekre adjam be az injekciókat, hogy aztán ne okozzak fájdalmat a varrással, de valahogy egészen jól elfoglalom magam azzal, hogy azt az oda nem illő mintát simogatom a csuklóján. Nem kellene, mégis milyen dolog így tapogatni a beteget?! Talán csak fáradok és éppen így jön ki rajtam.
-Ennél rosszabb? Kíváncsivá teszel-mondom őszinte érdeklődéssel a szemeimben, aztán már szúrok is. Gyors mozdulatokkal keresem meg a megfelelő területeket és fecskendezem be az érzéstelenítőt, de azért fél szemmel figyelem az arca rezdüléseit.
-Pár perc és elkezd zsibbadni a kezed-mondom, hogy mire számítson és közben lefertőtlenítem a már előkészített tűt és tűfogót-fekve vagy ülve csináljuk?

- Vigyáznék, hogy ne vérezzem össze a padlót. - Valahogy eddig is sikerült; gondolom, ha nem sikerült volna, akkor valaki már rég elkezdett volna sápítozni, hogy jaj, ezt le kell majd takarítani meg fertőtleníteni, meg hogy nem higiénikus, de mivel a rendkívül ellenszenvesen kinéző főnővér is csak nagyon csúnyán nézett utánunk, minden bizonnyal nem volt oka arra, hogy belénk kössön, vagy egész pontosan belém, már csak azért is, hogy tudassa velem az egyébként teljesen evidens véleményét rólam, meg a magamfajtákról.
Gondolom, ha már muszáj lenne futni, azt előle tenném; az a pillanatnyi, felé vetett, futó pillantás is elég volt ahhoz, hogy a menekülős kis fantáziámban a banyatankos nénike helyét a morcos főnővér vegye át, a sétabotja helyett az összevérezett regisztrációs lapommal hadonászva; már most biztos voltam abban, hogy ez a gondolat napokon át fog kísérteni a rémálmaimban, de ezért is csak magamra vethettem, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy ez megtörténhetne. Inkább bámultam volna magam elé a folyosón kifejezéstelen tekintettel, mint a páciensek többsége...!
- A frappucinora talán van... De arra, hogy isteni legyen, nem feltétlenül. - Színpadiasan sóhajtok, lebiggyesztve az alsó ajkam; lehet, igazából csak én reagálom túl és az újoncok nem is olyan pocsékok abban, amit csinálnak, és csupán azért vélekedek róluk ennyire negatívan, mert újak, és hát valakit ugye muszáj kritizálni... Mondjuk kínos lenne, ha kiderülne végül, hogy az újak sokkal jobb kávét csinálnak nálam, ha így lenne, szégyenemben eláshatnám magam, de ezt ugye nem tudjuk meg egészen addig, amit kávét nem vesz tőlük, és ha rajtam múlik, ez nem fog egy hamar megtörténni. Lehet, ostoba dolog volt részemről ez a ragaszkodás a rendszeres kliensekhez, mert a többségükről nem is tudtam többet a nevüknél és a kedvenc rendelésüknél, mégsem akartam, hogy valami random tini, aki a nyár végével együtt a munkáját is feladja, orvul elcsaklizza őket tőlem, ami egyébként az egész év alatt kiszolgálta őket. Így legalább mondhattam, hogy ez a néhány ember örült, ha látott - vagy ha nem is engem, de a kávéjukat biztosan, szóval ez már egy fél lépés volt annak irányában, hogy a társadalom hasznos tagjának nevezhessem magam, azt hiszem. - Bár ne is hallgass rám, igazából nem tudhatod ugye, amíg ki nem próbálod. Ha más nem, hát valahogy muszáj lesz kihevernem, hogy mástól kéred majd a reggeli kávéd.
Oops... Azt hiszem, ezt nem akartam hangosan kimondani.
- Akkor jól tippeltem, hogy a főnővér lehet... Olyan arckifejezéssel üldögélt ott, mint Prince Charming a Shrekből, miután nem sikerült megszerezni a trónt, szóval... - Úgy van, Carter, buktasd le magad azzal is, hogy szinte fejből fújsz egy csomó rajzfilmet, kezdve a Shrek-el...! Mondjuk gondolom, még mindig mondhattam volna ennél abszurdabbat is, szóval ez az eset még nem is a legrosszabb; csak már ennél mélyebbre nem kéne süllyedni, nehogy komplett idiótát csináljak magamból, és mindezt csak néhány gintonic után.
- Hát... Ennél igazán csak rosszabb lehet. - Talán célszerűbb lenne találnom magamnak egy biztos pontot a falon, amit bámulhatnék, mondjuk az illusztrált plakátot arról, hogyan kell összerakni egy nyílt törést vagy hogyan cselekedjünk égési sérülésekkel; ehelyett viszont Őt figyelem, ahogy injekciózza a kezem, próbálva felvenni valami logikus vonalat ahhoz, hogy monologizáljak arról, mennyire szutyok volt végigülni az első hosszabb tetoválási szesszióm, vagy azt a tíz órásat, ami alatt a hátam varrtuk, vagy... - Például a páfrány az ujjad alatt, az egy több órás handpoke, amit valamiért jó ötletnek tartottam egyszerre végigülni ahelyett, hogy lebontottam volna két-hérom alkalomra. Mondjuk az első tetoválásom is kínos volt, tizenöt voltam és nem álltam készen arra, hogy órákon át varrjanak, de mivel nem szalonban beszéltem le, nem igazán volt lehetőségem variálni az időpontokkal meg ilyenekkel. - Szórakozottan nevetem el magam erre az emlékre; az egész szitu egy szörnyen elfuserált incidens volt, egy valamivel több intelektussal rendelkező tinédzser talán bele se kezdett volna, főleg nem abban a közegben és azoknál az embereknél, akiknél én tettem, de akkor jó ötletnek tűnt, ráadásul az iskolám legmenőbb tinédzsere voltam, mert mindenki megtudta valahonnan, hogy tetoválva vagyok, és mindenkinek meg kellett mutogatnom, mim is volt tetoválva. Igaz, azóta már rég valami más van annak a mintának a helyén, de talán mindenkinek jobb volt így, főleg, hogy amúgy ebben a korban már szégyellném felvállalni azt a mintát.
- Hogy szeretnéd? - Ösztönösen kérdezek vissza a kérdésére, fel sem fogva először, miféle jelentést is hordozhatnak a szavaim; csak pillanatokkal később kapok észbe, és a nyelvemre kell harapnom, hogy azt ne mondjam véletlenül, hogy "oh baszki", meg hogy "ezt egyáltalán nem így gondoltam", vagy ennek valamelyik szinonimáját. Sietősen korrigálom is magam, szórakozottan rázva meg a fejem, mintha azzal leplezhetném, mennyire kínos vagyok - bár gondolom, nem fogok sikerrel járni, de a legrosszabb esetben majd ráfogom arra, hogy késő van, meg hogy elég kevés már a vér az alkoholomban. - Vagyis... Nem tudom, nem értek én ehhez, szóval rád bízom magam, ahogy neked kényelmesebb, vagy valami.

Sin & Florina

-Rendkívül diszkrét-ingatom a fejem szórakozottan, hihetetlen, hogy ezt tényleg megkaptam volna, ha bármit összevérezett volna. Mert itt az éjszakában onnantól kezdve, hogy szóba állottál egy jövendőbeli pácienssel, az a tied. Akkor is a tiéd, ha vakbeles, akkor is, ha szívrohama van, ha esetleg szül, akkor sok értelme nincs vele személyesen vesződni, de már olyan történetet is hallottam, amikor a szülész csak az epidurál beadása után hosszú percekkel érkezett meg, mikor szegény asszony már bőven túl volt mindennemű szenvedésen, amin csak túl lehetett. Nem irigyeltem a nővért, aki vele volt. Mindig szívesen segítettem, amiben tudtam, de valahogy a szüléstől alaposan rázott a hideg már tinédzser koromtól. Ennek örömére legyen bármilyen szörnyű is, de próbáltam elkerülni a szüléseket vagy legalábbis azon fázisait, amik már nagyon…nos kézzelfoghatóak. Ma hálisten közelébe sem kellett menjek a szülőszobának, talán erre a műszakra már meg is úsztam.
-El sem tudom képzelni mi lesz így velem, talán mégsem kellene, hogy kiírassalak-kontrázok rá, holott van egy olyan sejtésem, hogy valamivel kevésbé finom és izgalmas kávét fogok kapni egy olyan illetőtől, akit kevésbé tartok szimpatikusnak. Ennél nagyobb tragédiát is megélt már a világ, volt itt 9.11 is, engem aztán tényleg nem szabadna, hogy kétségbeejtsen a tény, hogy nem lesznek meg a szokásos kis ízkombinációim és érdekességeim, sőt tán még az eperszirup sem.  Sin valahogy mindig tudta milyen kávéval lehet feldobni az aktuális napomat és megértem, hogy ez a legtöbb embernek ostoba kis semmiség, de nekem igenis jobban indult tőle a reggelem. Bár még nem kell temetni, ha vigyáz magára nagyon szépen gyógyulhatnak a sebei és gyorsan vissza is mehet dolgozni. Nem is igazán tudom, hogy szereti-e a munkáját, de nem tűnt úgy, mintha borzasztóan elégedetlen lenne vele, na nem mintha ezt abból a napi kerek tíz percből, amit ott töltök meg lehetne állapítani, de azért még képzelődhetek, nem igaz? Ahogyan azt szoktam.
-Azért remélem, nem miattam fogsz szomorkodni, nem vagyok rá érdemes-válaszolom, de kissé elpirulok közben. Tényleg jólesik a kedvessége, főleg azért, mert  általában, mikor a kávémat várom titkon mindig azon gondolkodom, hogy vajon milyen, amikor nem kell mosolyognia a vásárlókra, mikor nem kötelező kellemes személyiségnek mutatkoznia.  Hasonlónak képzeltem, mint amilyen most velem, bár talán kissé antiszociálisabbnak képzeltem, mint amilyen valójában.  Szebbé teszi a napomat, pontosabban inkább a hajnalomat, hogy hasonlít a képre, amit a fejemben festettem róla, borzasztóan elszomorít ugyanis, mikor magamban felépítek az embereknek egy személyiséget és aztán valami teljesen mással találkozom a való életben, amire illene számítanom, de mégis mindig kissé csalódott vagyok.
-Látnád, mikor hirtelen, szinte indokolatlanul átvált dühös Tündérkeresztanyába-nevetek a hasonlatán, mert nem tudom hallhatnék-e aranyosabbat egy szügyig tetovált férfitól, miközben épp összeölteni készülök a kezét, mint egy Shrek-ből vett hasonlat.
Érzem, hogy néz, miközben beadom az injekciókat, de nem merek rá felnézni, akkor vagy meg kellene állnom a mozdulatban és csak kínosan visszabámulni rá vagy elvéteném és talán fájdalmat okoznék neki, amit nem szeretnék. Elég baja volt már ma éjjel, legalább én ne rontsak a helyzeten.  Örülök a történetének a tetoválásról, érdekesnek találom a hasonlókat és legalább észreveszem, hogy még  mindig nem tudtam elszakadni a tetoválásától, így inkább leteszem a fecskendőt és elkezdek nyugtalanul babrálni a műszereimmel.
-Handpoke tetoválásom nekem is van, bár jóval később kezdtem, mint te-szólalok meg, csak hogy nehogy azt higgye, nem figyelek rá, holott szívesen elhallgatnám, kevés az ilyen csillagtalan éjszakákon az értelmes és izgalmas beteg. Annál több ellenben a részeg és az egyéb tudatmódosult lelkek, akiknek azt is mondhatnám, hogy kilövöm őket az űrbe a következő mozdulatommal, ugyanúgy csak bólogatnának nekem lelkesen. Nem szeretem a brutálisan részeg embereket, magamnak sem szeretem bevallani, de félek tőlük egy kicsit, mivel nem érzem magam elég erősnek, hogy képes legyek őket kontrollálni.  Lehetséges, hogy Sin is részeg, de gyanúsabb, hogy csak az volt, mivel nagyon kellemes beszélgetőpartner annak ellenére, hogy nem pont jókedvéből ül itt most velem.
A kérdését néhány másodpercig nem is értem, hogyhogy hogy szeretném? Aztán jövök csak rá, hogy ez tökéletesen normális reakció volt, mert már megint meglehetősen érdekesen sikerült fogalmaznom és nem feltétlenül a jó értelemben, ennek hatására  másodpercekig csak meredünk egymásra vadul gondolkodva azon, mit is szeretett volna a másik.
-Azt hiszem praktikusabb lenne, ha felfeküdnél , nehogy esetleg megszédülj-magyarázom a bevett szokást, hiszen így én is kevésbé aggódom, hogy esetleg egy rosszabb pillanatában leszédül az ágyról és beveri a fejét. Nem lenne jó, ha még egy sebe lenne, amit össze kell varrnom. Ha rendesen elfeküdt várok néhány másodpercet és óvatosan megérintem a kézfejét.
-Zsibbad már a kezed?

Csak pislogok párat, próbálva felfogni, mire célozhatott, de aztán feladom; azt hiszem, így, erősen józanodófélben már feleannyira sem jó a felfogásom, mint korábban volt, de azért okosan bólogatok, mintha tudnám, ez mihez is kapcsolódhatott. Remélem, nem fog neki feltűnni, hogy egy pillanatra elvesztettem a fonalat; mondjuk szerencsére elég gyorsan sikerül azt felvennem, de azt még megjegyzem magamnak, hogy talán jobban kéne figyelnem, ahelyett, hogy konstans elgondolkodok a semmin.
- Hát... végülis van még egy ép kezem, teoretikusan azzal is tudok kávét csinálni, szóval... - Szórakozottan vonom meg a vállam, ahogy elképzelem, milyen komikus látványt is nyújthatnék, egy kézzel próbálva elkészíteni a fentebb emlegetett, epres frappucino-t; valószínűleg előbb vagy utóbb amúgy sikerülne összehoznom, nem ez lett volna a legkomplikáltabb dolog, amit egy kézzel kellett csinálnom (és nem, itt most nem a maszturbálásra gondolok), de azért nem voltam biztos abban, hogy akartam ezzel kísérletezni, már csak azért sem, mert valószínűleg sokkal tovább tartana, mint normális esetben. Végülis a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy lecserél egy másik baristára, és majd minden reggel végig kell néznem, ahogy vele cseveg azon a tíz percen keresztül, amíg bent volt a kávézóban. Vajon egy ilyen eset mennyire lenne kínos mindkettőnknek? Vagy inkább nekem mennyire lenne az, tekintve, hogy már a gondolat is eléggé zavart? - Hogy ne lennék szomorú, amikor az egyik kedvenc rendszeres vásárlóm épp le akar cserélni egy újoncra?
Teátrálisan sóhajtok, de csak addig bírom megtartani a pókerarcom, amíg el nem képzelem a főnővért, mint a Shrek Tündérkeresztanyáját; mondjuk amikor az összes velejáró jelenetben eljutok a vörös ruhás, énekelgető részig, rájövök, hogy hiba volt ennyire mélyen beleásni magam az egészbe, mert a főnővér meg a flitteres, piros ruha... Brrr. Összébb is húzom magam, ahogy kiráz a hideg; ezért is nem veszem a fáradtságot, hogy körülírjam azt, amit az előbb elképzeltem, hogy legalább neki megspóroljam ezt a traumát, amitől én nem fogok tudni megszabadulni a következő néhány napban.
Ezért is vagyok olyan hálás a témaváltásért, egyből annyit is monologizálok, mint amennyit korábban még egyszer sem; mármint félreértés ne legyen, normális esetben rengeteget pofázok a semmiről és a semmibe, szentül meggyőződve arról, hogy bárkit is érdekel a mondanivalóm, vagy épp elég humorosnak tart ahhoz, hogy végighallgasson - mondjuk amikor épp nem véletlenszerűen kiválasztott ostobaságokról beszéltem, olyankor egészen érdekes is tudtam lenni, vagy legalább a monoton mondanivalómat azzá tenni azzal, hogy viszonylag érdekesen adtam őket elő - mert hát normális esetben kit érdekelt volna a több tucatnyi tetoválásom eredet-története?
- Komolyan? - Meglepetten pislogok rá párat, amikor megemlíti a saját tetoválását; mármint nyilvánvalóan nem kéne ezen meglepődnöm, manapság már ugye mindenkinek lehetett bármilyen munkakörben, bármilyen korban, azokon a tinédzsereken is láttam párat, akik rendszeres látogatók voltak a munkahelyemen, és biztos voltam abban is, hogy a többségük még tizenöt se volt, de ugye nem az én dolgom volt abba beleszólni, kicsoda és hány évesen tetoválta magára az aktuális szerelme nevét. Ellenben az, mit tetováltatott magára Flora, igenis érdekelt; igaz, pofátlan dolog lett volna csak úgy kikérdezni erről, a nyelvemre is harapok, hogy ezt még véletlenül se tegyem meg, hiszen ha akarja, úgyis kifejti majd anélkül is, hogy kérdezném... Bár így, jobban belegondolva, miért beszélne erről pont velem?
Szóval addig is kitartóan figyelem, ahogy figyel, minden egyes másodperccel egyre közelebb kerülve a konklúzióhoz, hogy a szavainak semmiféle szexuális tartalma nem volt, és csak a lassan elszublimáló alkohol gondoltatta velem azt, amit; igazából kezdem is magam kínosan érezni amiatt, hogy ez megfordult a fejemben, hiszen ez szörnyen illetlen dolog volt, meg hát nem is egy olcsó, zsé-kategóriás pornóban statisztáltunk, szóval... Vissza is a jelenbe, ahol épp a kezem lesz összevarrva.
- Oh, oké. - Ahogy választ kapok a kérdésemre, már engedelmesen el is fekszem az ágyon; igaz, elég valószínűtlen lenne, hogy csak úgy leszédüljek az ágyról, de hát minek kockáztatnánk? Párna helyett jobb híján a szabad kezem teszem a fejem alá, ahogy felé fordulok, meg menet közben rájövök, hogy ezt bőrkabátban csinálni kényelmetlen; igaz, nem sokkal rosszabb, mint a zsibbadás a kezemben, szóval... - Aha, szóval a'sszem már varrhatod, legfeljebb majd nyekergek, ha fáj.
végülis nem lehet rosszabb, mint egy nyolc-kilenc órás tetoválási szesszió, nem?

Sin & Florina

Néhány másodperc erejéig olyan arckifejezést veszek észre, ami azt jelöli, hogy nem igazán van velem fejben, biztosan fáradt és ivott is, vért is vesztett, én meg már megint túl sokat beszélek, de valahogy nincs kedvem csöndben ülni itt éppen vele. Gyermeteg butaságnak tűnik, de amellett, hogy szerettem történeteket kitalálni emberekről és arról, hogy milyenek is lehetnek a valóságban, az volt  a legizgalmasabb, mikor ténylegesen érintkeznem kellett velük. Sin nagyon készségesen beszélgetett velem és ennek őszintén örültem, őszintén szólva még annál is kedvesebb volt, mint amilyennek képzeltem, illetve most egy kicsit zavartabb is, de ugyan ki hibáztathatná ezért? Nehéz estéje volt és hasonlóan nehéz hajnala is, igazán megengedhetni magának, hogy kicsit elvesszen a saját gondolatai köz, egyébként sem vagyok annyira érdekes, hogy ennyit hallgasson.
-Tényleg nem érem meg a fáradtságot-mosolygok rá szerényen, bár talán nem lenne képes csak azért bemenni, hogy megpróbálja összeszerencsétlenkedni a kávémat bal kézzel. Valahol elhiszem neki. valahol eszemben sincs, de azért remélem, hogy a saját egészsége érdekében nem vetemedik ilyesmire. Kezd kissé úgy alakulni ez a beszélgetés, mintha nem csak nekem volna lényeges része a napomnak az az alig tíz perc, amit a kávézóban töltök, hanem talán neki is.  Bizonyára azért nem ugyanolyan számunkra az élmény, nem tudom elképzelni, hogy ő is igyekszik apró mozdulatok, szavak alapján személyiséget kitalálni nekem és talán egy életet is, valószínűsíthetően fogalma sem volt arról, hogy nővér vagyok és ezzel nincs is semmi baj. Nem lehet mindenki olyan, mint én, hisz akkor a világ borzasztóan unalmas és egydimenziós volna és nem okozna semmiféle örömöt ez a kitalálósdi sem félig ismeretlen emberek életével kapcsolatban. Azért kíváncsi vagyok, mit gondolt rólam vagy, hogy most mit gondol, de ezt igazán kínos volna megkérdezni, így csöndben is maradok.
-Sosem csalnám meg ilyen alávaló módon a kedvenc baristámat-nyugtatom meg széles mosollyal az arcomon, hiszen tényleg nem szívesen mennék már oda máshoz. Nem hiába mentem oda épp hozzá, olyan mogorvának és kívülállónak tűnt a saját környezetében, hogy hirtelen elfogott az érzés, szeretném kicsit felvidítani és talán akkor, hónapokkal ezelőtt sikerült is, mert rám mosolygott és talán éppen ezért kezdtem visszajárni hozzá és nem állt szándékomban lecserélni senki másra, még akkor sem, ha csak viccnek szánta.  Mindennel kapcsolatban ilyen ragaszkodó voltam, így maradtak rajtam szokások, eszmék, stílusok és néhány esetben is emberek. Több esetben ragaszkodtam olyan emberekhez, akiket nem is ismertem igazán, például a fodrászhoz, a sarki zöldségeshez vagy éppen Sinhez, akiket nem is ismertem igazán, mint olyanokhoz, akiket ténylegesen a barátaimnak mondhattam. Micsoda hóbortok!
A tetoválások is ehhez hasonlíthatóak. Imádom őket, főként a szépeket, de a furcsákat is örömmel nézegetem, Sinen pedig már több mintát is megfigyeltem, mikor reggelente a kávémra vártam. Kicsit olyan volt a karja számomra, mint egy képes könyv, ezért is hallgatom ilyen érdeklődéssel a tetoválással kapcsolatos kis történeteit.
Csodálkozva néz rám, mikor megemlítem a tetoválást, igaz, valószínűleg nehéz elképzelni rólam, hogy több kisebb minta boldog tulajdonosa  vagyok. Valahogy nem úgy nézek ki, mint akit különösebben lelkesítenek a hasonló dolgok és a tetoválásaim nagy része megfelelően el is van takarva szem elől. Ezt is szeretem bennük, csak akkor láthatóak, ha akarom, hogy azok legyenek.
-Komolyan-bólintok és feltűröm csuklóján a kabátját, aztán fertőtlenítőt fújok a gumikesztyűs kezeimre- az egyik barátnőm csinálta sikeres érettségim örömére, még otthon, Franciaországban-mesélem,nem is tudom miért. Reményeim szerint a franciákról nem a csiga, illetve a zavaró raccsolás jut majd eszébe vagy, ami mégrosszabb...a részben leégett Notre Dame.
-Ha megígéred, hogy legalább három napig pihensz otthon a kezeddel, meg is mutathatom-talán vagyunk olyan viszonyban már ennyi beszélgetés után, hogy ez ne süljön el olyan kínosan, de lehet, hogy nem is igazán érdekli az első tetoválásom. Miért is foglalkoztatná?
Az nem túl professzionálisan megfogalmazott mondatom igyekszem hamar túllendülni, ahogy felfekszik az ágyra én pedig a műszereimért nyúlok. Nem vagyok ideges, már rég leszoktam a lámpalázról és attól sem kifejezetten félek, hogy hogyan is fogja bírni, de azért igyekszem majd a lehető legkevesebb problémát okozni neki.
-Igyekszem gyors lenni,de nem vagyok fogorvos, nem hazudom, hogy nem fog fájni. Ha baj van vagy nagyon fáj azonnal szólsz, rendben?-kérdezem, aztán még várok néhány másodpercet a válaszra és beszúrom a tűt, hogy óvatos mozdulatokkal túlessünk az első néhány öltésen.

- Még egy ilyet mondasz, te lány, és kihagyom az eperszirupot a kávédból. - Rosszallóan vonom össze a szemöldököm, mikor már másodjára ilyet mond, miszerint nem érné meg a fáradtságot; mondhatnám, hogy azért tiltakozom ez ellen ennyire, mert végülis az a munkám, hogy kávét csináljak az embereknek, de az az igazság, hogy ha helyette most bárki más ülne itt, tökre nem érdekelne, kitől szedi össze a kávéját. Valami fura módon ragaszkodtam az állandó klienseimhez, segítettek valamiféle rendszert bevezetni a munkanapomba, olyan pillanatokat, amikre várhattam; egy-egy "normálisabb" kliens kellemes felüdülés volt a sok hisztis tinédzser után, akik konstans visszajöttek panaszkodni, miért ragasztottam rá az elviteles matricát a starbucks logóra, vagy miért nem kaptak szójatejet a kávéjukba (amikor legtöbbször nem is kérték), vagy az influencereknél, akik mániákusan próbálkoztak azzal, hogy megpróbáljanak belőlem kicsikarni ingyen pár kávét, hogy utána posztoljanak róla az instagram sztorijukban. Ennél már csak az volt kínosabb, amikor ezt olyanok ajánlgatták, akiknek kevesebb követője volt nálam; lassan kezdett unalmassá válni, hogy napi háromszor el kellett ismételnem, hogy nincs ingyen kávé, bármit is ajánlana fel szerencsétlen cserébe - a kivétel ugye Woodrow volt, aki volt olyan kedves, hogy ebédet hozzon nekem, az ő kávéját hajlandó voltam a saját pénzemből kifizetni, de hát azt hiszem, kicsit eltértem a témától. - Az viszont megnyugtató, hogy nem cserélnél le másra... Nem is tudod, mennyire feldobtad ezzel a hajnalomat.
Igaz, ezt már maga a beszélgetésünk is megtette; még amikor a taxiban ültem, ami elhozott idáig, elgondolkodtam azon, hogy mennyire szar lesz, ha a karma megint megbasz és olyan orvost vagy nővért sodor majd az utamba, akinek eszébe nem jutna a szükségesnél több szót pocsékolni a bajkeverő énemre (még annak ellenére is, hogy kivételesen nem én okoztam a bajt, hanem pont, hogy én oldottam meg), és még kevesebb időt szánni arra, hogy összerakjon - standard procedúra volt ez az esetemben, ezért sem igazán jártam még csak a kórház közelében sem, ha nem volt muszáj, de most kellemesen csalódtam, Flora kitűnő beszélgetőtársnak bizonyult, és így már nagyon azt se bántam, hogy össze kellett törnöm a kezem azért, hogy ezt megtudjam. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna csak simán beszélgetést kezdeményeznem a kávézóban az általános small talk helyett...!
- Ah, akkor innen az akcentus... Mármint ne érts félre, nem arra a kínosan túl intenzív, sztereotípiákban élő akcentusra gondolok, a tiéd igazából aranyos. - Lehet, nem menne már nekem ez a fogalmazás-dolog? - Bár őszinte leszek veled, nem sokat tudok Franciaországról azon kívül, amit a legtöbb turista tud, hogy Louvre meg Eiffel-torony, meg társai... Meg hogy a Notre Dame-incidens után az Ubisoft ingyen osztogatta valamelyik játékát... Meg hogy van egy tucatnyi, egészen jó francia bor is a piacon... És nagyjából ennyi is, kínosan kevés, mi? - Zavartan, valamennyire szégyenkezve is túrok a hajamba, elismerve ezzel, hogy nagyjából most csinálhattam hülyét magamból előtte, végülis tipikus amerikai állampolgár voltam, viszonylag alacsony és körvonalas tudással a világ többi pontjáról, meg igazából Amerikáról is, mert a földrajz valahogy sosem tartozott a legerősebb tárgyaim közé; bár a legrosszabb esetben majd rám szól, hogy inkább fogjam már be, mielőtt még mélyebbre ásom magam, mint már most voltam, így, jobban belegondolva talán alapjában véve is csendben kellett volna maradnom, főleg úgy, hogy tudtam, hajlamos voltam orbitálisan nagy hülyeségeket mondani és sokkal ostobábbnak mutatkozni, mint amilyen igazából voltam.
- Három sima napig, vagy három munkanapig? - Igaz, ebben a pillanatban akár három hetet is mondhatna, abba is beleegyeznék, mert a kíváncsiságom erőt vett rajtam, tényleg látni akartam azt a tetoválást, ha már így szóba került; igazából egy volt a kedvenc foglalkozásaim közül, hogy tetoválós sztorikat váltogattam az emberekkel, egészen pontosan hallgatva az övéiket és nagyon rövidre fogva az enyémeket, mert a többségük szörnyen kínos volt, vagy nem kifejezetten érdekes, szóval miért untattam volna velük bárkit is? Mármint talán máshol, egy másik időpontban és kontextusban lett volna erre lehetőség, de hát... Miért akarta volna ezeket bárki is pont velem, aki még arra se volt képes, hogy egy normális beszélgetést levezessen?
- Igenis, főnök. - Felé fordulva vigyorodok el, egy hosszabb pillanatig figyelve Őt, mit csinál, de aztán felhagyok ezzel, hogy ne zavarjam a bámulásommal; helyette inkább a plafont figyelem, nagyjából negyvenhét másodpercig ki is bírom csendben és mozdulatlanul, mielőtt visszafordulnék felé, igyekezve nem fészkelődni túl sokat, hogy ne zavarjam a munkájában. - Szóval... Tudom, hogy ez nem rám tartozik és ha nem akarsz, nem muszáj válaszolnod, de mi vett rá arra, hogy lecseréld Franciaországot Amerikára? Főleg erre az Amerikára, a Trump-rezsimmel meg egyéb hülyeségekkel?
Úgy van, Sin, fordíts szörnyen személyesre ezt a beszélgetést... Lehet, nem csak érzéstelenítenie kellett volna, de elhallgattatnia is... Mármint nem gyilkossággal, hanem mondjuk altatóval vagy valamivel, ami még belefér a legaláis keretekbe, a fene se akarná, hogy miattam zárják ugye börtönbe.

Sin & Florina

Megkapom életem legkeményebb fenyegetését, sosem hittem volna, hogy ez így fog megtörténni és hogy valaha ilyen hagyja el a száját a szent és sérthetetlen eperszirupommal kapcsolatban. Nyílt titok volt, hogy imádtam mindent, ami epres volt, epres kávé, epres sütemény, eperízű szájfény, eper minden mennyiségben és azt hiszem ez már Sinnek is feltűnt a hosszú hónapok alatt, hiszen szinte mindennap ő adta ki a kávémat.
-Ilyen szörnyűséget tennél velem?-kérdezem tettetett felháborodással, hiszen nyilvánvalóan nem kapnék  hisztériás rohamot, ha egyszer teljesen véletlenül ténylegesen kihagyná az eperszirupot vagy esetleg összecserélné a rendelésem. Valószínűleg szó nélkül hagynám és ugyanolyan kedves volnék és borravaló sem lenne kevesebb, egyszerűen nem vagyok olyan típusú nő, aki egy ilyen semmiségen fenn képes akadni. Sajnálatos módon sokan nem így vannak ezzel a problémával, hiszen láttam én már tinilányt, aki magából kikelve hisztériázott, mert az aktuális barista épp rosszul írta az amúgy is hosszú nevét, amit korábban artikulálatlanul mondott el. Ilyen esetekben kicsit mindig elvesztettem a hitemet az emberiségben és arra kezdtem gondolni, hogy vajon én is ilyen rettenetes kamasz voltam? Könnyen lehet, bár biztosan nem volt rajtam ennyi smink és ilyen rövid sort, valamint nem mentem szerencsétlen vendéglátósok agyára, akik egyébként is bőven eleget kapnak az élettől. Ha innen nézem a dolgot van valami, ami közös kettőnk munkájában, bár állítom, hogy nálam már hívatásról van szó, hiába mondtam ezerszer, hogy nem a kórházban akarok megöregedni és leváltani a rosszindulatú főnővért a hideg pillantások jeges trónján. Mindketten embereknek segítettünk és ezen emberek az esetek tetemes részében igazán nehezen kezelhetőnek tűnnek, amellett, hogy nem is túlzottan hálásak.  Néha belépve a kávézóba végignéztem az embereken és azon gondolkodtam, hogy milyen nehéz lehet számukra kinyögni egy kérleket vagy ne adj isten egy köszönömöt, hogy te tűnjenek telefonfüggő prosztónak.
-Segítek, ahol tudok -honorálom megszólalását egy széles mosollyal- azt hittem aligha tudok többet tenni érted, mint összetákolni a kezedet.
Kicsit megmelengeti a szívem a tény, hogy valamennyire fontos része lehetek a napjának ezáltal, mégha valamilyen szinten idegenek  is vagyunk egymásnak, hiába találkozunk majdnem nap, mint nap. Sosem mertem vele mélyebb beszélgetést kezdeményezni, nem akartam feltartani vagy untatni, kissé talán attól is féltem, hogy nem lenne olyan, amilyennek elképzeltem vagy nem is tudná mire vélni a hirtelen érdeklődésem. Így történt hát, hogy sosem jutottunk tovább a szokásos néhány mondatos beszélgetésen kívül, kivéve persze a mostani esetet, mert jelenleg nagyon érdekesen venné ki magát, ha megkérdezné dolgozni megyek-e.
Mikor az akcentusom kerül szóba egy másodperc erejéig aggódva pillantok fel rá, nem szeretem, ha hallatszik,de nem tudok ellene sokat tenni, holott figyelek rá, hogy még véletlenül se raccsoljak, mivel azt borzasztóan undorítónak találom. Mikor magyarázkodni kezd lágyul az arckifejezésem és már nem is tudom, miért félte attól, hogy beszélgetni kezdjek vele, hiszen olyan nyitott és kedves volt most is, pedig semmi sem indokolta az ilyen viselkedést. A páciensek, akik hasonló sérülésekkel érkeznek éjszaka többnyire igazán részegek vagy egyéb tudatmódosítószerek hatása alatt állnak, akik pedig nem, azok ijedtek és kimerültek.
-Legalább tudsz a Louvre-ról, ez bőven valami így hajnali négy környékén-nevetek, miközben a műszereimmel, mert tényleg nem  sokat tud az anyaországomról, de még mindig sokkal több fogalma van, mint többeknek, akikkel még randevúzni is megpróbáltam. Egyikük azt mondta, hogy azt hitte Párizs Brazíliában van, azt hiszem ennél már senki sem tudja lejjebb tenni a lécet, ami a földrajzban és a kultúrában való jártasságot illeti.
-Biztosan nagyon szánalmas, de sírtam, mikor megtudtam, hogy lángol a Notre Dame, pedig mégcsak nem is vagyok párizsi-ismerem be, nem is tudom miért, holott kínos, már csak a kár mértéke miatt is. Emlékszem, úgy sírtam, mint egy buta kislány, akinek éppen tönkremegy a kedvenc babája, de nem tudtam ellene mit tenni. Nem is tudom mi történt volna, ha a cluny-i székesegyház gyulladt volna ki, ami mellett olyan sokat sétáltam fiatalkoromban, talán még haza is utaztam volna annak ellenére, hogy nem segíthettem volna semmiben.
-Három munkanap-nézek rá komolyan és ebből nem is vagyok hajlandó engedni. Szeretném, hogy a lehető leghamarabb meggyógyuljon, de ha ilyen hamar megerőlteti a kezét, akár be is vérezhet a varrat, nem is beszélve arról, hogy milyen csúnyán fog gyógyulni. Nyilvánvalóan tudom, hogy kicsit sem szakszerű ilyen ajánlatokat tenni egy páciensnek, de ha ez segít elérni, hogy legalább néhány napig otthon maradjon, én örömmel járatom le magam az amatőr ötleteimmel.
-Jó válasz, meg is kapod jutalmad-biccentek elégedetten ,egy percre felállok a székből, hogy felhúzzam a fehér ruhámat és a combon felsőrészén megmutathassam neki az apró tetoválást,  egy fagylaltkelyhet két gombóc fagyival, díszítésként pedig néhány apró epret és a kehely mellet némi levendulát. Reménykedem, hogy nem tartja majd nagyon butácskának. Ha kinézegette magát visszarendezem a ruhámat és bele is kezdek a nagy műbe. Rutinos vagyok már, korántsem remeg úgy a kezem, mint Franciaországban remegett, atombiztosan tartom a tűfogót és kis mozdulatokkal dolgozom.
-Az…anyukám miatt jöttem ide-nem kicsit lep meg a kérdés, egy másodpercre még a mozdulatban is megállok-ez volt az utolsó kívánsága mielőtt…
Nem tudom kimondani, hát nem is erőltetem, már ez is furcsa, de kellemes érzés volt, hiszen már jó ideje nem beszéltem anyáról.

- Nem tudom, kinézed belőlem, hogy ilyen szörnyűséget tennék? - Ha lennék is olyan elvetemült, hogy ezt meg akarjam tenni, ez még nem lett volna ok arram hogy ezt ténylegesen is megtegyem; hiszen a rosszul elkészített rendelést joga volt visszaadni, vagy akár az arcomba is önteni, és még csak ki sem akadhatnék ezen, mert végülis én voltam az, aki többé vagy kevésbé szándékosan elbaszta. Igaz, az Ő esetében nem hiszem, hogy képes lettem volna erre, végülis letagadhatatlanul egy volt a kedvenc klienseim közül, és talán hosszú órákon át szégyellném magam azért, hogy így elfuseráltam a napját. Jó, nem állítom, hogy egy kávémmal képes lettem volna bárki napját is szebbé tenni, de legalább nem én voltam az, aki már a legelején elbaszta azt, és ez már lényegében valami volt, nem?
Ellenben neki megvolt az a furán csodálatos képessége, hogy szebbé tudta tenni az ember napját még kávé nélkül is; vagy jelen esetben inkább hajnalát, vagyis az enyémet, pedig egyébként nyüszíteni tudnék már a fájdalomtól, ami egyrészt tökre nem lenne férfias, másrészt meg idiótán is hangozna, főleg tőlem - de amíg szóval tart, legalább nem figyelek arra, hogy amúgy tényleg fáj, még annak ellenére is, hogy korábban ezt bagatellizáltam, meg le akartam tudni egy mirelit borsóval. Ennek örömére a nyüszítés helyett azzal járatom le magam, hogy nyíltan felvállalom, mennyire keveset tudok Franciaországról, ami lényegében majdnem ugyanannyira rossz fényben tüntet fel, mint ahogy azt a nyüszítés tette volna, így végül ugyanabba a sarokba szorítom vissza magam, amiből annyira igyekeztem kitörni - amivel akár azt is elérhetem még, hogy ne akarja többet a hülye fejem nézegetni, főleg nem minden reggel vagy délután vagy este, miközben munkába menne, mert olyankor eszembe jutna, hogy csupán annyit tudtam a Notre Dame-ról is, amennyi fent volt az ubisoft instagramján pár nappal azután, hogy az egész tető leégett. Jól emlékszem, hogy a tető volt?
- Meg ott tartják talán a Mona Lisát is, nem? Mármint az eredetit, nem azt a verziót, amin szoknyás macska van a nő helyett. - Pedig amúgy a szoknyás macskát valamiért sokkal csinosabbnak tartottam az eredeti hölgynél (vagy úrnál, összeesküvés-teóriától függően), még annak ellenére is, hogy háziállatok tekintetében inkább a kutyákat preferáltam; mondjuk vicces lett volna, ha valaki lecserélte volna az eredeti festményt valamelyik meme-verzióra, de ezt az ötletemet inkább megtartom magamnak, mielőtt még azt a látszatot kelteném, hogy teljesen ignoráns vagyok, amennyiben a művészetekről van szó. Mármint... Jó, lehet, hogy az voltam, de ezt nem kellett hirdetni, ugye?
- Hát... Végülis szomorú dolog, hogy leégett, meg hogy ugye tök nehéz lesz restaurálni, mert nincsenek már elég nagy fák hozzá...? Vagy valami ilyesmit olvastam valahol, szóval inkább ne fogj a szavamon ezen a téren. - De egyáltalán érdemes-e engem szavamon fogni, bármilyen téren is?
- Hát... Ez esetben csak csütörtökön látlak újra. - Hozzám nem illő szelídséggel mosolyodok el, elkönyvelve magamban a három újabb szabadnapot, amit fene tudja, mivel tölthetnék majd el; azt hiszem, mielőtt hazamennék innen, meg kell majd kérdeznem Őt még arról, ismer-e valami jó sorozatot, amit három nap alatt be lehet fejezni, hogy legalább tudjak majd neki valami érdekeset mondani a következő alkalommal, amikor találkozunk, azon kívül, hogy megkérdezzem, munkába megy-e épp.
Azzal mondjuk meglep, hogy itt és most megmutatja a tetoválását; biztos voltam abban, hogy az ajánlatot is csak azért tette, hogy elhallgattasson és sosem tervezte azt teljesíteni, de igazából kellemesen csalódok most - és valahol késztetést érzek arra, hogy elismerjem, meglepett, pedig biztos voltam abban, hogy engem már semmi sem fog meglepni, de végül nem teszem ezt meg, mert hirtelenjében nem is találom a megfelelő szavakat, amiket akarnék. - Hú... De amúgy aranyos, illik hozzád.
Persze amikor csendben kéne maradnom, vagy inkább csendben illene maradnom, akkor össze-vissza beszélek, különösebb gondolkodás nélkül; elszégyellem magam azért, hogy egyáltalán eszembe jutott rákérdezni arra, amire, végülis nem rám tartoztak az indokai, ez legalább annyira személyes kérdés volt, mintha arra kérdeztem volna rá, van-e valakije, vagy milyen színű fehérneműszettet szokott viselni a randevúira, vagy... Zavartan harapom be az alsó ajkam, észre sem véve, hogy a sérült oldalt rágom kínomban, ahogy próbálom összeszedni a gondolataimat, meg köszörülöm meg a torkom, arra készülve, hogy valamit mondjak is, ahelyett, hogy csak pislogok, mint hal a nejlonszatyorban.
- Én... Sajnálom, azt is, hogy felhoztam, nem... nem kellett volna, szóval... ne haragudj, eskü, most már befogom. - Kínosan, erőltetetten nevetek is egy aprót; szeretném azt mondani, hogy meg tudom őt érteni, mert én is elvesztettem a szüleimet, de az igazság az volt, bármennyire is szörnyen hangzott, hogy egyáltalán nem hiányoztak, bármire is kértek volna az utolsó pillanataikban, minden bizonnyal nem érdekelne, de ugye ez nem olyan dolog volt, amivel igazán dicsekedni akartam. Gondolom, a szituáción se javított volna sokat egy efféle kijelentés részemről, szóval fel is hagyok a fölösleges próbálkozással és monologizálással, tekintetem újra a plafonba szegezve. Vajon ezután mennyire fog taplónak tartani?

Sin & Florina

Meglepően kellemesen elbeszélgetek Sinnel, annak ellenére, hogy hajnali négy is elmúlt már, egy kórházban vagyunk, neki pedig össze kell varrni a valószínűleg igazán fájdalmas sebét. Egy percig sem állítanám, hogy nem furcsa ez a kedélyeskedés mindkettőnk részéről, de igazán jól esik, valahogy megmelengeti a lelkemet a főnővér jeges pillantásai után.
-Ilyen borzalmat talán nem, ellenben azt, hogy bevered valaki orrát…-nem vagyok biztos benne, hogy ez most egy büntetlenül elsüthető poén-e, de végül megkockáztatom, hogy megharagudjon rám. Talán nem fog, hiszen címszavakban elmondta, mi is történt vele én pedig látványosan nem ítéltem el miatta. Tény, hogy sosem tudtam ártani a légynek sem, de lehetséges, hogy az ő helyzetében én is valami hasonlót tettem volna. Sosem voltam egy agresszív teremtés, sok esetben szerettem volna több motiváló dühöt érezni, hogy kiálljak magamért, de a legtöbb esetben a harag cserbenhagyott és csak csüggedtség és csalódottság maradt, semmi más. Mikor mások számonkértek, kiabáltak, vádaskodtak, én csak magamba roskadtam és elvonultam, hogy magányomban napokig sírhassak. Sosem ütöttem meg senkit, még azt sem,aki valóban bántott, de a személyiségem miatt szerencsémre nem helyzetek áldozatszerepbe.  Kislányként leginkább butácskának és naivnak gondoltak, ezért nem is kaptam annyi kegyetlenséget, mint kívülállónak titulált társaim.  Kicsit így maradtam felnőtt koromra is, olyan nő lettem,aki magában történeteket talál ki egy tetovált baristával, de  nem mer randizni vagy bármiféle szociális kapcsolatot kialakítani a kórházon kívül. Itt valahogy könnyebb volt szórakoztatónak tűnni, amint éppen a kezén lévő sebet öltöttem össze, mint a külvilágban, ahol nálam sokkal kedvesebb, humorosabb és csinosabb nők szaladgálnak mindenfelé.
-Szólj, ha fáj-nézek rá jelentőségteljesen, mert biztos vagyok benne, hogy nem a kellemes érzések sokaságától torzul el az arca, hacsak néhány másodpercre is, de nyugtathatja a tény, hogy már bőven a munka feléhez közeledem. Biztosan lenne rá lehetőség, hogy gyorsabban végezzek, de szerettem volna, ha évek múltán csak egy halvány sebhely emlékezteti erre a kalandos estére, nem pedig egy rusnya heg, amire később rákérdezhetnek mindenféle illetéktelen személyek. Ahogy egy kedves tanárom mondta, még Párizsban, az ember nem zokni. hogy másodpercek alatt be lehessen foltozni tudva, hogy minden hogy sikerült, úgyis rávesszük a cipőt. Sin biztosan nem fog cipőt húzni a kezére…ostoba gondolat, miért tenne bárki ilyet, biztosan csak fáradok.
-Ott bizony, már szánalmasan kicsit és valószínűleg igazi csalódás a turisták számára-még én is csalódtam, holott nagyjából tudtam, hogy mire számítsak. Biztosan ott rontottam el, hogy magamban megintcsak nagy elvárásokat támasztottam egy semmiséggel kapcsolatban és hónapokig olvasgattam  a történeteket és különböző teóriákat  a festményről. A végén csak szomorú voltam, hogy akkorka kép lenne a híres Mona Lisa.
-Azért remélem valahol találnak még hatalmas fákat-kuncogok halkan, mert még sosem hallottam, hogy nagy épületek újjáépítéséhez jókora fákra lenne szükség és kissé viccesnek is találom az ötletet. Tényleg nagyon szomorú voltam, mikor megláttam a képeket a füstölgő Notre Dame-ról, de több volt ez, mint egyszerű rajongás egy szép épület után. Párizsban tanultam, mikor anya beteg lett és az óráim között vagy után gyakran ücsörögtem a Notre Dame környékén estefele, mikor nem volt annyi  nézelődő, pedig odabent néztem a rózsaablakokat és szobrokat. Nem imádkoztam, senki nem volt különösebben vallásos a családomban, így nem tudtam hogyan is kell, csak  próbáltam nem sírni, de ez akkoriban majdnem lehetetlennek tűnt. Nem akarom elragadtatni magam, nem kellene ilyenekre gondolnom, van elég munkám, hogy legalább ezt ne bolygassam magamban feleslegesen.
-A kávézóban valóban-bólintok mosolyogva- de azért szerdán szívesen látnálak egy varratszedés erejéig, ha épp nincs jobb dolgod.
Biztos lenne jobb dolga, normális emberek nem szeretnek kórházba járkálni, de ugyebár a muszáj nagy úr. Valamilyen szinten szomorú, hogy csak így találkozom vele és eddig is csak így sikerült, hisz valamelyikünk mindig dolgozott, bár nekem megvan az az előnyöm, hogy egyszerre csak egy pácienssel kell foglalkoznom, míg mögöttem azért minden reggel állnak jó páran a sorban.
Nem kellene így mutogatnám a tetoválást, mert ha ebben a pillanatban valaki puszta véletlenségből bepillantana a kötözőbe bizonyára nagyon félre tudná érteni a helyzetet, ahol én a combomon lévő apróságot mutogatom minden hátsó szándéktól mentesen egy betegemnek.
-Tudom, hogy butácska, de a barátnőm nem volt hajlandó feltetoválni a pokol kapuja feliratot..nos máshova-nevetem el magam kínosan, mert fogalmam sincs, hogy miért osztottam meg vele, hogy tizennyolc évesen milyen ostoba ötleteim voltak. Atyaég, jobban teszem, ha tényleg varrok és nem osztok meg mégtöbb kínos részletet a magánéletemből, ami csak nyomokban létezik és egyébként sem kíváncsi rá a világon senki.  Sin pedig hamar rá kell jöjjön, hogy kérdésével érzékeny témát boncolgat, de azt nem tudhatja, hogy korántsem zavar, hogy erről kellett beszélnem. Pár mondat hangzott csak el, de jó volt kimondani, jó volt beszélni erről, amiről senkinek sem tudtam eddig. Olyanoknak, akik jól ismertek nem akartam, az állandó sajnálkozás miatt, ismeretleneket meg miért is foglalkoztatott volna, de most mégis kimondtam épp neki.
-Semmi baj-nézek rá és akkor látom, hogy a szája újra vérezni kezdett, mivel ez a zseni jelenleg is rágja. Egy másodpercre letettem a tűfogót, hogy jelzésként megsimíthassam az állát, hátha ettől abbahagyja.
-Ne rágd a szád, kérlek, már megint vérzik-ingatom a fejem, aztán visszatérek a varráshoz- egyáltalán nem mondtál semmi rosszat, talán jó is, hogy beszéltem róla legalább ennyit.

- Touché. - Mondjuk azt meg kell hagynom neki, hogy ez egy egész jól sikerült vicc volt, még annak ellenére is, hogy nem igazán kellett ezt megtippelnie, hiszen valamennyi idővel korábban én magam mondtam el neki, hogy lényegében eltörtem valaki orrát; mondjuk kezdhettem volna valami mással is, hiszen most csak Ő tudta, mit gondolt rólam (meg ugye isten is, ha valaki vallásos volt, én, ateistaként, ebben nem igazán hittem), simán nézhetett még vandálnak és huligánnak is akár, vagy fene tudja, miféle fura figurának, akit talán nem is akart többet látni. Néha voltak ilyen epizódjaim, amikor szentül meg voltam győződve arról, hoyg az emberek igazából csak szánalomból állnak szóba velem, és igazából csak azon gondolkodnak egész végig, hogyan szabaduljanak meg tőlem, és azt hiszem, ez is most egy volt ezek közül az epizódok közül, és bár normális esetben nem is figyeltem volna oda erre, ez most olyan szituáció volt, ahol a lehető leggyorsabban meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, még mielőtt a maradék kommunikációs képességeim is belevesznének a semmibe; ilyen is ritkán fordult elő, hogy elfelejtsem, hogyan kell konzisztensen kommunikálni, de ha már megtörtént, akkor mindig a legrosszabb pillanatban, hogy még kínosabbá tegye az egyébként is potenciálisan kínos szituációimat. Nem akartam csak így lejáratni magam; mondjuk sejtettem, hogy ez előbb vagy utóbb meg fog történni, mert... Mindig megtörtént bizonyos szituációkban, és ez is egy volt ezek közül.
Mondja, hogy szóljak, ha fáj, de hamar elhatározom, hogy nem fogom ezt megtenni; végülis volt már rosszabb is, történtek velem már ennél fájdalmasabb dolgok is, így csak csendben tűrök, kihasználva, hogy addig is van valami, ami nem engedi, hogy a gondolataim elkószáljanak olyan irányokban, amikben nem kéne. Minél kevesebb dolgom volt, annál hajlamosabb voltam mindenfélén elgondolkodni, és így, hogy sem fészkelődni nem tudtam, sem egyéb dolgokat anélkül, hogy nehezebbé tettem volna a munkáját, nem volt más választásom, mint nézelődni, ami annyira nem kötött le. Lehet, hiperaktív lennék?
- Lehet... Bár tudod, mondják, hogy nem a méret a lényeg. - Egy tinédzser büszkeségével vigyorodok el a csodás, szexuálisan asszociálható viccemen, ha már a művészetekhez nem értek; a legambiciózusabb, művészet alá csatolható cselekedetem az volt, hogy nagyon körvonalasan megrajzoltam egy tetoválásom, aztán több tucatnyi tippet adtam a tetoválómnak arról, miket akartam még vele tenni, mert egyébként két bal kezem volt a rajzoláshoz - a mai napig nem is tudom, hogyan bírta ki velem szerencsétlen srác azt a több napot, amit a minta megrajzolására szántunk, meg azt a több tucatnyi órát, amíg felvarrtuk, de így legalább elmondhattam magamról azt, hogy megterveztem egy tetoválást (nagy körvonalakban! eszem ágában sem lenne azt hazudni, hogy az egész az én művem) és a minta a hátamon tényleg bitang jól nézett ki... Mármint attól eltekintve, hogy amúgy alig volt valaki, aki látta.
- Ami meg a fákat illeti... Nem vagyok biztos benne, hogy is volt ez, csak egy cikket olvastam el róla a redbull-szünetem alatt, de talán az egész konstrukció fából volt, és ugye nem lenne történelem-hű, ha most nem fából lenne...? - Még magamat is meglepem azzal, mennyi hihetetlenül haszontalan információt sikerül felidéznem abból az egy cikkből; pedig meg voltam győződve arról, hogy fogalmam sincs ezekről a dolgokról, így lényegében magamat is meglepem ezzel, de hát... legalább sikerül fenntartanom a beszélgetést, nem? - Bár nem értek a fákhoz, az egyetlen tapasztalatom velük nagyjából annyi, hogy tizenegy évesen leestem egyről és eltörtem a kezem meg két bordámat, amik közül az egyik sose nőtt őssze rendesen. - Közönyösen vonom meg a vállam, mert hát mégis mi mást tehetnék? Lassan két évtizede lesz már, hogy ez megtörtént, és igazából a rosszul összenőtt bordám sose okozott különösebb gondokat, szóval miért akadtam volna fenn ezen? Ugyanakkor sikerült teljesen fölöslegesen felidéznem magamban, mennyire közel is vagyok a harminchoz, és hát... Oké, ez valahol megijesztett.
- Igazából úgy gondoltam, hogy csütörtökön kilógok majd munkából ezzel a céllal, de most, hogy mondod... - Ez ugyanakkor kitűnő lehetőség lenne arra is, hogy összeszedjek neki egy kávét út közben, végülis dolgozóként bármikor jogom volt bemenni a kávézóba és kikérni, amit csak akartam; mondjuk arra még nem jöttem rá, miért volt ez a legelső gondolatom, de hát lehet, csak a megszokás beszél belőlem, meg a tudat, hogy ismerem a kedvenc kávéspecjáljait... - ...bejövök szerdán akkor, csak mondd, hányra jöjjek, vagy ha van egy decens filced, írd fel valahova a kezemre, ha találsz rajta szabad helyet.
A legegyszerűbb az lenne, ha a telefonomba pötyögné az időpontot, mert onnan legalább nem veszne el, de ilyet ugye nem kérhetek tőle; ha valami papírra írná, azt minden bizonnyal elveszíteném szerdáig, sőt, igazából még az azután következő két-három órában, hogy azt zsebre tettem, így jobb híján még az egyetemen kigyakorolt módszer maradt, azzal a különbséggel, hogy az egyetemen még volt rajtam annyi szabad bőrfelület, hogy egy telefonszámot fel lehessen írni, most meg... Igazán kételkedtem abban, hogy ez még lehetséges lenne. Mondjuk ha valaki próbálkozna, nem igazán tiltakoznék...
- A barátnőd már ezzel is okosabbnak bizonyult, mint az én barátaim, akik nem próbáltak visszatartani attól, hogy legyen egy My Little Pony tetoválásom... Nem tudom, mennyire vagy képben a sorozattal, de amúgy Queen Chrysalis van rajta, de nem igazán tudom megmutatni, kínos lenne, ha arra nyitna rá valaki, ahogy mutogatom. - Szórakozottan vigyorodok el, meghagyva neki a lehetőséget arra, hogy elképzelje, mégis hol lehetne az a póni; mondjuk az igazság minden bizonnyal feleannyira sem humoros, mint az elképzelései lehetnének, mert igazából a combomra volt varrva a minta, és még csak kifejezetten érdekes sztori sem tartozott hozzá: nagyon röviden összefoglalva én felvetettem teljesen viccből, hogy felvarrok magamnak egy pónit, ők meg azt mondták, úgyse merem megtenni... És nekem ilyet nem szabad mondani, mert akkor biztos, hogy megteszem azt, amit nem kéne. - Ami meg az első tetoválásom illeti... Na, az már nincs meg, de amúgy sárkány volt, valószínűleg jó néhány lobotómia után, talán jobb is, hogy már nem tudom megmutatni, tuti kiröhögnél érte.
Mondjuk a szórakozott hangulatot hamar el is fuserálom az erősen személyes kérdéseimmel, szóval meg is jegyzem magamnak, hogy célszerűbb lenne csendben maradnom; és ez a gondolat annyira leköt, hogy észre sem veszem, hogy megint csak a saját vérem ízét érzem a számban, egészen addig, amíg keze az arcomra nem simul, és egy hosszabb pillanatig csak rendkívül bután pislogok rá, momentálisan elfeledkezve arról, hogy az előbb még az volt a legfőbb életcélom, hogy megint véresre rágjam a szám, mert azzal majd el tudom magam hallgattatni.
- Mi? Ja... Izé, bocsi, abbahagyom. - Csodálom azért, hogy képes úgy visszatérni a varráshoz, mintha mi sem történt volna; én meg jobb híján csak megnyalom az alsó ajkam, hogy megszabaduljak a vértől legalább, legyűrve a kényszert arra, hogy a kezemmel töröljem azt le, aztán meg a nadrágom szárába, ahogy azt korábban tettem.
- De ettől függetlenül még személyes kérdés volt és nem kellett volna feltennem, bocsi. Van ez a hülye szokásom, hogy mindig belemászok mások életébe, szóval tényleg szólj rám, ha hagyjalak békén. - Mondjuk az már egy teljesen más kérdés, ez mennyire lesz kivitelezhető, már csak arra tekintettel is, hogy a munkahelyem valószínűleg útba esett neki minden alkalommal, és lelki szemeim előtt már láttam is a kínos pillantásokat és hallottam a még kínosabb small talk-ot az időjárásról meg munkáról, és hát... Nem akartam, hogy idáig eljussunk, kár lett volna érte.

Sin & Florina

Egészen jól ejti ki ezt a gyakran használt francia szót, hallottam már olyan interpretációkat, mióta Amerikában laktam, hogy legszívesebben elvettem volna tőlük a jogot és lehetőséget, hogy bármelyik szavát így megcsúfolják az anyanyelvemnek.  Fél év után leszoktam arról, hogy bárkit is próbáljak kijavítani, rá kellett, hogy jöjjek itt valóban akkora szabadság van, hogy még idegen nyelvek megújításán is dolgozhat bárki. Azt hiszem ez is egy ilyen francia sajátosságnak mondható, hisz valahogy mindannyiunkat rettenetesen érint, mikor ocsmány mód megerőszakolják ezt a csodás nyelvet, bár elismerem, hogy valóban nem a legegyszerűbb eltalálni a helyes ejtésmódot, főleg, ha valaki csak azzal a Moulin Rouge-zsal találkozott, amelyikben Pink és Lil Kim énekel.  Mikor ideköltöztem még megesett, hogy rettenetesen sokat vártam az emberektől és talán kissé arról is meg voltam győződve, hogy Franciaország vagy legalább Párizs-Cluny létezéséről még egyetlen teremtett lélek sem tudott, akivel a tenger ezen oldalán találkoztam- volt a világ közepe, amiről mindenkinek legalább fogalma kell, hogy legyen.  Őszintén elkeseredtem, mikor mindössze annyit tudtak kérdezni, hogy az európai nők tényleg borotválatlanul hagyják a hónaljukat és egyéb területeiket.  Már magában is kellemes meglepetés volt, hogy Sin ennyit tudott a szülőhazámról, bár lehet alaposan lejjebb adtam a legutóbbi hasonló eset után, mikor is egy kedves nővértársam azt hitte, hogy Párizs Amszterdam mellett van kicsivel.
-A Mona Lisa esetében határozottan lényegesebb lenne a méret-kacsintok rá, bár a viccére nem tudtam rendesen reagálni, kicsit zavarbahoznak a hasonlók, holott huszonöt évesen már nem kellene ilyen dolgoktól összezavarodnom, mintha egy elsőbálozó szűzlány lennék és még sosem hallottam volna ilyet életemben.  Éppen ezért örülök annyira, mikor újra a fákról kezdünk beszélgetni, az már egy sokkal biztonságosabb téma és talán jobban is hozzá tudok szólni, bár nem vagyok nagy építészeti géniusz. Világéletemben csak csodáltam bizonyos épületeket, de valljuk be ötletem sem volt, hogy miből vagy milyen módszerrel készültek, csak a rózsaablakokról tudtam érdemben nyilatkozni, mert az epres dolgokon, illetve a nagymamám régi ruháin kívül azokat csodáltam a legjobban a világon.   Kislánykoromban a nagymamám gyakran vitt be templomokba gyertyát gyújtani a nagypapám lelkéért, de engem sokkal jobban lekötött a gyönyörű, színes üvegablakokon beragyogó fény, ami rózsaszín és kék sugarakkal izzott a nagymama fehér ruháján.
Felnézek rá, ahogy hallgatom és  kissé hihetetlennek is találom, hogy miképp is tud valaki hajnalban ilyen összeszedetten és intelligensen nyilatkozni a Notre Dame szerkezetéről ilyen vérveszteség után. Minimum kissé kábának kellene lennie, egészen elképesztő, bevallom magamban gyakran gondoltam arra, hogy talán számos dologgal kapcsolatban érdeklődő és mindenről vannak érdekes véleményfoszlányai, lehet hogy nem kellene, de ezen része a beszélgetésnek méginkább megerősíti bennem ezt az ötletemet.
-Korán kezdted a klinikára járást, de legalább egészen impresszív cikkeket olvasol a szokásos bulvárszemét helyett-jegyzem meg és szerencsémre már nem szalad ki a számon, hogy ugyan megengedné-e esetleg, hogy megnézzem mennyire rossz a helyzet a bordájával. Nem sok mindent tudtam volna felajánlani segítségképp, bizonyára nem vágyik rá, hogy megint eltörjék neki remélve, hogy ezúttal majd szépen forr össze. Nekem nem voltak ehhez hasonló élményeim, egyszer meglepett a bokám, mikor kirándulás közben megcsúsztam egy nedves kövön, de ez volt minden, amit fel tudtam mutatni. Nem rendelkeztem különösebb sérülésekkel, néha ügyetlenségem következtében kiment a bokám, mikor rosszul léptem a tűsarkúmban, de ezt azért nem éltem meg nagy tragédiának, azt már sokkal inkább, mikor a második hetemen egy idegen országban beletörtem a kedves cipőm sarkát egy mozgólépcsőben, aztán mehettem haza mezítláb, igazán kínos élmény volt.
-Hmm…szerdán szabadnapos vagyok és csak miattad jövök be…illetve egy másik beteg miatt-javítok gyorsan, hiszen milyen furcsa lenne, ha csak miatta lennék itt, egyébiránt meg tényleg van egy kis ránéznivalóm néhány emberre, de nem akartam, hogy emiatt furának tartson- de majd felírok a kötésedre mindent, azt úgysem szedheted le addig.
Büszke vagyok a remek ötletemre, hiszen, ahogy a karja kilógó részeit nézem sok helyre tényleg nem tudnám neki felfirkálni a kért információt úgy, hogy azt később is el tudja olvasni. Vajon milyen mértékekig van szét tetoválva? A lábán is van? Ki tudja, nem kellene ezen gondolkodnom, úgysem tudom meg, kivéve persze, ha valamelyik héten, megint történik vele valami  és megint nekem kell összeöltenem. Sajnos a My Little Pony tetoválás hallatán kitör belőlem a hangos nevetés és még tenni sem tudok ellene, annyira nevetek, hogy még a tű is megáll a kezemben, pláne, ahogy elképzelem és…mon Dieu remélem nem ott van, ahova képzelem, mert az katasztrofális lenne.
-Bocsánat…-kapkodom a levegőt két nevetőroham között- ez borzasztóan illetlen, nem akartam. Nem állítom, hogy nem néztem volna meg szívesen.
Mégis kinevettem, de borzasztó, nem tudom mennyire lesz ezután negatív véleménye rólam, azt sem csodálnám, ha többé nem akarna nekem kávét főzni és még kissé  aberráltnak is tarthat, amiért kijelentettem, hogy meg is nézegetném. Számomra nem lenne ebben különösen érdekes, szeretem a tetoválásokat, de hát a sugallt hely miatt azért nem kellene kíváncsiskodnom.
-Olyan szerencsétlenül mutatott az a szegény sárkány?-veszem újra a kezembe a tűt, hogy folytassam végre, ami a nagy nevetés közben abbamaradt.  Azt hiszem még sosem tettem le ennyiszer a műszert, ahányszor ezalatt a kezelés alatt szükséges, hiszen jobb kezemmel érintem meg Sint, hogy ugyan ne rágjon még egy jókora sebet a szájára.  Nem is tudom miért értem hozzá, felnőtt ember, elég lett volna szólnom, de…valahogy ez volt az első gondolat, amiből tett is következett.
-Tényleg sokkal rosszabbnak gondolod magad, mint amilyen vagy-bukik ki belőlem hirtelen az egyik kis feltételezésem, amit valószínűleg jobb lett volna magamban tartanom.

- Lehet, da Vinci inkább a technikára esküdött, mint a méretre. - Végülis a fazon a különleges festési technikáiról volt híres meg a mindenféle találmányairól is, nem? Vagy legalábbis valami ilyesmire emlészem a második Assassin's Creed játékból, amiben benne volt; mondjuk sose jutottam tovább az első néhány küldetésnél, így a tudásom is hiányos volt mind a játékról, mind Leonardo da Vinci-ről, de hát valamitől el kell kezdeni, nem? Csakúgy, mint a fákkal kapcsolatban, nagyvárosi gyerekként sosem láttam túl sokat belőlük, és a fáról leesős incidensem is egyedüli eset volt az egyetlen alkalomról, amikor meglátogattuk a család valamelyik ismerősét valahol a nagyvároson kívül; mondjuk azután soha többet nem látogattuk meg őket, és a mai napig nem tudtam, hogy ez amiatt volt-e, hogy leestem náluk a fáról, vagy valami más miatt, amit igazából sosem mondtak el. Mondjuk így, tizenhat évvel később már nem is számított, csakúgy, mint a rosszul összenőtt bordám se, egészen addig, amíg véletlenszerűen bele nem állna a tüdőmbe, de mivel ez csak egy újabb törésnél fenyegetett, azt hiszem, egyelőre nem volt mi miatt aggódnunk.
- Ha annyi bulvárszutykot hallanál a kollégáidtól, mint amennyit én szoktam általában, te sem akarnál még többet olvasni belőle. - Fintorgok is egy sort, ahogy erre visszaemlékezek; mondja rólam bárki is, hogy ignoráns vagyok, de eszem ágában sem volt azzal elpocsékolni az időm, hogy azon filozofáltam, vajon Lady Gaga és Bradley Cooper egy pár-e vagy sem, valamilyen random youtube-sztár megcsalja-e a nőjét vagy sem, vagy akár azzal is, hogy azon gondolkodjak, mégis miféle aberrált idióták adtak ki harminc dollárt Belle Delphine gamer girl fürdővizére csak azért, hogy azt utána megigyák. Azt hiszem, előbb ugranék egy teherautó elé, minthogy ilyenekkel foglalkozzak; mondjuk a kocsmai verekedések se tartoztak az igazán minőségi elfoglaltságaim közé, ebben a pillanatban akár heverhettem volna is a saját ágyamban a három kutyámmal és egy tál popcornnal is, de az ittlétemnek is megvolt a maga jó oldala: hogy legalább a társaság jó volt, ha már maga az indok, ami miatt ide keveredtem, nem igazán.
- Két emberért feláldoznád a szabadnapod...? - Meglepetten vonom fel a szemöldököm, még csak fenn se akadva azon, hogy az mondja, miattam jönne csak be; hiszen biztosan nem úgy érti, csupán a késői időpont miatt fogalmazta ezt meg így, biztosan van jobb dolga is, mint idebent ücsörögni a kórházban a világfájdalmas, embergyűlölő főnővér társaságában; de legalább konszenzusra jutunk annak a tekintetében, hova írja fel az időpontom, hogy ne felejtsem el, és azt meg kell hagynom neki, hogy ezen a téren jóval kreatívabbnak bizonyult nálam. Nem, mintha ez annyira nehéz lett volna, hajnal négykor már nagyjából egy papucsállatka intellektuális szintjét tudtam csak prezentálni, de azt legalább profi módon és viszonylag kitartóan is, na meg elég extensive módon megosztva velem az életemnek azon részleteit, amik amúgy senkit se szoktak érdekelni. A pónis tetoválásomról is csak az a banda idióta tudott, akikkel már ezer éve nem is barátkoztam; mindenki más, akinek lett is volna lehetősége látni, pont nem érdeklődött iránta, vagy csak nem töltött annyi időt a társaságomban, hogy legyen ideje jobban is szemügyre venni ezt, vagy bármelyik másik tetoválásom igazából. Ez nem is annyira mások érdektelenségéből adódott, mint a kapcsolataim természetéből - az volt az igazság, hogy egy kapcsolatom se tartott tovább néhány óránál, ráadásul sosem hívtam vissza egyiküket sem, hiába is ígérgettem; de legalább elmondhattam magamról, hogy volt egy szuper titkos tetoválásom, amiről rajtam kívül összesen hét ember tudott, azzal a lábjegyzettel, hogy ezek közül pont Flora volt a hetedik, aki ebben a pillanatban kitűnően szórakozott a tetoválásom abszurdságán. Mondjuk lassan kezdtem bután érezni magam azzal, hogy konstans megzavarom a munkájában, mert így sosem fogunk végezni azzal, amivel kéne; pedig Ő is biztosan hazavágyott már, a saját ágyába, mert az emberek általában ilyenekre szoktak gondolni egy-egy éjszakai műszak végén, nem?
- Lehet, valamikor még erre is lesz lehetőséged. - Mondjuk lehet, ez nem kellene kimondanom, már csak azért sem, mert nem tudom, mire gondolt a tetoválás elhelyezkedésével kapcsolatban; és még csak az kéne, hogy azt higgye, épp most ajánlottam fel neki azt, hogy egy nap még csak úgy véletlenszerűen ledobom előtte a ruháimat, mint egy olcsó, zsé-kategóriás sztriptíztáncos, mert nem hogy táncolni nem tudtam, de még csak szexin vetkőzni se. Egyáltalán milyen lehetne az a "szexi vetkőzés"? Ha legalább annyira bénán és klisésen néz ki, mint ahogy hangzik a fejemben, akkor talán az egész emberidégnek jobb lenne, ha erre sosem kerülne sor.
- Hát... Szeretném azt mondani, hogy nem, de hatalmasat hazudnék. Mármint, amikor elkészült, még viszonylag menőnek lehetett titulálni, de aztán tudod, megváltoztak a standardok és miután találtam sokkal tehetségesebb tetoválókat és összehasonlítottam a munkáikat vele, szegény sárkány már elég rosszul nézett ki hozzájuk mérten. - Mondjuk lehet, ezt a többszörös lobotómiát eltúloztam, ennyire gáz talán nem volt, de még csak képem se volt róla, hogy ezt verifikálhassam valamikor, egy későbbi időpontban; így csak legyintek rá, hogy volt, de már elmúlt, legalább annyira jelentéktelen volt, mint a bordatörésem, vagy a korábbi verekedés, vagy úgy nagy általánosságban az általam kimondott dolgok nagy része, mert hajlamos voltam arra is, hogy határozottan túl sokat beszéljek anélkül, hogy a szavaimnak bármiféle tartalma is legyen. Voltak olyan pillanatok, amikben ráébredtem erre az igazságra, és amikor el is gondolkodtam azon, hogy ebben a korban talán ideje lenne már ezen változtatni, valamennyire megkomolyodni, hogy például a húgomnak se kelljen már szégyellnie, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy ezt kivitelezzem is, mert sokkal könnyebb volt mindenkivel elhitetni, hogy tényleg annyira szar ember vagyok, mint amilyennek mondom magam; ostoba védekezési mechanizmus, elijeszteni mindenkit, mielőtt még maguktól rájönnének, hogy hibát követtek el, próbálva az életem részévé válni - és egész eddig meg is voltam győződve arról, hogy ez működik. De aztán itt van Ő, aki egyetlen mondatával nyilvánvalóvá teszi, hogy átlátott rajtam; bár nem tudom, ténylegesen tudja-e, hogy így van, vagy csak feltételezi az ilyen lehetőséget, vagy végő soron csupán kedvességből mondja ezt, hogy ha már a kezem szarrá van törve, legalább az önbecsülésem ne legyen. Akármi is az igazság, azért leüt vele a magas lóról; és hosszú pillanatokig csak pislogok rá, azon gondolkodva, tiltakozzak-e vagy sem, próbáljam-e meggyőzni az igazamról, vagy sem - nem is tudom, melyik lenne a helyesebb, mert közölni vele, hogy igazából nem is ismer, pofátlan dolog lenne, viszont azt elismerni, hogy tényleg nem vagyok ennyire szar, megint csak szörnyen öntelt dolognak hangozhatna... Azt hiszem, pont egy ilyen szituációra nem voltam felkészülve, mert lényegében se köpni, se nyelni nem tudok, nem hogy mondani bármi értelmeset is; sietősen témát kéne váltani, találni valami olyat, ami teljesen neutrális terület lenne, mondjuk beszélhetnék kisállatokról, vagy kávékról, vagy a fákról is akár, bármit felhozhatnék igazából, csak hogy ne legyek pszichoanalizálva, mert annak nagyon nagy valószínűséggel kínos vége lenne, kezdve attól, hogy szerdán biztosan kerülni akarnánk egymást, aztán a kávézóban, meg mindenhol máshol is.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? - Egy ilyen kérdést feltéve talán célszerűbb lenne Rá néznem, de nem bírom magam erre rávenni; csak kitartóan bámulom a plafont, abban reménykedve, hogy így majd nem veszi észre, mennyire elbizonytalanított,még annak ellenére is, hogy meg voltam győződve arról, hogy nem igazán érdekel mások véleménye. Most még is hogy ismerhettem volna el, hogy az övé ennyire számított?

Sin & Florina

Sokat nem értettem a festészethez, de mindig is az volt a véleményem, hogy a Mona Lisa jelentősen túl van értékelve, hiszen mindössze annyit tud, hogy nem kifejezetten nagy és követ a szemével. Nos erre én is képes vagyok, bár tény, hogy nem vagyok milliárdokat érő reneszánsz  remekmű és ez jelentősen levesz az általam nyújtható élményből.
-Igazad lehet, csak valahol szomorú, hogy akkora a felhajtás a Mona Lisa körül, mikor Da Vincinek sokkal jobb munkái is voltak-osztom meg abszolúte kéretlenül véleményem a művészettel kapcsolatban, de szerintem a Hölgy hermelinnel sokkal inkább megérdemli a figyelmet, mint ez a bárgyú mosolyú asszonyság. Bár amennyiben Da Vinciről van szó leginkább az anatómiai tanulmányai tetszettek mindig is, le sem tagadhatnám a biológiai érdeklődésemet, már gyermekkoromtól élvezettel nézegettem azokat a rajzokat. Furcsán oldott volt a hangulatom Sinnel, oldottabb, mint bárkivel azok közül, akikkel az utóbbi időben találkoztam. Élveztem, hogy beszélgethetek vele, ha korábban hallgattam volna a megérzéseimre azzal kapcsolatban, hogy milyen megnyerő személyiséggel is rendelkezik sokkal hamarabb is kezdeményezhettem volna egy normális beszélgetést, amiben nem az időjárást és a munkát tárgyaljuk ki néhány mondatban.  Biztos alaposan megbüntet majd a karma vagy bármilyen égi hatalom ezért a gondolatért, de valahol örülök, hogy éppen ma sikerült úgy az éjszakája, hogy be kellett verje valami idegen arcát és itt kötött ki…velem. Nagyon szerettem volna olyan bátor aligátornak beállítani magam, aki képes lett volna megszólítani a szokásos kereteken kívül is, de nem kellene áltatnom magam, ez a mai volt az egyetlen lehetőségem, de ezzel legalább képes voltam élni.
-Ne tudd meg mennyi rettenetes női magazinból vett ostobaságot hallgatok meg naponta a kolléganőktől-nevetek halkan, mert magam is utálom a bulvármagazinokat.  Olyan mértékekig, hogy gyakran hallok olyan emberekről, akikről tulajdonképpen ötletem sincs, hogy kik mégis híresek, mert jókor voltak jó helyen. Ha a mai világban komolyan ennyit kell tenni a hírnévért, akkor számomra már értékét is vesztette a dolog. Nem is igazán követtem hírességek életét, többnyire énekesekről tudtam, néhány színészről és modellekről, akiket szomorúan bámultam instagrammon, mert én is olyan szép nagy ciciket és vékony derekat akartam, de aztán arra jutottam, hogy nem szeretnék kés alá feküdni, amíg nem nagyon muszáj.
-Nem igazán tudok mit csinálni a szabadnapjaimon-vonok vállat egy apró mozdulattal , miközben már a felén is túlhaladok a sebnek és egy gézlappal letörlök némi vért a kezéről- este lépek csak fel, így nappal kínomban úgyis beszédülnék.
Ma igazán brillírozok, éppen most ismertem el, hogy semmi magánéletem sincs, mivel egy szerencsétlen, magának való vesztes vagyok, aki szabadidejében az erkélyen üldögél ,és a kövirózsáival teázgat. Ha eddig szimpatikusnak tartott, hát annak most biztosan vége van, pedig nem kellene akarnom, hogy rokonszenvesnek találjon,  hiszen minél jobban akarom, hogy kedveljenek, annál nagyobb rá az esély, hogy egy jól irányzottan ügyefogyott lépésemmel az ellenkezőjét érjem el és csak rendkívül különösnek tartson és még azt sem a jó értelemben. Most biztosan Sin is hülyének néz vagy inkább munkamániásnak, nem is tudom melyik lenne a jobb lehetőség. Ha ez pedig még nem  lenne elég, hogy szégyenbe hozzam és tartsam magam, hangosan kezdek el derülni a tetoválásán. Sajnos nem bírom ki, pedig ahova képzelem…nos örülök, hogy nem lát a fejembe, különben most vöröslő arccal rohannék fedezékbe.
-Valóban?-pirulok azért így is alaposan, még szerencse, hogy  bőven van lehetőségem lefele bámulni a sebre és arra, ahogy szépen záródik össze a kezem alatt- Bár…végtére is, én már megmutatta az enyémet, tehát illene.
Mon Dieu, Flora, hogy mondhatsz ilyet egy olyan tetoválásra, amiről azt sem tudod, hogy hol van? Eleve az általános iskola óta nem kifejezetten egészséges ez a most mutasd meg típusú hozzáállás. Ez immár elhangzott, visszavonni bizony nem lehet, pedig, ha még lehetne minden bizonnyal megtenném, már nem azért, mert nagyon rettegnék a férfi genitáliáktól csak így ez olyan  balfék módra veszi ki magát, bár legalább tudja, hogy tényleg érdekel az a titokzatos póni.
-Ebben az esetben még jól is jártál, hogy valaki készített neked egy minden bizonnyal szebb takarótetoválást-véleméyezem a pórul járt sárkány történetét- egy ismerősöm nem volt ilyen  találékony, ennek örömére most lézereztethet le egy aranyos kis Fülest a felkarjáról.
Kedveltem azt a fiút, végül szemészorvos lett és elképzelhető, hogy tényleg nehezen lehetett volna komolyan venni Füles miatt, pedig akkor még kedves kis ötletnek tűnt a csacsi, aki folyton elhagyja a farkát.  Idővel azonban azt hiszem egyre kínosabbá vált számára. Az ilyen történetek után én mindig boldognak érzem magam a kis fagyikelyhemmel, ami bár furcsa helyen van, legalább nem obszcén, nem különösebben zavarbaejtő és még csak olyan helyen sincs, ahol ország-világ csodájára járhatna.
Egyszerűen tudom, hogy nem kellett volna kimondanom, amit tudok, ezért méginkább beletemetkezem a munkába, olyannyira, hogy mikor visszakérdez, már az utolsó öltésekkel foglalatoskodom. Nem is tudom hogyan kellene megfelelő választ adjak, hiszen ha most elmesélem, hogyan szoktam kitalálósdit játszani majdnem vadidegen emberekkel nagy esély van rá, hogy gyermeteg, tyúkeszű nőszemélynek fog elkönyvelni. Legalább máris tudná, hogy miért járok ide még a szabadnapjaimon is, normális emberi kapcsolatok kialakítása helyett többnyire a fejemben kreált képekkel szórakoztatom magamat, ami egy felnőtt nő esetében talán már kórosnak is mondható. Többnyire a magányra fogom és persze a traumára, amit anya és a nagymama elvesztése okozott két éven belül, de logikusan belegondolva utóbbin már túl kellene lépnem, előbbire pedig könnyen találhatnék megoldást, ha nem a munkában keresnék minden örömet.
-Nevezzük női megérzésnek-mondom és közben levágom a felesleges anyagot, majd egyik műszerem segítségével aprólékosan végig is csomózom-többnyire nem szokott cserbenhagyni.
-Nagyjából kész vagyunk-nézek a kezére, ahogy felállok, hogy elkezdhessek a fiókban kutakodni kötszer után-mennyire fáj?

- Akkor most szégyenszemre elismerem, hogy nem ismerek mást a Mona Lisán kívül. - Szórakozottan nevetek, próbálva elviccelni a művészetek iránt érdeklődésem teljes hiányát; ha azokról kérdezett volna, akik azokat a videójátékokat készítették, amikkel volt lehetőségem játszani, minden bizonnyal sokkal beszédesebb lettem volna ebben a témában, de így inkább nem próbálkozom azzal, hogy okosabbnak tűnjek annál, mint amilyen igazából vagyok. Talán mindenki mást nem érdekelne, de Ő, franciaként keresztben és hosszában is átlátna az improvizált okosságaimon, akkor meg mindek járassam le magam velük? Biztosan lesz még alkalmam máskor is hülyét csinálni magamból, teljesen szükségtelen ezt most rögtön megtennem.
- Nemsokára cserélgethetjük majd ezeket a haszontalan információkat, mint a pokémonos kártyákat. - Mondjuk azt már nem nagyon tudom elképzelni, hogy ezt mégis mikor és milyen körülmények között tennénk meg; arról nem is beszélve, mennyire abszurd lenne, ha csak így összeülnénk pletykálni, mint ahogy azt a munkatársaink szokták tenni általában. Ha már ténylegesen összeülnénk, biztosan lenne jobb témánk is, mint valamiféle híres személyek magánélete és drámái; hiszen most is találtunk már jobb témákat, pedig egy ilyen késői időpontban az emberek már általában nem voltak képesek normális emberek módjára kommunikálni, ha mástól nem is, de a fáradtság miatt biztosan.
- Merre szoktál fellépni? Ha valamikor lesz egy szabad estém, talán benéznék. - Pedig eredetileg ezt nem is akartam kimondani; lehet, most fogja majd azt hinni, hogy a baristája másodállásban stalker is, akinek nincs jobb dolga, mint követni őt mindenhova - először ide, a kórházba, aztán oda, ahol fel szokott lépni, aztán ki tudja, merre még. Pedig tényleg nem voltak efféle aszpirációim, nem terveztem mániákus követője lenni, hiszen ha szeretné majd a társaságom valahol, azt gondolom, úgyis mondani fogja, a követésből meg csak bírósági ügyem lehetett volna, ami tényleg nem hiányzott az életemből most, hogy terveztem felelősségteljes majdnem-harminc éves felnőtt lenni. - De ha ez valamennyire vigasztal... Már vagy két éve nem volt egy szabadnapom se, mert nem tudtam, mihez kezdenék magammal, ha lenne, szóval...
Pedig az ember azt hinné, hogy azzal az életvitellel, amit folytatok, konstans szabadnapokat veszek ki; de a közhiedelemmel ellentétben megálmodott dolgozó vagyok, eltekintve azoktól az esetektől, amikor másnaposan jelentem meg a munkában, vagy frissen tetoválva, vagy egy három hetes vízi hulla kinézetével, vagy... Sorolhatnám ezt még a végtelenségig, végigzongorázva az indokok egész listáját, amit minden normális ember felhasználna arra, hogy ne kelljen kitennie a lábát a lakásából; aztán voltam én, akinek a hobbija az volt, hogy a koffein-függésbe hajszolja magát azzal a rengeteg foglalkozással, amit magára vállalt. De legalább minden hónapban megkaptam a száz százalékos frekvenciáért járó prémiumot...
Ami igazából pont elég lenne ahhoz, hogy a pónis tetoválásom kapjon egy párt is; emlékszem, hogy volt még egy karakter az egész sorozatban, aki szimpatikus volt, de mivel már a nevét sem tudtam felidézni magamban, ezt már nem hozom szóba - majd ha ténylegesen eljutok odáig, hogy megcsináljam, és valamikor még szóba kerül a téma, mert lesz lehetőségünk ambiciózusabb beszélgetést folytatni, mint amilyeneket folytattunk egész eddig, akkor úgyis tudni fog róla, egyelőre meg kitűnően elszórakozok azon, hogy Ő ilyen jól szórakozik a pónis mintámon. Mondjuk a reakcióiból már sejtem, hogy hova képzeli, és egy gonoszabb részem szeretné is ezt megerősíteni, már csak azért is, mert kegyetlenül aranyos volt, ahogy zavarba jött a saját gondolataitól; de azt hiszem, azt nem bírnám ki nevetés nélkül, ezen az órán már pocsékul hazudtam, meg amúgy is szórakoztató lett volna a szituáció már önmagában is, mert komolyan, mennyire lenne abszurd, ha a póni oda lenne tetoválva, ahová képzeli?
- Figyelj... Nem tudom, mire gondolsz, hogy hova van tetoválva, de biztosíthatlak arról, hogy nem oda, ahova képzeled. - Ennek a mondatnak van egyáltalán értelme így? Kezdem azt hinni, hogy éjjel négy után az intellektuális képességeim lesüllyedtek egy utcakő szintjére és már egy értelmes mondatot se tudok összerakni... - De ha nem is most, valamikor még szavamon foghatsz, hogy mutassam meg... Biztosan lesz még rá lehetőséged.
Magam sem vagyok biztos abban, ezzel mit szuggerálok; mondjuk az elég abszurd lenne, ha úgy értelmezné ezt, hogy kérésre a reggeli kávéja mellé még egy sztriptízt is szolgáltathatok neki, ez nem igazán az volt, amire ki akartam lyukadni, de ha most elkezdenék magyarázkodni, azzal csak még mélyebbre ásnám magam. Mpndjuk így, jobban belegondolva, már így is elég mélyen voltunk ezzel az egész póni-témával, ami egy elég evidens irányba szuggerálta a beszélgetést, amit egyébként erőteljesen igyekeztem elkerülni - mert hát már csak az hiányzott volna az abszurdum felsőfokához, hogy elkezdjünk teoretizálni nem csak a tetoválásaimon, de azok elhelyezkedésén is (pedig amúgy a legabszurdabb hely, ahová varrattam, az a hátsó felem, de a részletekbe ne menjünk bele egyelőre), miközben konstans fennáll a veszélye annak, hogy a világfájdalmas főnővér beronthat az ajtón és kihajíthat engem innen már csak azért is, mert a véleménye szerint huligán vagyok (meg összevéreztem a regisztrációs lapot is.
- Legalább volt annyi esze, hogy ne házi módszerekkel próbálja meg eltüntetni... Mondjuk kár érte, Füles egy kurva aranyos kis karakter. - És mekkora mood is! Bár amúgy sosem voltam a Micimackó nagy rajongója, sem a lézeres tetováláseltávolításé, bár ez már csak az én egyéni szocproblémám volt; gondolom, Őt ez nem igazán érdekelné, így végül megtartom ezt magamnak, csakúgy, mint annyi más, véletlenszerűen megfogant gondolatomat az éjszaka folyamán.
aztán beáll a csend; olyan kitartóan bámulom a plafont, hogy ez egy hosszabb pillanatig fel sem tűnik, még annak ellenére sem, hogy általában zavar a csend - kényszeresen szükségem van valamiféle háttérzajra, legyen az zene, vagy a Vad angyal ismétlései a tévében, vagy bármi más, de nem bírom ki csendben sosem, már csak azért sem, mert gyűlölök egyedül maradni a saját gondolataimmal a fejemben.Mondjuk most épp lekötnek annyira, hogy fel se tűnjön, mennyi idő telik el a kérdésem és a válasza között - egészen pontosan annyi, amennyi elég volt ahhoz, hogy befejezze a kezem összevarrását, és igazából ez az, amire végül felfigyelek, meg az, hogy végül felkel a korábbi helyéről, és jobb híján így rákényszerülök arra, hogy utána nézzek, sietősen felülve az ágyon, amit amúgy két másodperccel később meg is bánok, amikor meg kell kapaszkodnom a szélében, hogy ne szédüljek le róla. Mi a...?
- Annyira nem fáj... Mondtam, volt már rosszabb is, szóval ki fogom heverni. - Szórakozottan mosolyodok el, mikor már végre lefejtem az ujjaim az ágy széléről; csak reménykedek abban, hogy a korábbi, pillanatnyi krízisem elkerülte a figyelmét, csakúgy, mint az is, hogy nem válaszoltam semmit sem arra, amit mondott - már csak azért sem, mert amúgy se tudnám, mit mondhatnék. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy az emberek jobbnak lássanak, mint amilyennek mutattam magam; mondjuk lehet, egészen addig mondogattam mindazokat a negatív dolgokat, amíg én is elhittem, hogy nincs is más, mint egy beakadt lemezen, ami ugyanazt az egy dalt ismétli körbe és körbe, egészen addig, míg az ember már szinte beleőrül abba, hogy hallgatja. - Bár gondolom, néhány fájdalomcsillapító rengeteget javít majd a szituáción, ha majd eljutok odáig, hogy vegyek be belőlük.
Vagy akár csak összeszedjek egy kávét menet közben hazafelé, nemsokára úgyis nyitni fog a legközelebbi kávézó, és azt hiszem, az éjszakai műszakok többsége is valahogy olyankor ér véget...; vagy legalábbis nem sokkal a nyitás után, mert Kevin a szemben lévő irodaházból is mindig nem sokkal nyitás után szokott érkezni, a világ legunottabb arckifejezésével és meggyűrt inggel, nyakkendő nélkül, és üdvözlés helyett mindig azt mondha, hogy utálja a munkáját.
- Mondjuk kezdetnek egy kávéval is beérném... Valahogy hat körül végzel, nem? - Bár elég valószínű, hogy ha így is lenne, majd melegebb éghajlatra küld, vagy kiderül, hogy nem is ugyanabban az irányban megyünk, vagy... Bármiféle kifogás ide, ami elég jó lenne ahhoz, hogy a jó kurva nénikémbe küldjön, hogy ne zaklassam már a hülyeségeimmel későn este (vagy épp korán reggel, attól függően, ki hogyan értelmezi az időpontot) és menjek inkább haza, és ne ajánlgassak itt neki hülyeségeket, miközben csupán azért ennyire rendes velem, mert muszáj kedvesnek lennie szerencsétlen isióta páciensekkel, akik hobbiszinten keverednek kocsmai verekedésekbe. De hát mit veszíthetek? A legrosszabb esetben majd kínomban röhögök ezen a sikertelen próbálkozáson, miközben mirelit pizzával tömöm magam otthon, a tévé előtt a három kutyámmal, mint ahogy azt a legtöbb lúzer tenné, akiknek nincsen semmi élete...

Sin & Florina

A legtöbb ember nincs képben Da Vinci munkásságával, az én tudásom is csak felületes és annak köszönhető, hogy a nagypapa sokat festett és emellett gyakran el is cipelt kiállításokra.  A galériák mindig őt juttatták eszembe, a mosolyát, a nevetését, hogy időnként bokáig festékes volt  és örömmel kente össze az én arcomat is szivárványszínűre. Bármikor emlékszem vissza ezekre az élményekre rá kell döbbennem, hogy csodás és boldog gyermekkorom volt és valahol remélem, hogy Sinnek is hasonló élményei vannak, de volt egy olyan megérzésem, hogy talán éppen ennek ellenkezője érvényes rá. Nem szerettem negatív feltételezéseket tárolni a fejemben, azért a legtöbbet próbáltam egyszerűen elhessegetni, néhányszor az ő esetében is ezt tettem.
-A haszontalan információk mellett, majd mutatok néhány Da Vinci képet, te pedig oktathatsz a nagy fák hiányával kapcsolatban-mosolygok inkább bele a sebbe, mint rá, mert ez a beszélgetés valahol az sejteti, hogy fogunk még találkozni a szokásos kereteken kívül is.  Nem szeretnék ehhez is mindenféle predikciókat társítani, főként mert nagy esély van rá, hogy ezt csak úgy mondja, csupán kedves, mert miért is ne lenne az valakivel, aki éppen a kezén lévő sérülést varrja össze. Nem szeretném félreérteni ezt az egészet, határozottan örülök, hogy összefutottunk, de ez abszolúte véletlen, emellett valószínűleg nem is okoz neki különösebb örömet. Kissé szánalmas, hogy huszonöt éves fejjel én még egy ilyen önkéntelen találkától is rettenetesen boldog tudok lenni,úgy vigyorogtam rá, mikor felismert, hogy a mélyen tisztelt főnővérnek jó eséllyel már a látványtól is görcsbe merevedett az állkapcsa.
-Van egy kedves kis francia bár, a Les Mignon, ott szoktam néha énekelni nyolctól tízig-meselém és őszintén szólva kissé zavarban vagyok a ténytől, hogy talán egy szép, csillagos estén tényleg eljön és én hirtelen olyan lámpalázas leszek, hogy talán egy hang sem fogja elhagyni a torkomat. Ugyan-ugyan, nem kellene egyből a falra festenem az ördögöt, lehetséges, hogy ez is csak a mérhetetlen kedvességének része, melynek nem kötelező szimpátiával társulnia irányomba. Azt sem tudom értelmese megmagyarázni, hogy miért szeretném ennyire, hogy kedveljen, tulajdonképpen semmin sem változtatna, ugyanúgy kedélyesen beszélgetnénk a semmiről, míg a kávémat várom ettől teljesen függetlenül is. Valahol azonban reménykedtem, hogy ez a kis váratlan találka kicsit megváltoztatja a viszonyunkat, mert mindig is ő volt az egyik kedvencem azok közül, akikről azokat a  balagatag kis történeteimet gyártottam, mikor éppen nem figyelt és én anélkül nézhettem, hogy furcsa lett volna.
-Most már legalább tudod, hogy ha esetleg lenne egy szabad napod megnézheted, ahogy énekelni próbálok és ihatsz egy remek francia bort is hozzá-megértem a helyzetét, pontosan így érzem magam én is. Hiába adják ki a kötelező szabadnapjaimat többnyire csak gondozom a növényeimet a lakásban, végül pedig addig lődörgök, kódorgok a városban, míg a kórházban nem találom magam. Az én munkamániám egyértelműen a magányból táplálkozik és abból, hogy szeretek emberek között lenni, ezért jövök mindig ide, mert bármilyen  szokatlan is legyen, itt érzem a legjobban otthon magam, itt kapom a legtöbb szeretetet. Vannak persze kisebb hullámvölgyek, ami a kollégáimat illeti, hiszen ők nem minden esetben tartanak annyira rokonszenvesnek, mint a páciensek, amit őszintén meg tudok érteni. Számukra bizonyára csak fontoskodónak és akadékoskodónak látszom, hiába próbálom ezt kedvességgel és jámborsággal tompítani, de bizonyos embereknél nem volt nagy sikerem, hiába igyekeztem.
A tetoválás témája kellemesen elvonta a figyelmem minden korábbi negatív gondolatomról, egészen más jutott az eszembe a homályos megfogalmazást illetően és bármennyire el akartam kerülni a szalonképtelen ötleteket az elhelyezkedést illetően, azért voltak  elméleteim.
-Nem…én semmi közönségesre nem gondoltam-tagadtam bőszen a nyilvánvalót, holott pontosan tudtam, hogy kiült az arcomra és ő észre is vette, hogy miféle dolgok futnak át az agyamon. Nem szeretem elismerni az ilye dolgokat, holott teljesen normálisak, de valamiért szinte minden alkalommal zavarba jövök tőlük. Ezzel kerülök szembe akkor is, mikor felajánlja, hogy majd egy szép napon megmutatja azt a bizonyos pónis tetoválást és hirtelen fülig vörösödöm. Zseniális, hogy képes vagyok az ilyen helyzetekben tulipiros fejjel üldögélni itt, mint egy ötéves kislány, aki még sosem hallott hasonlót sem.
-Ha már a sárkányt eltüntetted…-mosolygok rá, mikor az arcom színe már kevésbé emlékeztetheti egy túlérett paradicsoméra. Nagyon jól bírja a varrást, alig látszik az arcán bármi, valahol remélem, hogy a beszélgetésünk kellemes számára annyira, hogy elvonja a figyelmét a fájdalomról vagy csak bőven adagoltam a fájdalomcsillapítót és teljesen elzsibbasztottam. Lehet, hogy jobban járt volna, ha az agya is túl zsibbadt a beszélgetéshez, mert már megállapítani sem tudom, hogy mennyire lehetek kínos.
-Én is tündérinek tartottam, de valljuk be nem sugall férfiasságot egy olyan karakter, aki folyton elhagyja a farkát-értek egyet vele, de hát nem tetszhet mindenkinek az, ami nekem, végképp, hogy én bátran magamra tetováltattam volna malackát, hogyha az akkori párom nem üvöltött volna velem órákat, hogy semmiképp ne tegyem. Viszont bele tudom képzelni magam egy felnőtt férfi helyében, akinek családja van, illetve füles a karján, ami miatt kissé nehezen komolyanvehető, amikor éppen arról okítja a gyerekeket, hogy nem szabad hülyeségeket tetováltatni gondolkodás nélkül.
Nem kellett volna fejtegetnem Sint és azt, ahogyan magához áll. Ezt onnan tudom, hogy most beállt ez a pusztító csend és csak az hallatszik, ahogy csörömpölök a műszerekkel, persze az sem lenne elengedhetetlen, de szinte már kényszeresen próbálok hangot kiadni, hogy ne érezzem magam olyan kellemetlenül.
-Abban biztos vagyok, hogy ki fogod heverni, de ittál valamit az elmúlt órákban alkoholon kívül?-nézek rá, miközben már elő is kaparok egy adag gézt, amivel szépen átkötözhetem a sebet és a végén le is ragasszam a végeket. Kész is van a nagy mű, aztán hirtelen eszembe jut, hogy megígértem neki, hogy felírom a varratszedést, így gyöngybetűimmel a felső gézrétegre írom „Szerdán 16:00-kor találkozunk”.
-Ha nagyon úgy vagy fájdalomcsillapítót tudok adni, de…-húzom ki a táskámat az ágy alól, hogy kivegyem belőle a gyümölcslevet, amit megvettem ugyan, de elfelejtettem még beleinni is- először ebből igyál néhány kortyot.
Kivételesen jó jön, hogy gyakran megpróbálok egészségesen étkezni és ha már előre tudom, hogy ez nem kifejezetten fog sikerülni legalább megpróbálok olyan gyümölcslevet inni, aminek nagy a gyümölcstartalma, hátha segít az étkezés hiányán.  Sokat elmondhat az ötlet sikerességi rátájáról, hogy az üveg jelenleg is bontatlanul és még elég hidegen pihent a táskámban. Őszintén meglepődöm, mikor megkérdezi mikor is végzek, nem akarom azt hinni, hogy ennek ahhoz lenne köze, hogy  hajnalban ne lenne jobb dolga, mint velem kávézni. Bizonyára tudna mást is kezdeni magával, például aludni, na az például sokkal jobb választás nálam.
-Igen, hatkor szoktam, de valószínűleg ma előbb is elmehetnék...miért?