Udvar & Medence

Az alvás nem ment este. Ha le akarta róni az ágyban keletkező távolságot, figyelmen kívül hagyva vagy egyszerűen csak, mert szerette volna a szélre költözésem okát azért, ha nem.. Azért. Előbbi összetettebb. Hiányzott. Az illata magamba szívásával, a bőrének finom, egy idő után észrevétlen simításával, a haja birizgálásával kötött le. A fájdalmas szorítását sem akartam megkockáztatni. Fogalmam sincs jelenleg megismétlődne-e, az esélyét ettől függetlenül nullára redukálom. Mind tudatosan, mind tudat alatt. Az utóbbi nem könnyű. Karnyújtáson belül szemlélni a reggel történteket követően? Inkább a kanapé..
A dolgokat közel sem beszéltük meg. Beismerések hangzottak el. A képzése több, mint tüske a szememben. Finom szóhasználattal élve is; kurvára nem örülök neki, amit normális hangon, módon osztottam meg. Az ő válaszreakciójával ellentétben, ami egy pohárba került a távozásakor. Kinyitotta vele a bicskát és nem, nem tudom hogyan voltam képes visszafogni magam az adott pillanatban. Hülye frázisokkal nem szoktam dobálózni. Idióta kívánságokat sem köpködök a levegőben. Az indulását megelőző időt szabom szűkre, a szokásosnál valamivel tömörebbre. Nem változtatott. Elment. Benyeltem. Pont. Kezelem ahogy és ameddig tudom.
Az autó klímájának köszönhetően a két napközis felszedése viszonylag tűrhető volt. Az utat Jake viszont nyűglődéssel töltötte ki, határán egyensúlyozva minden egyértelműnek. Se nem sírt, se nem adta hangosan a tudtunkra baja van. Az unokaöcsém hazadobása után elintéztem mindkettejük étkezését, a benti fülledtség miatt, pedig kintre tettem át a székhelyünket. Utálom a medencét, a strandot, az uszodát, de ha egyszer megvesznek érte.. Nem tudom hányadik alkalommal lököm be hanyag mozdulattal a kölyköt, amit jobban élvez, mint azt, ha bevetődik. Szórakozottan, halk fújtatással szemlélem. Jó adagnyi értetlenséggel a háttérben, míg a kisebbre néha-néha lerázom az ujjam végén felgyűlt vízmennyiséget a szélre kiapplikált napernyő árnyékában, amit kalimpáló reakcióval fogad, változatlanul méregető pillantással. Még mindig. Ne csináld már..
A fullasztó meleget nehezen viseltem, viseltük mindannyian. Zach-re rábíztam az elpakolást a visszaérkezésnél, hogy a fizimiskám tegyem rendbe a borotvagéppel. Az elsőként rossz fej nem lett volna akkora baj, nem volt nullás, a problémát a furcsa mód lelkessé, energiáját nem tudom honnan szerzett gyerek okozta. A figyelmem próbálta-e magára terelni vagy se, nem tudom, csak az eredményt; a gépet kiverte a kezemből, ami a csempével történő találkozást darabokra esve sínylette meg. Az összeszerelés után sem volt hajlandó normálisan elindulni. Be-bedöglött a kezdeti berregések után, félbe hagyva, amit megkezdtem. Az állvonalam befejeztem. Többé-kevésbé. A tükör előtt állva nehezen akartam elhinni vagy elfogadni kvázi bajuszom van. Soká tartó, elnyújtott, mélyített lélegzetvételek árán őriztem meg a hidegvérem. Zach első vízbe dobása éppen ezért kifejezetten jól esett.

'cause we all need to see that beautiful moustache <333
A képzés többet kivesz belőlem, mint azt elsőre gondoltam, amikor beadtam a jelentkezésemet. A napi több órányi koncentrálás után, az azt követő itthoni helytállás és tanulás kettőse mindent összevetve már nagyobb és nehezebb falatnak bizonyult, arról nem is beszélve, hogy a hangulat sem vált idillivé varázsütésre. Bár kétségkívül valamit valamerre elmozdult és azzal máris közelebb kerültünk egymáshoz vagy a problémák megoldásához, de még messze nem annyira, amennyire az megfelelő vagy elfogadható lenne egyébként.
Most először sikerült viszonylag normálisan átaludni az éjszakát, magam sem tudom mennyi ideje már, leszámítva a mostanra menetrend szerintinek számító rémálom-felriadás kettősét. A zuhany alatt történtek után este eszemben sem volt az ágy szélére húzódni automatikusan, hanem Hozzá, félig ráfeküdve, félig hozzágömbölyödve és úgy belé kapaszkodva helyezkedtem, mintha legalább a világ forgása múlna rajta. Utóbbi nem volt tudatos, abból tűnt fel, mikor másképpen mozdultam, mocorogtam és felfedeztem, hogy olykor túl nagy erőt fejtettem ki az ujjaimmal.
Tudom, hogy nem örül annak, amilyen irányba a karrierem egyengetése fordult. Megvannak a saját okai és nem mondom, hogy nem értem azokat valahol, de ez mégiscsak az én munkám és nagyobb részben az én életem is egyszerre, akármennyire foglal el benne fontos – ha nem a legfontosabb – szerepet a fiúkkal együtt. Az életünk rövid idő alatt állt a feje tetejére és változott meg egyik pillanatról a másikra, szükségem volt erre, magam miatt. Akármennyire is veszélyes, amit csinálok, mégis nagyobb biztonságban érzem magamat munka közben, mint az új otthonunk négy fala között jelen pillanatban. Nem tehetek róla és a legjobban én gyűlölöm a helyzetet, mert nem tudom mit kezdjek vele vagy, hogyan tegyek ellene.
Nem szeretem, hogy az Ő reakciója a történtekre az, hogy most otthon van, hogy a nagy fehér hőst játssza a húga és a gyerekei körül, hiába sorakoztatta fel az érveit a miértek mellett. Nem értek egyet a döntésével és a munkája önszántából történő kerülésével felfüggesztésével. Így jelenleg most neki jutott a srácok körül legyeskedő szerep, a nagyobb közösségbe hordása és a kisebb egész napos ellátása, aki csak nem régiben kezdett el a bútorok mentén felcsimpaszkodva és végig kapaszkodva ide-oda totyorogni.
Az érkezést követően a bejárati ajtót belököm magam mögött, a postaládából felmart leginkább reklámanyagot a kulcscsomómmal együtt a konyhaasztalra teszem, miközben egy nem túl hangos Megjöttem.mel bocsátom előre érkezésem tudatását, de amire kétségtelenül semmiféle választ nem kapok. Kibújok a cipőimből is és beljebb haladva a falak között, a hátsókert irányából hallom meg a nagyobbik kis korú jellegzetes viháncoló hangját néhány még-mééég! felkiáltással megtűzdelve a vízbe csobbanásokat, illetve a kisebbik lelkes hangfoszlányaival kísérve a teljes jelenetet.
Könnyed mozdulatokkal gyűröm gombócba a hajam, rakoncátlanul kilógó szálakkal, ahogy a hajgumiba fogom össze, kevésbé álljon mindenfelé és elindulok feléjük.
- Sziasztok! – Kísérlem meg az újbóli köszöntésüket még menet közben, amikor már tudom, hogy meghallanak. Míg Zach éppen újra a medencébe zuhan és tőle csak egy lelkes integetésre futja a becsapódás és csobbanás között, addig Jake hangos sikkantással fejezi ki örömét, hogy újra lát.
- De jól szórakoztok,  jövök én is mindjárt, csak előbb átöl... – Habár folyamatosan közelebb érkezem, már a sarkon fordulást tervezem, a medence mellett azért jobb és okosabb választás lenne a fürdőruha, plusz a rendszeresített sötét nadrág és a tűzoltóság emblémájával ellátott, szintén mélykék póló egyébként sem a legkényelmesebb viselet itthon. A mondat befejezéséig azonban nem teljesen vagy nem megakadás nélkül jutok el, amikor a férjem arca a látóterembe kerül. - ...tözöm. – Nyögöm a megkezdett végére az imént még lefelejtettet és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól látom-e, amit látok, abban meg még kevésbé, hogy ez mégis, hogy jutott eszébe?!
- Házi videókat áll szándékodban gyártani, szakmát készülsz váltani vagy így akarod a tudtomra adni, hangosabban jobban díjaznád..? – Olyan meggondolatlanul és olyan hirtelen szalad ki a számon a kérdés halmaz, hogy hirtelen a jelenlévő kiskorúak ellenére is sikerül mindezt így. Persze rögtön meg is lesz a böjtje a dolognak.
- Mit szeretnél jobban hangosabban? - Faggatózik szinte azonnal a medencéből kimászott, ázott nagyobb törpeség, ahogy mellénk érkezik és határozottan felnőtt párosunk férfitagját méregeti.
A döbbenet és meglepettség kettősében nem, egyáltalán nem ugrik be, hogy megint némi balesetről lehet szó, mint annak idején a teljes arcszőrzete eltávolításakor.

A meleg, 0-24-nek érzett napsütés miatt alacsony vérnyomásomat pozitív irányba lendítette a kölyök ugrálása és a bekövetkező baleset végeredménye. Örültem? Nem. Messze voltam attól az állapottól. A nagy kortyokban nyelt levegő és a meglévő fáradtság vezetett a lenyugtatásomhoz a fejének képletes leharapásától, ami végül csak egy alapos hajborzolásba, föld felé nyomorgatásba torkollott. A kevés alvás jól jövő mellékhatása. Megbánás nincs bennem, ellenben ki tudja mennyi koffein igen. Szívesebben foglalkoztam a hátára tapadó, tekergő szálakkal, a fészkelődő mocorgásával, a hátának simításával a már nem nagyobb kényelemért megtett helyezkedésénél, ujjainak jobban bőrömbe vájásánál. Jó volt így.
Mentettem a menthetőt, ami nem soknak számít vagy látványosnak. A bedöglött készülék munkáját ollóval igazítottam meg valamennyire, de rohadt kellemetlen és macerás volt, több türelmet igénylő, mint amennyivel rendelkeztem. Írhattam volna. Hívhattam volna, helyette csak rendeltem egy újat a netről, holnapi kiszállítással. Addig mindenki csendben viselje el ebben a formájában a képemet. Csendben. Kulcsszó, ami Zach számára jól sikerült. Nem igazán merte szóvá tenni az észrevételeit a lapos ívvel kapott sandításom elkapása után. A kisebbik meg.. Nem tudom tudja-e hogyan álljon hozzá a változáshoz. A vízpermettel erről is elterelem a figyelmét. Egy részét legalábbis.
Az érkezésére nem lettem figyelmes a kinti köszöntésig. A szabad kezemet emelem fel a gesztus viszonzásaként. Őszintén? Nem igazán várom a pillanatot vagy sietettem az idejét, hogy a meghökkenést lássam az arcán tükröződni az enyém láttán. A többiről nem beszélve. Nem, mintha sokáig késleltethetném. Futólag ellenőrzöm a vízbe küldöttet, majd hátrafordulok felé a vállam felett. Igen.. Pontosan emiatt. A mellkasom látványos emelkedését, a beszédes üzenetet kiolvashatja a tekintetemből. Egyelőre még nem az a fajta, amivel ölni lehetne. ..nagyjából a rákövetkező másodpercig nem volt az. A kis pöcsösnek meg sajnos nem volt bedugulva a füle a beletolult vízmennyiségtől, hogy ne kapjak tőle kérdést.
- Gyere ide, megmutatom. – intem közelebb rendezett ábrázattal és amint megfelelő távolságba ér; figyelmeztetés nélkül, szégyentelenül hajítom vissza oda, ahonnan az imént éppen csak kimászott. Nincs az a pénz, hogy megválaszoljam neki a dolgot. Az utalgató, kérdéslöketet megadó személyre visszatérve..
- Később, amikor már tudni fogja miről volt szó, csak hogy tudd, ha visszaemlékezik; te voltál az, aki megnyomorította a gyerekkorát. – teszek megjegyzést, amíg a szóban forgó hallását betömíti a hűs közeg és nem szerez tudomást arról az ő gyerekkoráról folyik a párbeszéd. A fejemmel felé bökök. - Kiverte a gépet a kezemből borotválkozás közben, ami felmondta a szolgálatot. Most a kukában pihen. Holnap jön az új. – kevés kedvvel morgom, megtoldom egy szemforgatással is. Ez a második alkalom, aminek szemtanújává válik. Jake, pedig először és ismét azt az elkerekedő szemváltását küldi felém, amit a már bevált, vízspriccelős módszerrel oszlatok el. Róla nézek vissza.
- Egyébként pontosan tudod nincs bajom a hangerővel. – egyik alternatívában sem; se a jelenlegivel, se azzal, ha annál valamivel nagyobbal szakad ki belőle. Szeretem, ha kiengedi a hangját, kettőnk közé szorul.

'cause we all need to see that beautiful moustache <333
Persze, nem kerüli el a figyelmemet a mélyebbre szívott levegő vagy a tekintete, de ha ilyet csinál és nem szól róla előre, akkor ne csodálkozzon, amikor észreveszem a nem is olyan kicsi változást. Odáig még nem jutottam el, hogy megállapítsam, egyáltalán mit is szólok hozzá, egyelőre csak marad a látvány befogadása és a millió-egy kérdés arra vonatkozólag, vajon mi vitte rá? A szám pedig hamarabb cselekszik, mint amilyen gyorsan átgondolhatnám, hogy mi is csúszik ki rajta, főleg milyen témában. De egyszerűen nem tehetek róla, az első, ami beugrik valóban nem kiskorúak füle számára is szalonképes változat. Szerencse, hogy még nem értik.
Zach a kíváncsiskodás után rögtön odamegy, gondolom az érdeklődésen túl azért sejti is, hogy móka lesz a vége a közelítésnek, amire nagyon is vevő. - Ne-neee!! - Kiabál hangos kacagás közepette, amíg a víz el nem nyeli a csobbanást követően. A kisebbet közben felveszem a karomba, megpuszilom, kiélvezem a közelségét. A tekintetemet viszont az apja gyorsan visszarabolja, mondjuk ezzel a fizimiska váltással egyébként is tenné, mondjuk úgy, hogy nehéz levennem róla a szempáromat.
- Oh, ezt tudom. Általában az anyák kötelező munkaköri leírásának a része, mindig minden rájuk vezethető vissza. – Ingatom meg a fejemet. Tény, ami tény, valóban így van részben, már amennyit utána olvastam annak idején, mikor az örökbefogadás miatt többet akartam megtudni a témáról, de a kijelentésem mellett nagyobb részben áll túlzás, semmint valódi tudás. Közben Zach nagy lelkesen mászik ki megint a medencéből és még nagyobb vigyorral fut felénk, amíg a valós okára fény derül a stílus más irányt vételének. Reagálni azonban nem marad sok lehetőségem, mert a kiskorú befut és a nagy levegővételből nem olyan nehéz kitalálni, hogy szót szeretne magának.
- MégegyszerMégegyszer!! - Kiált és ugrabugrál is hozzá, nem felejtve el nyújtózkodni is közben az emelésért és az olyan nagyon vágyott folytatásért.
Megvárom, amíg a kiskorú eléri a célját, már, ha eléri nyilván és kevésbé pattog körülöttünk. - Nem lenne olyan nagy gond, ha csúszna pár napot az a kiszállítás… – Húzom feljebb az egyik vállamat egy kicsit. Oké, nem mondom, tényleg megdöbbentő volt így hirtelen, de igazából, ha nagyon őszinte akarok lenni, örökké biztosan nem, de egy rövid ideig akár  maradhatna is. Lenne benne fantázia...
A kisebbik fiunkat elnézve viszont az állítás hangosan kiejtve már nem biztos, hogy megállná a helyét. A vízspriccelést követően azért csak megereszt egy hangosabb kacagást némi babanyelvvel ötvözve.
Közelebb lépek hozzá a kezébe adom Jake-t az elhangzó megjegyzést követően és mielőtt még Zach újra rohamozhatna, pótolom a korábban – inkább mostanában elég gyakran – lemaradt üdvözlő csókot. - Rohadtul nem fair, hogy egyetlen mondattal és a hangoddal be tudsz indítani. Mégis, hogy a francba csinálod?! – A nagyon is halkra vett kérdés megválaszolásának lehetősége előtt azonban újra befut a nagyobbik kiskorú. - Mééééééég! - Kezdi elölről Zach, ugyanakkora, ha nem nagyobb lelkesedéssel.
- Átöltözöm, kértek valamit bentről? Inni? Jégkrémet? – Utóbbi említésénél az ifjakra pillantok és míg Zach egyértelmű ujjongással jelzi, hogy tetszik neki az ötlet, addig Jake sem marad le a lelkesedésről, igaz ő a neki való jeges édességet ismeri csak, de láthatóan eléggé bejön a számára.
- Te egy sört? – Pillantok vissza a férjemre, remélhetőleg begyűjtve ezáltal a rendelést, amennyiben elfogadja a felajánlottat - vagy akármi mást kérne esetleg -, mielőtt még tényleg bemennék, hogy átvegyem azt a bikinit fürdőruhát.

A bezuhanás közben egyszerre ellenkező, lelkendező kölyökre vezetem a tekintetem, miközben megfogalmazom a vádat és elemelem  a kezem Jake-ről, érzékelve a felvételi szándékát. Az esélytelenek nyugalmával próbáltam eddig valahogyan feldolgozni, megérteni mit élvez annyira abban folyamatosan belökdösöm. Mikor épp hogyan. Néha váltogatok a saját szórakoztatásomra, most a fejénél tolva indítványoztam a helyére, végül a derekára paskolva segítettem rá a gyorsabb merülésre.
A tenyeremre támaszkodva tolom fel magam a medence mellől, amibe eddig a lábamat lógattam. Az ernyő miatt enyhén görnyedten állok meg, ne borítsam fel. A házzal együtt járt, a mai napon adta meg magát a csavar, amivel a magasságot lehet szabályozni és az igazat megvallva; nem érdekelt annyira korábban, hogy megjavítsam.
- Érdekes munkaköri leírás. Az iménti kérdések megválaszolása nincs benne? – miatta fordult egyből felém, várakozással teli sandítással Zach és kettőnk közül én keveredtem bele többször a felvilágosítás közeli helyzetekbe. A kíváncsiságomat nagyon is felkeltette mi szerepel még azon a listán, ez kiváltképp. A képemre minden esetre röviden magyarázatot adok. Nem, a legkevésbé sem volt tervezett. Se az állkapcsomon húzódó borosta rövidsége, amivel még meg tudtam volna békélni előbb-utóbb. Se az orrom alatt maradt.. Bosszant a dolog. Kisebb szusszanással érzékelem a figyelmet, újrázást kérő mozdulatsort. Komolyan? Gyors mozdulattal, az orrát megragadva fordítom a víz irányába, hogy hátulról a hóna alá nyúlva dobjam előre. Kapott egy kisebb ívet a landoláshoz. Legalább a háznak ezt a részét szereti, ha a többit ki nem állhatja; megértem..
- Tessék? – feljebb emelkedik a szemöldökvonalam, miközben visszafordulok hozzá és nem hagyom ki a fröcskölős sorból a kisebbet sem. Hallottam, amit mondott. Érthetően. Jelenleg arról nem tudok dönteni viccel-e vagy komolyan gondolja a kijelentését. Az arckifejezése alapján nehezen tudom belőni melyik állja meg a helyét.
Tartom a kezem, hogy átvegyem a gyereket. A csókot szívesen fogadom, nagyon is, éppen ezért húzom vissza finoman az ajkánál fogva, mikor szabadulna. Csak egy kicsit. Sovány vigasz a halkan megosztott után, aminek hatására önelégülten kezd átformálódni az arckifejezésem. A felelet már a nyelvem hegyén lenne, a levegőt is hozzá vettem, ha nem toppannának be töretlen energiával, csurom vizesen. Lassan, nagyot bólintok. Feldolgozásaként a magamnak immár megtartandó kommentáromnak, egyetértéseként a szajkózott még-nek. Igen, ezt mindenképp megérdemli most és szívesen segédkezek benne.
Lépnék a medence irányába, hogy megadjam Zach-nek a kívánságát, de csak egy lábcsúsztatás lesz belőle. A szintén örömködő kisebbre pislogok le, majd onnan fel.
- A sör jól hangzik, kössz! Legyen kettő. – a biztonság kedvéért, ne kelljen annyit bemászkálni. Befele menet röviden még követem az alakját. Az újabb ugrálás okán terelődik kifelé a figyelmem, több, mint fél méterrel a látótávom alá, akit a kezemben lévőre való tekintettel csipkedéssel terelek közelebb a vízfelszínhez és egyszerű, hátára tapadó mozdulattal lökök be. A helyemet, helyünket visszafoglalom. A mellettem lévő vizes párnára helyezem rá Jake-t, aki a másikhoz hasonlóan; ismétli önmagát. A tenyerembe fogom az arcát, picit megrázom, elengedem. Egyszer. Kétszer. A harmadiknál megkapja a neki járó vizet.

'cause we all need to see that beautiful moustache <333
Végig követem a tekintetemmel a gyerek újra vízbe kerítését, a felegyenesedésével együtt, ami nem is lesz teljes, köszönhetően a csálén alacsony napernyő miatt. Visszafogom az egyre szélesedni kívánkozó, inkább vigyort, mint mosolyt az arcomon. Nem volna szép dolog és egyébként sem teljesen sikerült még feldolgozni az arcszőrzetével történteket.
- De, benne lesz, abban a pillanatban, ahogy túl rövidre szabott pincérnő vagy nővérke jelmezben találsz itthon. – A lehető legtermészetesebb komolysággal adom elő és, ahogy említést teszek ezekről, az első számú még tulajdonképpen nem is lenne annyira rossz, mondjuk kékben, csak a játék kedvéért. Sőt, most már egészen tetszik is a gondolat, amit hagyok kiülni a vonásaimra, a pimasz félmosolyomba, ami odakanyarodik az ajkaim szegletébe.
Zach visszatopog a beszélgetésbe, aztán gyors egymásutánban kerül újra a víz alá és az is kiderül, mégse szakmaváltásra készül vagy reklamációt nyújt be az új fizimiskával a mellettem helyezkedő felnőtt. Nem tudom, hogy az állandó forróság, fülledtség, maga a város vagy bármi más okból kifolyólag, talán csak épp olyan hangulatban ért a dolog, de mozgatja annyira a fantáziámat az újdonság, hogy nem feltétlen kellene tőle azonnal megszabadulnia.
- Jól hallottad. Csak egy pár napig. – Nem viccelek, amit le is olvashat a vonásaimról, de nyilván nem fogok ragaszkodni a dologhoz, ha nagyon nincs ínyére. Hosszabb távon nekem sem lenne, az átmeneti változatosságnak pedig megvan a maga izgalma és érdekessége.
Jake nagyot kacag a kezemben és örömmel fúj egy méretes nyálbuborékot néhány dadada ismételgetése közepette, ahogy az apját nevezi az utóbbi időben és átadom a kezébe. Csemeténk jó kedélyű izgágasággal mocorog egy sort, amíg eredetileg egy gyorsabb üdvözlőcsókot pecsételnék az őt tartó ajkaira, amit végül kissé jobban elhúz a visszakövetelő viszonzással. Nem fair, a srácok még ébren vannak és amúgy is hangulatomnál vagyok. Az arckifejezése viszont egyre jobban tetszik azzal az átformálódottal, ami kiül rá. Válasz nélkül hagy, bár ez most inkább Zachnek köszönhető, aki szinte követeli a következő kört a megkezdett játékból.
Bólintok egyet, a duplázott sör és a jégrém adagot majd kifelé meghozom a csipet-csapatnak. Az átöltözést nem húzom el, a munkaruhát pár perc alatt leveszem, a csípőjén két oldalt megkötözős, fekete bikini alsót és a szintén csak egyszerű csomózást igénylő -felsőt pedig még rövidebb idő alatt kapom magamra. Felöltök még egy lenge, direkt a fürdőruha fölé tervezett, átsejlő ruhát. Most is ugyanúgy zavar a megváltozott alakom és a medence viselet nem éppen takar sokat. Leginkább semmit. A két üveget, a nagyobb gyereknek a jégkrémet, a kisebbiknek pedig a fagyasztott joghurtot kikapkodva a hűtőből elindulok, hogy újra csatlakozzak a társasághoz.
- Kapd el a labdát, dobom neked. - Nagy valószínűséggel két házzal odébb is tökéletesen tisztán lehet hallani és érteni a gyerek hangját és azt is, hogy mire készül az eddig őt vízbe dobálgatóval. Erről csak Zach nincs annyira nagyon meggyőződve, úgyhogy megint rákezd; - Rooo...Cooole...Apa figyelj! - A mondat kezdésénél megáll egy pillanatra a szívem, sokszor megbeszéltük vele, hogy miért kell mostantól új neveket használnunk és azon szólítania. Néha még belekavarodik, ami a négy fal között nem is annyira problémás, de mindenhol máshol, ahol bárki meghallhatja, viszont már nem szerencsés. Korrigál, de azt meg nem szereti, ahogy az egész költözést sem, végül pedig életében először szólítja így Őt. Még engem sem nevezett soha anyának... Akkorra érek melléjük, mire a labda repül az iménti figyelemfelhívás után.

- Oké. Holnap kezdhetsz. – minél előbb, annál jobb. Visszakapja a természetesen ható stílust, amitől olyannak hat, mintha a felvetése az időjárásra irányult volna. A jelmezek sose érdekeltek, éppúgy takarnak, mint a többi ruha. A beszerzése pár kattintásba telik. Könnyen teljesíthető feltételeket adott meg, csak nekem segített vele. Ha az ötlete tetszik is neki.. Végképp bukta, ő fogja legközelebb beavatni a kölyköt vagy olyan kérdésre válaszolni, ami a korhatáros kategóriába nyúl.
Megvakarom az államat a megerősítését hallva, látva. Jelenleg zavar. Alapból nem szeretem, ha ennyire röviden hagyom meg a borostám és emiatt sem látni más esetekben, csak baleset következményeként, de ez a felemás megoldás.. Még furcsább érzés, nem kedvelem.
- Meglátjuk holnap, oké? – szusszanok az egy másodperces töprengés után és szórakozott értetlenséggel vezetem a tekintetem a magában kacarászó gyerekre. Min derül? Apró fejingatásokkal asszisztálok az átvétel közben, kipukkasztva a fújt buborékot és az arcát birizgálom, ahogy röviden marasztalom, piszkálom az anyját. Nem minden a régi vagy van rendben velünk, körülöttünk, de rohadtul hiányzott ez a normális szelete az életünknek, amit Zach szakít meg. Kis híján elnyomok egy ásítást a vállamon, miután a belökéséhez lendül a kezem a rendelés leadását követően, de sikerül visszafojtanom. Átnyomorgatom az arcom a következő kör előtt, finoman babrálok a kisebbel és pont elkapom a hangos felszólítás pillanatát. A labdát nem igazán szeretem. Vagy félremegy. Vagy fröcsköl. Vagy kábé ugranom kell érte. Jake felügyelete mellett nem a legszerencsésebb, de épp ezért csak fél szusszal jelentkezem érte. A levegő nem sok híján reked belém az újbóli felkészülésre felszólításnál, az utolsónak hitt szekundumban megnyugodva süpped a mellkasom, hogy végül levegő nélkül maradjak. Merevebbé válik a fiamon nyugtatott kezem, amivel elkezd idő közben játszani és feszülten húzódik a hátizmom, még azelőtt felemelném a kezem elkapni a felém dobott játékot. Épp úgy mozdulok, hogy a tenyerembe zárjam a nagyobb erőkifejtésnek köszönhetően az ujjaimban, de egyúttal lendül neki a karom Jacks lábának. Nem erősen. Csupán figyelmetlenségből. Zavartabban, meglepetten nézek fel rá és a bocsánatkérést már a tekintetem elmarásakor teszem hozzá.
- Öhm. Bocs. Nem vettelek észre. – kacsázva dobom vissza a labdát. Mindenféle egyéb reakció nélkül. Fogalmam sincs mit mondhatnék, akarok-e egyáltalán. A hideg végigfutott most a hátamon, felért egy váratlan jeges zuhannyal. Egyelőre azt tartom a legjobb ötletnek, hogy szó, reagálás nélkül lépek tovább az előbb elhangzotton, ami a külvilág felé passzolom mennyire láthatóan zökkentett ki. Egy apja van. Volt.. Én csak én vagyok.
- Folytatjuk, ha megetted a fagyit, oké? – jelzem egy üstökkel kivitelezett bökéssel a nejem irányába, hogy itt van, amit kért. Nem, ha nem muszáj nem szeretnék foglalkozni vele mi történt. Egyébként is; hogy venné ki magát?

- Komolyan?! – Felemásan emelkedik a szemöldököm, mert bár igen, nekem tetszene miért is ne?! azt azért ennyi év alatt már sikerült kitalálnom, ha konkrétan nem is beszéltünk róla, hogy neki talán akkora élményt nem jelentene a dolog. Most sem azért dobtam fel, hogy igényt nyújtsak be, a téma és megfogalmazás viszont nyilván megmozgatta a fantáziámat, nem tagadom.
Megadóan teszem fel a kezeimet magam elé. Az Ő döntése és elfogadom, ha neki nem jön be. Ha nem szeretné, nyilván nem fogok ragaszkodni hozzá. Furcsa és idegen az új fizimiska, azt se mondanám, hogy maradjon, mert azért annyira nem telitalálat, de újdonságnak mindenképpen az és mivel itthon van mindig, az sem tényező, hogy más meglátja. A kérdéskörön lehűtött lelkesedéssel lépek túl, adom át a gyereket és adok üdvözlőcsókot, viszonozva az elnyújtását. Kicsit visszaidézi azokat az időket, amikor még… másképpen voltak a dolgok.
Az átöltözés és a bentről kihozatalra ítélt dolgokkal nem foglalatoskodok sokáig, amire visszaérek, az pedig egy pillanatra megállít egy ütemet a szívverésemben, de egészen más miatt, mint ami a férjem légzését és izomtónusait átrendezi.
- Nincs baj, jól vagyok. – Letelepszem mellé, a söröket lepakolva kettőnk közé. A jégkrém-joghurt kettőst az ölembe pakolom és nyújtom a kezem Jakeért, ha nincs ellenére, átveszem és amíg Zachel egyezkedik, kinyitom a kisebbnek szánt hideg nyalánkságot.
- Jóó! - Kiabál a kisiskolás és odajön, hogy megkapja a sajátját. - Kibontod neki? – A kezem teljesen tele van gyerekkel, fagyival, szívesen venném a segítséget, ezért fordulok oda a társaság másik felnőttjéhez, a combomon fekvő jégkrém kapcsán.
Zach Cole másik oldalán telepszik le, kivárva, amíg megkapja a beígért édességet. Rajta nincs jele az előbbi jelenet bármiféle hatásának, könnyedén és természetesen gördül át rajta.
- Connor nálunk alhatna este? Az én szobámban elférünk teljesen jól. - Veszi csacsogósra a nagy legény, miközben bőszen tolja befelé az időközben megkapottat. Nem veszem magamhoz a szót az engedély megadásában, Connor anyjával Cole jobban tartja a kapcsolatot, inkább Ő van képben azzal mennyire díjazná, ha a fia nálunk aludna Zach kérésére.
- Dobd ki légy szíves a szemetesbe a jégkrém papírját. – Vetem közbe, amikor az egyeztetés-megbeszélés már megtörtént. Szó nélkül feláll és megteszi, amit kértem, hármasban hagyva így bennünket egy rövid időre. Jake boldogan kóstolgatja a saját jégkrémét, amiben olykor segítség kell neki, hogy ne csöpögjön rá, ami idő közben elolvadt.
- Jól vagy? – Fordulok a férjem felé, amikor Zach már hallótávolságon kívül van. Feltűnt, hogy a megszólítás csere így a semmiből nem annyira könnyen vett a számára, mint amennyire nem akarta jelét adni a dolognak.

Aprót fújtatok a reakciója láttán, ami minimálisan értetlenséget hoz magával a megkérdőjelezés miatt. Azt hiszi vicceltem?
- Ha csak ennyin múlik te intézd az ilyen kérdéseket; komolyan. Minél előbb. – kisebb bólogatásokkal erősítem meg az elhangzottakat. Ő vetett fel egy reális, kivitelezhető alternatívát a piros hó helyett. Úgy ismer, mint aki ne használná ki? A fejemben nem fut át más miatt kérdezett vissza. A kontextus, a jelenet egyszerűen zárult, félrekacsintások nélkül.
A félresikerült, többé-kevésbé megmentett arcszőrzetem témakörénél, pedig noha érzékelem valamennyire az ellenkezőjét a pillantásában, ezt még meggondolom meddig hagyom így. Túl furcsa és idegen pár órával az eset megtörténte után, kényelmetlenebb, mint amit holnap is magamon akarnék látni. Több, mint elég újdonság van az életünkben, hogy ne most akarjak egy újabbat. Ha csak ideig, óráig, akkor se. Nem, mintha ez olyannyira számítana.. de legalább ezt az egyet kontrollálhatom. Ha nem is tudatosan fészkelődik be a kezdetleges döntésem mögé, mint ok. A verbális köszönést követő csók hátterébe jobban beáll; meg akartam tenni, bátrabban marasztalni legalább arra az időre, amíg közbe nem avatkozik a szabadlábon lévő kölyök. Az emlékét őrizve a számban követem Zach vízbe lökését követően az alakját befelé. A tüdőmből kiszakadó, kisebb levegő talán némi megkönnyebbülés volt az iméntire reflektálva. A közénk ékelődött kapálózás ellenére is szívesen nyújtottam volna tovább.
Elvagyunk odakint a kiskorúakkal, amíg Charlie odabent van. Ők jobban, mint én.
Az energiaszintem alacsony, a vérnyomásommal együtt, amit a tudtán kívül másodperceken belül többször is ültet hullámvasútra a nagyobbik. Közvetlenül csak a labda elkapásával reagálok, minden mást hat lábbal a föld alá temetek. Próbálkozom vele minden esetre, ami egy kapkodó, bénább bocsánatkérésbe torkollik a mellém ért véletlenből adódó megütésével. A tekintetem előre vezetem, vissza Zach-re. Az átöltözés eredményét a szemem sarkából kémlelem, rövid ideig, amíg el nem helyezkedik és rögtön, figyelemelterelésként is vetem oda a dolgot a kölyöknek; jöjjön a fagylaltjáért. Ezzel egy időben érzékelem a kéztartást, nyúlok a kisebbik alá megtámasztásként, hogy óvatosan az anyja gondjaira bízzam.
- Persze. – a szóban forgó helyét ekkor veszem csak észre.. Nem fagyott le a combja? Elveszem a csomagot, hogy kibontsam, amihez a műanyag csúszóssága miatt a fogamra is szükség van. A nassolnivalót nem veszem ki, a pálcikával felfelé adom a bal oldalamra telepedettnek és ahelyett a sörért hajolnék, automatizáltan a hideg felületre rakom a tenyerem, finoman letörölgetve róla a leolvadt vizet, ledörzsölve a hűs lenyomatot. Pár másodperc mindössze, addig amíg elmondja az estére vonatkozó kívánalmát egy harmadik fél. Utána valóban elmarom a sört, futólag Charlie-ra nézek, van-e ellenvetése.
- Beszélünk Amelia-val és meglátjuk részéről is rendben van-e, jó? – ..az enyémről igen. Ha szeretné, jobban érezné magát tőle; persze. Ennyi elég. Megbontom a dobozt, jó pár kortyot lehúzok belőle, nagyjából a feléig kiürítem. Segíteni nem mondanám segített, hiába lett volna jó mellékhatása a szomjoltás mellett.
A szemzugból követem csak a befelé szelelést a csomagolással a kézben, a kérdés is így ér. Egy újabb adag magamhoz vétele közben, a perem felett nézek oda.
- Azt hiszem. – bólintok, végül megingatom a fejem. - Nem tudom. – megfeszül egy szekundumra az állkapcsom, feljebb emelkedik a vállam, mintha csak megrántani készültem volna. Passzolom. ..és ez bosszant. Mi lenne erre a normális válasz? Hazudjak?
- Én csak én vagyok. – nyögöm ki végül az egyetlent, amit meg tudok fogalmazni és tudok. Valószínűleg amúgy is visszafele tart Zach, a legkevésbé vágyom rá olyat halljon meg, amit nem kellene. Az előző alkalommal könnyű volt eltusolni, nem válaszolni rá a vízbe lökésével. Ez nem olyan lenne. Inkább iszok.

'cause all we need to see that beautiful moustache <333
- Azért remélem tudod, nem a kérdés-intézés miatt kellett a megerősítés. – Ahhoz nem kellene se körítés, se beöltözés, se semmi extra, elég volna csak mondania, hogy átpasszolná a dolgot a továbbiakra nézve. Bár nem tudom a gyereknek mi lenne a jobb, ha tőle vagy, ha tőlem hallaná, amiről senki sem szeret beszélni egy kiskorúval.
A többin az események sodrásában lépünk túl, egyik dolog követi a másikat és mire bentről visszaérek, Zach a tudtán kívül bolygat meg egy olyan kérdést, amit érzésem szerint a másik érintett fél nem vesz olyan könnyedén és gördülékenyen, mint ahogyan a gyerek. Az ütés semmiség, nem volt szándékos nyilván és egyébként sem ért akkora erővel, hogy gondot okozzon. Leülök én is, a kezemben tartottak egy részét a földre, a másik részét az ölembe szórom és a kisebbik fiunkat veszem a karomba. - Köszi. – Passzolom át a jégkrémet és foglalkozom azután a kisebbnek járó bontásával. Zach közben megérkezik a sajátjáért és nagy örömmel veszi át a sajátját, lehúzva róla az immáron nyitott csomagolást.
A bikini fölött viselt anyag ugyan feljebb csúszott, ahogy helyezkedtem korábban és a bőrömet jegelte a hideg édesség, de nem különösebben foglalkoznék vele, ha nem tenné a tenyerét a combomra. A tekintetemet a magáénak vonzza, előbb a mozdulata, majd a tekintete. Hálás mosollyal, szavak nélkül köszönöm meg, azokra lehetőség amúgy se nagyon lenne, mert Zach rögtön belekezd a kívánalma felvázolásába, Jake pedig majdnem sikeresen orrba találja magát a nála lévő hideg édességgel, amit az utolsó pillanatban sikerül a kezemmel hárítani és megakadályozni. - Hékás, lassabban egy picit. – Hiába olyan kicsi még, szóból ért – vagy fog – ő is, a szavaimat a legkisebbnek célzom, mielőtt visszakapcsolódnék életem másik két legényének csevejébe.
- Részemről rendben. – A döntés egyébként is inkább Connor anyjáé, na meg persze Cole-é, mégiscsak az ő unokaöccse.
- Felhívod most, hogy lehet-e? Utána el is mehetnénk érte. Idehozom a telefonodat is, ha nincs itt. - Kapcsol Zach lelkes alkudozó és ajánlkozó üzemmódba abban a pillanatban, ahogy tulajdonképpen megkapta a beleegyezést a mellette ülő részéről.
Amíg berohan, hogy kidobja a szemetet, az érdeklődés elhangzásával a megbontott sörös dobozáért nyúlok, de nem veszem ki a kezéből, inkább kimondatlan kéréssel, nem bánja-e, ha beleiszok főleg, ha még esetleg volán mögé is kell ülnie a gyerekfuvarozás okán, amennyiben nem akarnak inkább gyalogolni?! Ha nincs ellenére, belekortyolok és közben várakozással figyelek, de nem sürgetem. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy megfeszül az állkapcsa vagy megemelkednek a vállai és az sem, ahogyan az a kis ér enyhén kidudorodik a halántékán, amikor bosszantja valami.
- Szerintem ezt ő is tudja. Zavar, hogy ennek lát? – Szándékosan nem emelem ki a szót, Zach bármikor befuthat, valószínűleg jobban nem is lesz most lehetőségünk megbeszélni. A dobozt visszaadom a kezébe, igazítok Jake-n is, aki az óvintézkedés ellenére sikeresen csak beterítette az arcát végül az édességgel, ami őt mondjuk láthatóan nem kifejezetten zavarja.
Zach közben visszaér a benti fordulóból. - Megkérdezed most Connor anyukáját? - Erősködik újra határozottan és a gyerekekre jellemző türelmetlenséggel.
- Azt hiszem előbb szabadulsz, ha beleegyezel abba a hívásba... – Nehéz visszafognom a mosolygást, látva a tűkön ülőt, mennyire szeretné érvényesíteni az akaratát.
- Ha Amelia benne van és elugrotok Connorért, addig lefektetem Jake-t és csinálok valami vacsorát is.
- Pizzát? - Kotyog közbe a gyerek, mielőtt még bármi mást szólhatnék. - Komolyan megint pizzát szeretnél? – Tudom, felesleges a visszakérdezés, a választ már azelőtt tudom, hogy Zach bólogatni kezdene.
- Neked is jó vagy lassan inkább már nálad is a füleden jön ki? – Fordulok Cole felé és a kérdésben ott van a véleményem az ötlettel kapcsolatban. A héten már kétszer is kiharcolta a kis legény, a magam részéről nem bánnék valami mást. A megkezdett beszélgetést pedig be tudjuk fejezni kaja után, amikor a fiúk már elvonultak.

- Tudod így is, úgy is az érdekel, ami alatta van. – rá van írva a képemre, hogy mi mást mondhatnék ezen kívül? Rövid szusszanással makacsolom meg magam. - ..de ha szeretnéd; igen, komolyan. – megerősítésként bólintok egyet. Az ízlésemmel nem vág egybe, de ésszerű keretek közt maradva sose mondtam nemet újításokra.
Az események kényelmetlen fordulatot vesznek később. Talán ez a legközelebb álló kifejezés arra, ami elkap, amit érzek az adott másodpercben a lefagyás mellett. Hamar túllépek rajta, felette, el, messzire akarom kerülni, hogy ne érjen utol. Lenyelem, nem tudok mást csinálni vele. Lehetőségem sincs rá. Úgy teszek, mintha semmi se történt, el se hangzott volna. Segítek, áthelyezem Jake-t, kérésre kibontom a csomagolásából a jégkrémet, átadom a megrendelőjének. A figyelmem megragadja a helye, a melengető mozdulat mögött első sorban mégis az húzódik, hogy ha rövid időre is, de komfortot találjak, másba kapaszkodva fókuszáljak, mielőtt görcsösen ragaszkodnék a fejemben rekedt jelenet újrajátszásához. A szemem sarkából látom a mohó kisebbet, miközben Zach-et hallgatom. Egyikről a másikra emelem a tekintetem, köztük Charlie-ra is; vannak napok, amikor kettejük is elég, nemhogy hármójuk. Függővé teszem tőle is a választ. Ha nem, most nem. Levegőt venni van időm az újabb kérés nekem szegezése előtt.
- Egyszerre egy dolog. Dobd ki előbb a műanyagot. – vállát megpaskolva terelem befelé, ha kell a további noszogatás, az eddigre megbontott, hideg sörös dobozt is odanyomom ösztönzésként. A távozása nem hoz könnyebbséget, nem okoz változást, feszültebben vizslatom a medence vízének tükrét, mialatt fogalmam sincs tulajdonképp mit várok a nagyobb kortyoktól, amiket leküldök a nyelőcsövemen. A kérdéssel bontogatni kezdik az egyben tartottnak érzett nyugalmam, a sört átadom. Jobban örültem volna, ha úgy tesz, mint én; tovább lép, mintha mi sem hangzott volna el.
Zavar-e? Megingatom a fejem, a szám széle önkénytelen grimaszba rándul, amiért nem tudom egyelőre megfogalmazni mi a bajom az egésszel, hogyan érint. Jó kölyök, nagyon. Nem bánom velünk van, nem akarnám máshol legyen vagyis a költözést előidéző esemény történéséig nem fordult meg a fejemben talán lenne jobb helye.. Örülök neki minden ellenére, ide tartozik, de nem tudom feldolgozni a megszólítást.
- Nem tudom. Bocs. – nem tudok mást vagy többet mondani. Ez csak még jobban bosszant. Egy kibaszott szóról van szó az ég szerelmére.. Hosszan fújom ki a levegőt, a sört a földre rakom és látva, hogy a másik kölyök milyen állapotba került önnön intézkedésének jóvoltából, felállni készülök Zach befutásakor. Könnyebben terelem a gondolataim a hívásra, jobban is szeretném. Vérszegényen ragad át a mosoly a képemre, megadón süppednek lentebb a vállaim; ahogy mondja, előbb szabadulok.
- Oké, hozd a telefonom. A konyhapulton kell lennie valahol. – jelzőleg tartom a kezem, a tenyerem felfelé, amibe a készüléket várom a nagy lelkesedéséből adódóan legalább ugyanakkora gyorsasággal. A kajára vonatkozó részt rájuk hagynám, ha nem érezném a szándékos bevonást az utolsó kérdésnél. A többivel kiegyezem, egyetértek sorrendileg.
- Nekem nincs bajom vele. – semmivel sincs. - ..de kell valami változatosság, nem lehet mindig pizza. – teszem hozzá szusszanás múltán. A kaja kérdéskörében sose vagyok segítség, a válaszom mindig ugyanaz; csak legyen. Kihallottam ezzel egyedül vagyok, vagyunk, csak evégre teszek hozzá kiegészítést. Felállok végül a helyemről. Ha jól látom nincs nála törlő vagy szalvéta, hogy a Jake arcán szétterülő joghurtot leszedje.
- Hozok valamit a kis mocskosnak. – a nagyobbikat azzal a lendülettel fogom meg a tarkójánál fogva, irányítom befelé, ha nem tette meg magától; a mobilt rábíztam. A biztonsági kódot nem fogja tudni feloldani, nem aggódom miatta. Pár papírt letépek, reménykedve elég lesz a tisztába tételhez, leülve hozzálátok én is, illetve a megkezdett dobozhoz. Egyetlen egy nem fog gondot okozni.

'cause all we need to see that beautiful moustache <333
Nagyon is hízeleg a megjegyzése és az arckifejezése, ami hozzátársul, főleg úgy, hogy pontosan tudja, ismeri már minden apró részletében, mit talál a ruha alatt, abban újdonságot vagy érdekességet aligha tudnék felmutatni. - Jó, megbeszéltük. – Érzékelem, hogy leginkább az én kedvemért megy bele a dologba. Ugyan eredetileg nem ezzel a szándékkal vetettem fel a dolgot, közben jöttem rá, hogy akár miért is ne lehetne és most, hogy igazából nagyon ellenvetés nem érkezett a részéről, tényleg van kedvem egy próbát tenni. Aztán majd meglátjuk. Az övéhez hasonlóan egy aprót bólintok én is és közben átfut a fejemen, honnan, mikor és hogyan tudom majd beszerezni, amire szükségem lesz a kivitelezéshez. (…)
Zach megjegyzése érzésem szerint sokkal jobban felkavarta a dolgokat, mint amennyire annak tűnik elsőre. Míg a gyerek szemlátomást nagyon könnyen és természetesen zökken át a dolgon, addig a jelenet másik szereplőjével már nem ez a helyzet, amit leginkább a ki nem mondott, apró jelzések árulnak el. Mikor a lábamhoz ér, a kezeim tele vannak, ezért elmarad a kézfejére való simítás, helyette magára vonzza a tekintetem egy rövid időre, amíg a fia vissza nem követeli a figyelmet.
- Dobooom. - Nyújtja el a beleegyezést Zach befelé menet, amit leginkább futva tesz meg, rövidítve ezzel a magunkra hagyott időn. Unszolni nem nagyon kell, már attól fel van dobódva, hogy Connort áthívhatja. Illetve a feladat Colera marad, de azt hiszem a gyerek fejében nagyon különbség nincs ebben a tekintetben.
Könnyebb lenne szó nélkül átlépni a látottakon, de tekintetbe véve, hogy az elmúlt hetekben ez annyira nem működött jól és pont előző nap lett szóvá is téve – és akkor még finoman fogalmaztam –, inkább kérdezek, akkor is, ha ezzel pont nem egyszerűsítem le a dolgát. A kért dobozt átveszem, de közben minden figyelmem az övé marad.
Megrázom a fejem röviden, nem kell bocsánatot kérnie, nincs miért. Mielőtt még mocorogni kezdene, visszaadom a sört és a tenyeremet az alkarjára futtatom, de csak amíg Zach vissza nem tér és Jake úgy nem dönt, hogy heves kalimpálásba nem kezd a joghurt maszatolás után.
A vacsira terelem a szót, mielőtt még szélvész uraság elrohanna a kért mobilért és közbe is kotyog a kívánalma bejelentéséhez. Lecsüggedve veszi tudomásul, hogy megvétózásra került az ismételt pizza ötlet.
-Jó, de akkor lehet helyette mondjuk hotdog? - Csillannak fel újra a szemei.
- Lehet. – Adom be a derekamat, ha nem érkezik ellenvetés, azzal nem sokat kell bíbelődni és hosszú volt a napom, úgyhogy emiatt vonzó a gyorsaság és egyszerűség gondolata a kaját illetően.
Zach az újabb beleegyezést meghallva, ahogy a kéz a tarkóját érinti és irányba lesz forgatva se szó, se beszéd hagy minket faképnél, visszarohan a házba az alig pár perce kért készülékért, hogy aztán szinte rögtön szélvészként rontson ki onnan a telefonnal a kezében.
- Megtaláltam! - Jelenti be diadalittasan és a tulajdonosa felé nyújtja a mobilt. Látszik rajta, hogy hihetetlenül izgatott, pedig mostanában rengeteg időt töltenek együtt Connorral.
- Köszi! – A kisebbik körbetörléséhez nem hoztam ki korábban semmit, hálás vagyok a felajánlásért és amíg fordítok a fogásán, hogy neki és magamnak is kényelmesebb legyen, nagyjából annyi idő elég is, hogy visszatérjen a papírtörlővel. A maszatosság gyors eltüntetésre kerül, amit a kis legény nem annyira nagy örömmel tűr.
Zach türelmetlen toporgásba kezd Cole mellett, rá van írva, hogy rettentően szeretné, essenek túl azon a bizonyos híváson végre.
- Bemegyek, engedek Jakenek fürdővizet. – A gyerekkel a kezemben felállok mellőlük, ha időközben kiürült a sörös doboz, akkor az üreset szívesen beviszem magunkkal, ahogy az elhasznált papírtörlőket is.
- Mehetek a fürdőgatyámban? - Faggatózik Zach tovább izgatottan, gondolom az átöltözést szívesen ellógná indulás előtt. Magukra hagyom őket, hogy előkészítsem a legapróbbat a lefekvéshez.
- Ha lenne egy kutyám, ő is átjöhetne velünk Connorért… Apa, kaphatok egy kiskutyát? Vigyáznék rá nagyon és meg is sétáltatnám és adnék neki enni mindennap, nem is kéne szólni érte és alhatna az ágyamban minden este. Ugye lehet? - Vált hirtelen témát Zach, hogy megint bepróbálkozzon a négylábú kérdéskörével. Úgy tűnik néhány hónap alatt még nem mondott le róla és nem adja fel a noszogatást érte.

Valami stabilt akartam keresni? Stabilabbat, mint az alólam egy pillanat alatt kihúzott talaj. Valahogyan még mindig rajta állok, nyakasan ragaszkodva a tényekhez, mi szerint nem én vagyok az, akit a megnevezés illet. Az agyam kilöki a dolgot, zavart, szaggatott reakciók követik a momentumot és mindezért cserébe; elmondhatatlan bosszúság. Temetném, ha tehetném, de a célzott rákérdezés, a téma boncolgatása nem engedi. Nem neheztelek érte, nem az érdeklődésért, nem rá, de alaposan felkavarja azt, ami épp csak elkezdett leülepedni annak érdekében normálisan funkcionáljak a nap hátralévő idejében. A dobozt evégre engedem át – mielőtt a feszültségemet az oldalába mélyeszteném, rossz üzenetet küldve –, a bocsánatot ezért nyögöm ki kurtán – ha esetleg mégis átmenne.. A lerázása nem áll szándékomban. Kurvára nem és az egészet sem akarom egy megvagyok-kal lerendezni.
A sörös dobozt visszakapom, már állnék fel, hogy intézkedjek a hiányzó tisztítócikkről, ha nem helyezné az érintését a karomra. Nem tudom tisztában van-e a hatásával valahányszor így tesz.. A tartásom, ha nem is látványosan, de veszít a merevségéből, a befeszített levegő egy része elhagyja a mellkasom, minimálisan könnyebben fókuszálok a következő lépésre és nem ragadnak meg a gondolataim ugyanazon a pályán, hogy újra s újra bejárják az ismert szakaszt. A kaja, mint általános téma könnyű váltásnak számít, mégha sokat nem is tudok hozzátenni.
- Mindegy mi csak ketchup legyen rajta? – címzem a kérdést Zach-nek, futólag pislogva a nejemre a választást egy beleegyező bólintással konstatálva egy szóbeli részemről oké helyett, mielőtt felállok a helyemről. Tény, nem rohanok befelé, sietek a papíranyagért és egy másodpernyi hajpiszkálást megejtek az első lépés megtétele előtt, afféle csendes köszönetként, de a villámként visszatérő gyerekre éberebben pattan fel a tekintetem.
- Jól van, jól van. Mindjárt hívom. – tartom fel a kezeim, a balba fogva a készüléket és jelzem miért megyek be, indultam volna első sorban már az előbb is. Biccentve reagálok a köszönetre, a gyorshívóból, pedig tárcsázom Amelia-t. A gyors egyeztetést lerendezem, amíg letépek néhány kockát a perforáció mentén. Marad időm felőle, irántuk is érdeklődni közben, a segédkezést, pedig ismét felajánlom, legyen szó bármiről.
Visszaérve a válla felett előre nyúlva adom át a törlésre alkalmas darabokat Charlie-nak. Leülök, dacára a beleegyezésnek a vonalban, tudatában a toporgás mögött valójában igen komoly mértékű izgatottság-türelmetlenség várakozik Zach-nél.
- Rendben. Connor amúgy át van engedve estére, nemsokára mehetek érte. – a kiegészítésről megfeledkeztem a legfrissebb állapotában, így most pótlom. A söröm maradékát meghúzom, de mire kiürül, addigra nem akarom megzavarni egy visszafordulásra a befelé irányuló párost.
- Persze. Én is csak egy inget kapok magamra. – a megürült fémet összeroppantom a markomban, utána a földnek feszítve nyomom még jobban össze. - Az indulást, pedig minél előbb szeretnéd, jól sejtem? – felsandítok rá, naivan, nem sejtve a legközelebbi felszólalása után újból előidézi azt a fojtó érzést. Mintha kötélhurkot szorítana a nyakam köré. Rohadtul elképzelése sincs a kölyöknek mekkora felelősséget önt a nyakamba a tudtán kívül a szóhasználatával és az az igazság, én se vagyok a tudatában miért borsódzik tőle a hátam olyannyira. Egy mélyen beszívott, kifújt levegővel igyekszem túllendülni rajta, miközben a győzködését hallgatom, próbálok nagyon arra figyelni. Látom rajta mennyire szeretné a dögöt, amivel nem könnyít a helyzeten. A duplán nehéz helyzeten, mert ha legalább mindkettőnk jelenlétében egyszerre hozakodott volna elő vele..
- Nézd Zach, most is épp elég dologhoz kell hozzászoknunk. Egy kutya túl sok lenne jelenleg, ahogy te is mondtad sok mindenre ügyelni kell vele kapcsolatban és ha még csak annyi lenne.. Takarítani is kell utána, tanítani, orvoshoz vinni az elején, egyáltalán kezelni. Beszélek Charlie-val is, később visszatérünk rá; ígérem. Oké? – az alku, a magyarázatom elfogadására tartom a jobbomat neki, remélve odaadja az övét a rövid kézrázásra. Hülye kifogásokkal tömhetném a fejét, de hamar visszatalálnánk a kiindulási ponthoz; miért nem lehet? A kölyköt tartom olyan értelmesnek ezektől őt is kíméljem.

- A ketchup finom. - Jegyzi meg vigyorogva a kérdezett. A hajam abajgatására megint felé fordítom a tekintetem, megszólalni azonban nincs lehetőségem a kiskorú türelmetlen visszaérkezése miatt. Amíg a hívást intézi és ott toporog körülötte Zach, a kisebbikkel kezdek játékba. Ahogy telik az idő, egyre inkább fedezni fel rajta és benne az apja vonásait. Kísértetiesen hasonlít rá már most, a sötétkék szempárjáról – ami gyanúm szerint indigóval rajzolva készült, máshogy nem lehetett – és a sötétebb árnyalatú hajáról nem is beszélve.
A vállam felett nyújtott papírtörlő darabokat átveszem, a maszatost pedig körbetörlöm. Egyértelműen jelzi mennyire nincs ínyére a dolog.
-Jupíí! - Kiált fel izgatottságtól fűtött örömében a gyerek néhány ugrabugrával is megtoldva az egyértelműt. Magukra hagyjuk a párost a kisebbel, neki hamarosan már alvásidő jön, az odáig való elkészülés pedig nem két percet vesz igénybe.
- De jó és igen-igen, menjünk most! - Tűkön ül és már elég régóta, amit eddig, ahogyan tudott, visszafogott, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Sokáig azonban nem tart ki a nagy örömmámor, azután, hogy nem úgy fogadja a felnőtt, amire régóta vágyik és megint jelezte mennyire is szeretné. Egy lelombozott jóval válaszol és látva a kézfogásra nyújtott nagyobb tenyeret, végül ő is adja az övét.
Mire beérnek a házba, már fent vagyok a kisebbel, így a kinti jelenetről teljesen lemaradok.

[Valamivel később]

A fiúk haza érkeztekor Jakebe egy adag pürét próbáltam belediktálni, de a gyerek felülírta az elgondolásomat és sokkal nagyobb lelkesedéssel és aktivitással röpítette a padló vagy az etetőszék tálcája felé a kanálban lévőt, mintsem lenyelte volna. Zachen még látszott a durca, amit értetlen kifejezéssel vettem tudomásul – majd később rákérdezek – amikor beléptek a házba a plusz egy fővel kiegészülve és a két kis zsivány szinte azonnal el is tűnt az említett szobája felé. A kisebbnél feladom az értelmetlen próbálkozások maradékát és inkább felviszem a szobájába. Fáradt volt, valószínűleg azért nem kellett már a kaja sem, mert ahogy betettem az ágyába, már el is nyomta az álom.
A vacsihoz az előkészület már megtörtént, csak melegítésre szorult, a fiúk elővarázsolása után az étkezés nem tartott túl sokáig, már ami a két kicsit illette, mert a habzsolást követően újra elvonultba váltottak, magunkra hagyva ezzel mindkettőnket az asztalnál.
- Mi baja van Zachnek? – Fordulok a jelen maradt felé miközben a fiúk otthagyott és a magam tányérját – ha ő is befejezte, akkor nyilván az övét is – a mosogatóhoz viszem. Feltűnt, hogy valami nem kerek a gyereknél, pedig korábban alig bírt az izgatottságával és az örömével Connor miatt, aki átjöhetett, itt is alszik, teljesült a kívánsága.

Az indulás előtt felugrottam, hogy röviden szóljak.
Út közben próbáltam szóval tartani Zach-et, hellyel-közzel. Érzékeltem a megváltozott hangulatát, amin figyelemeltereléssel akartam volna segíteni. Késhegynyit legalább, de passzivitása esetén nem erőltettem a dolgot séta közben. Ameliáék háza nincs messze, az autót a feljárón hagytam. A levegőzés, a fejem kiszellőztetése jobban vonzott.
Harmadik kerékként baktatok utánuk a járdán, be a házba. Mindkettőnek megvan a maga oka, hogy ne legyen kommunikatív velem se és hagyom a dolgot. A szoba felé rohanásukat nem állítottam meg, csak egy utánuk küldött figyelmeztetéssel toldottam meg a vacsorára vonatkozóan. ..és egy morgástól vegyes sóhajtással. Ki tudja kinek-minek címezve. A konyhában, látva a nyűgös által teremtett káoszt felajánlottam a takarítást, amíg leteszi fent. Ez idő alatt felraktam egy adag kávét, a fáradtság unottan húzta már a képemet és érzem, lomhábbá is tette a mozdulataimat addigra. Az utolsó pillanatokban végeztem a padló felnyalásával, az asztal megterítésével. A kávéról majdnem meg is feledkeztem, mire belekezdtünk az étkezésbe.
Csendben figyeltem a két elsündörgőt, a koffeinadagom maradékát szürcsölgetve. A kajálással már végeztem, a kérdés után automatikusan nyújtom a tányéromat ahogy elkezdi összeszedni a mosogatnivalót. A ketchup, mustár tubusokat egy helyre húzom, a hátralévő két kortyot követően elpakolom őket és az asztalon hagyott poharakat is.
- Kutyát szeretne. – végignyomorgatom a képem, az asztallapra támaszkodva nyomom fel magam, hogy hasznomat vegye. - Mielőtt elmentünk, felvitted Jake-t aludni előadta a nagy kívánságát az udvaron. Sétáltatja, eteti, foglalkozik vele. Hagyja nála aludjon.. Mindent bevetett elég meggyőző legyen egy igen-hez, amit nyilván nem mondhattam. – a kezem ügyébe varázsolom a cuccokat, hogy a hűtőbe tegyem az odavalókat két lépés múlva. - Neked mi a véleményed róla? – nem először kerül elő a téma, de a költözés óta igen. A hozzáállásom sokban nem változott. Sose volt a háznál, így nagyobb nyűgnek találom a velejáró feladatokra gondolva, mint hűséges, jópofa házőrzőnek.

Az odafelé úton a kezdeményezett beszélgetésbe Zach belement, bár a csüggedése ott maradt a felszín alatt érezhetően. A két kiskölyök mostanában úgy tud egymásnak örülni, mintha hónapokig nem találkozhattak volna, pedig szinte mindennap van rá alkalom, hogy némi időt, mikor többet, mikor kevesebbet együtt tölthessenek, olykor még a videofonálást is kibulizzák a felnőttekből. Nagyon egymásra hangolódtak és visszafelé tartó úton ügyes-bajos dolgaik megvitatásába kezdtek a kíséret előtt sétálva. A utolsó métereket már inkább futva tették meg, szinte golyóként robbanva a házba. Az utánuk küldött figyelmeztetést egyszerre szólalva meg reagálták le beleegyezéssel.
A fiúk érkezése kevésbé, a kísérőjük sóhaja jobban rajzolt kérdőjelet a vonásaimra, de a kisebb egyre sürgetőbb reklamációja a fáradtság miatt elébe megy annak, hogy megkérdezzem, mégis mi történt. A felajánlott segítséget hálásan fogadom.
A gyerek ágyba helyezése és a vacsorán való túllendülés után pedig szinte rögtön az elpakolásba kezdek bele a kérdéssel megtoldva magunkra hagyott kettősünket. A poharakat, ha adja, átveszem, közelebb állok a mosogatóhoz és akkor már egy füst alatt azokat is bepakolnám a tányérok mellé.
- Oh, így már értem. – Mármint a megváltozott hangulatát a gyereknek, de ahogy a szobájuk felől hallatszódik, már helyre állhatott a világ rendje Connor oldalán. Nem sok mosatlan akad az evés romjai után, ennyi kedvéért nem szoktam a gépet bepakolni, gyorsabb, ha kézzel nekiállok és pár perc alatt meg is van. A vizet megengedem és a szivacsra mosogatószert teszek, majd elkezdem a folyamatot.
- Ha ennyire és ilyen kitartóan szeretné, végül is benne lennék. Talán könnyebben megszokna itt, tanulna felelősségvállalást is és ez jó meg fontos lenne, de... – Szusszanok egyet miközben a tiszta tányérokat a csepegtetőre teszem. - ...kevesebbet tudnék benne segíteni. – Ez egy olyan része az egésznek, ami egyáltalán nem elhanyagolható. Zach egyedül még biztosan nem tudná felelősen ellátni.
- Te mit gondolsz? – Nem most merül fel először a kutya téma, de azóta annyi minden változott, hogy egy valamikori beszélgetésre nem alapoznék.
Felpakolom az utolsó tiszta darabokat is a többi mellé a poharakkal együtt, majd megtörlöm a kezeimet. A konyharuhát a helyére akasztom. Tulajdonképpen akárhogyan is látja a kérdést, abban fogom támogatni, olyasmit nem kérnék tőle vagy erőltetnék, amit nem akarna. Tudom, hogy Zach nagyon szeretné, de ez egy nagy döntés, ami mindenkit érint az egész családban és sok szempontot figyelembe kell még venni azon kívül, hogy vágyik rá.
- Figyelj csak ...akarsz beszélgetni a tegnapival kapcsolatban vagy arról, hogy Zach apának szólít ...vagy bármi másról? – Igyekszem, de nem könnyű. Nagyon nem.

A szószok elrakását követően óvatosan adom át az ujjaim közé csippentett poharakat, amíg megosztom a kölyök hangulatváltozásának okát. Az unokaöcsém jelenléte egyik pillanatról a másikra képes volt elfeledtetni vele, legalábbis ez volt a látszat, amit csendes kísérőjükként folyamatos ellenőrzés alatt tartottam. Mindkettejük esetében, ezért se rondítottam bele a konverzációba. Csak egyszer-egyszer, ha nagyon elrugaszkodtak a valóság határaitól. A négylábú dög azért sokkal jobb kapaszkodót talál ehhez.
Az üvegek átvételével a kukáért hajolok el, hogy az egyik tányérra halmozott morzsák beleseperjem. Jobban jártam volna vele, ha ez abban a másodpercben köti le, tereli el a figyelmem minimálisan, amikor kitér a de-re. Kisebb bólintásokkal nyugtáztam első ízben a vélekedését, még annak fogalmazása közben. Egyikőjük szeretné, a másik benne lenne. Nem érzem magam abban a pozícióban, helyzetben, ahol megvétózhatnám a dolgot hiába nem vagyok teljesen megbékélve egy ugató jószággal. Egyértelműen nem utasítanám el, belátom jót tehet és tehetne a gyereknek, a rengeteg mindenért nem lelkesedek főleg a negatívan lejátszódó jelenetekért, mint például a kéretlen sz*r a cipőtalpon vagy a szétrágott cipő, amivel a tartása várhatóan járni fog.
- Azok, amiket mondtál az én fejemben is megfordultak és egyetértek velük végső soron. – megragadok egy száraz ruhát, hogy besegítsek az elmosott étkészlet eltörölgetésében. Kiropogtatom a nyakam és röviden fújtatok egyet. - Azt viszont előre leszögezem, ha egy vásottat fogunk ki, amelyiken nem segít a nevelés; eladom, visszaviszem, rásózom valakire. ..és ezt jelzem Zach-nek is, úgy ügyeljen rá. – beadom a derekam, röviden összefoglalva a főaggályaimat a kutyával kapcsolatban. Az előzménybeszélgetés fényében sejtheti nem könnyen adtam be, de beadtam. Zsigerileg nem ellenkeztem akkoriban sem, a gyereknek sem véletlen mondtam azt megbeszélem vele. Egymásra halmozom az elpakolható tányérokat, egy helyre rakom az evőeszközöket így a végére érve.
- Szeretnéd közölni vele a hírt? – a kedvező válasz végtére is neki köszönhető, ha nem is kizárólag ezen megközelítés okán adnám át a stafétát. A nálam lévő konyharuhát ugyanoda teszem, ahova az előbb ő tette és a pultnak dőlök. Még azelőtt figyelemfelhívó kezdéssel magához ragadná a szót. Megnövekedett, éber érdeklődéssel a tekintetemben nézem, ami árnyalatnyit változik csak, a lehető legegyértelműbb oknál fogva; nem könnyű.
- Jó lenne, de nem tudom hogy kezdjek hozzá. – a beismerést nem jó szájízzel, de határozottan, hezitálás nélkül meg tudom tenni. - Vagy mihez. Nem akarom erőltetni, ha nem szeretnél. – ő kérdezte, igen, tudom, az egyikről kifejezetten még a mai napon, amikor tulajdonképp a történések nem engedték bármennyit is beszéljünk róla. Az, hogy nem tudtam megfogalmazni se abban a kósza percben, amikor lehetőségünk lett volna rá.. Másik lapra tartozik.
- Rohadtul nem akarom elcseszni a kölyökkel, de így, hogy hirtelen váltott.. Nem szoktam rajta alapból gondolkodni, stresszelni, de most máson se jár az agyam azóta. – megadón emelkednek a vállaim. Látványos. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Csak abból tudok kiindulni, amit elmond, megoszt velem. Apróbb bólintásokkal veszem tudomásul előbb az egyetértést, majd a kiegészítést is, amit a nyak kiropogtatása után told még hozzá, utóbbival akaratlanul is magára vonzva sötétbarna szempáromat.
- Részemről rendben. – Nem találok kivetnivalót a feltételekben, már amennyire ezeket annak lehet nevezni. Meg ugye inkább majd a helyzet szüli, ami, amikor és ha egyáltalán előjön, hogy mi lesz a következő lépés. Addig ezen aggódni kár van százmillió más, amin még lehet helyette.
Egyértelműen rázom meg a fejem a kérdésre, már a válasz előfutáraként a szóbeli megfogalmazás nyitányaként. - Szerintem tőled szívesebben hallaná. A kérdést neked tette fel, sejtésem szerint a választ is inkább veled tárgyalná meg, semmint velem. – Lássuk be, ha az én engedélyemre ácsingózott volna, akkor eleve velem közli vagy esetleg egyszerre mindkettőnkkel. Annak idején így is volt, akkor nem ért vele célt, most Colet vette elő a dologgal, gondolom nem annyira véletlenül. Ezért nem én szeretném megosztani vele a beleegyezésünket.
- A kezdésen talán tudok segíteni egy nagyon kicsit. Leveszel két feles poharat a szekrényből? – Bökök a tároló felé, aztán kinyitom a hűtőt és a kezembe akad az általa jobban kedvelt rövid üvege, meg a magamé is. A körítéshez a saját esetemben nem ragaszkodom egyáltalán, anélkül is megteszi a hatását. Felmutatom mindkettőt, jöhet-e egyáltalán vagy mást szeretne, aztán két üveg sört is kihalászok, kísérőként, amiket a kanapéhoz viszek. Ülve talán kényelmesebb, mint a konyhában ácsorogva. Ha már úgyis nehéz, nem kell, hogy közben kényelmetlenül álldogálva feszengjünk. Én legalábbis nem szeretnék.
- Szólni fogok, ha bármi olyan lesz, amit nem szeretnék. – Ezt kérte, alig huszonnégy órája, meghallottam, belementem, tiszteletben is tartom. Kinyitom az üveget – vagy üvegeket – és töltök előbb neki, aztán magamnak is. A kezébe adom a poharat, emelem a sajátomat is, de ez alkalommal nem hiszem, hogy kellene bármire is koccintani, ez most sokkal inkább segédeszköz a belekezdéshez. Húzóra küldöm le a tequilát.
- Tökéletes szülő nincs és olyan se, aki ne cseszné el időnként és ezzel együtt is, ő úgy érzi, hogy kiérdemelted a megszólítást. A gyerekek őszinték, kegyetlenül azok igazság szerint és ha lenne benne kétely, nem nézne fel rád. – Főleg nem így. Ezzel pedig nem kicsinyíteni akarom, hogy érez a dologgal kapcsolatban, hanem inkább megértetni vele, hogy amin stresszel, az tulajdonképpen a gyerek szemszögéből máshogyan néz ki.
- De, ha nagyon zavar és nem akarod, szerintem meg lehet vele beszélni, segítek is, ha szeretnéd. – A keze után nyúlok és a tenyerébe csúsztatom a sajátomat.

Erős túlzás lenne kijelentenem megnyugvással tölt el a kutyatéma lezárása. Eleve belefáradok az elgondolásába is. A nyár végéig intézték el fixen a fizetett szabadságot, táppénzzel vegyítve, munka közben ért balesetre hivatkozva a rendőrségi papírozásban és ebben a melegben minden kétszeresen szív le. Fog is. Próbálom kiverni a fejemből, egyszerűbb kérdéskörre terelek, amihez fűződő válaszára bólintok.
- Oké. Eléggé fair pont. Holnap elmondom neki miben állapodtunk meg. – szándékosan csak holnap, nem hiányzik túllelkesedjen Connor társaságában és két gyerekszájból is jöjjön mi legyen a neve, meg akármi. Másodszor, pedig jobbnak látom szólni Ameliának is. A kettő gyerek nagyon összenőtt, kétlem ne vetné fel az unokaöcsém odahaza is az ötletet és akad elég minden, amiről egyedüli felnőttként – segítséggel, de; – gondoskodnia kell. Kirázom a konyharuhát, majd a helyére dobom és az erős felütés hatására rápattan minden figyelmem.
- Aha. – kettőt marok el, annak dacára egyáltalán nem kívánom a töményt és emiatt az üvegből sem fogyott semennyi, most először kerül kibontásra. A felemelésére, a néma kérdésre kurta biccentéssel reagálok, de a söröket kilopom a kezéből, mielőtt beindulna a kényelmesnél jobban kiült kanapéra. A nálam lévő holmikat kéznyújtásnyi közelségben teszem le a kopottas dohányzóasztalra.
A röviden összefoglalt, -tákolt vallomásba ez idő alatt kezdtem bele. A végén, a kitöltött alkoholra nézve valamivel több motivációt éreztem az átvételére. A mozdulatot utánozva húzom le a torkom végigégető rumot és az üvegalj koccanását követően újratöltöm. Előbb az övét, ha nem utasítja vissza. Megszakítás nélkül hallgatom, miközben azon vagyok ne kezdjem el a kezem tördelni vagy fújjam ki hangosan a tüdőm tartalmát. Az elejével nagyon is tisztában vagyok, korábban, még Jake kapcsán elhangzott tőlem és komolyan gondolkodtam, gondolom. A gond az, ha egymás mellé állítom a mai napot, amikor a fiam annyira kapálózott a kezemben kis híján a medencében kötött ki és Zach váratlan megszólítását.. Az utóbbi jobban rám hozta a frászt. Elfogadom a kezét, a balommal hálásan hajtogatom a sajátomba fejrázással kísérve, ami a felajánlásnak szól.
- Köszönöm, de nem hiszem jó vége lenne, ha látszólag meg is értené. – mélyen szívom meg a mellkasom. - Szarul esne neki. – nincs mit és felesleges szépíteni rajta. Pont ezzel érezném azt, hogy elcseszem. - Igyekszem hozzászokni inkább. – szeretnék legalábbis. A kölykök valóban őszinték, ha ez csak kicsit is könnyít az egész felfogásán, azért elismerem. Utolsót paskolok a kézfején, hogy a poharakért nyúljak, amennyiben kért még egy kört. Ha nem, csak a sajátomért. A leküldött adag, pedig ismét intenzíven szántja fel az útját és ízének lecsengésével marad ott a számban, apró szájrándulást idézve elő.
- Szóval. Előzőleg azt mondtad a kezdéshez van alapod. – hátradőlök, jobban felé fordulok és félig feltámaszkodok a bútor hátuljára.

- Rendben. – Én is úgy tartom helyes(ebb)nek, ha inkább tőle hallja a gyerek, ahogy azt kifejtettem neki is. Rábízom, hogy mikor találja alkalmasnak az időpontot, Zach ugyanannyira fog felpörögni tőle, hallja akármikor is, hogy megkaphatja, amit annyira nagyon szeretne. Persze, ha majd ott tartunk, hogy ténylegesen is hazahozzuk a négylábút, hosszasabban muszáj lesz átbeszélnünk mégis mekkora méretűbe, milyen fajtájúba megyünk bele mindketten, keressünk-e kutyaiskolát és így tovább. Egyelőre azonban bőven megteszi az, hogy jöhet.
A poharak kapcsán rövid köszönettel élek, amíg előszedem a hűtőből az üvegeket és még eggyel, amikor elveszi a söröket, könnyítve ezzel az esetlegesen zsonglőrködésbe átforduló magánszámomon. A rummal és a tequilával megyek a kanapéhoz, miután csípővel lököm be a hűtő ajtaját és néhány mozdulattal bontom meg az általa választott, még lezárt üveget. A tequila bezzeg nyitva van. A megtöltött feles poharat átnyújtom neki, közben végig figyelek arra, amit mond és a rövid leküldése után, ami meglepően jó érzéssel égeti végig a nyelőcsövemet, hozzáfűzöm a magam gondolatait is a kérdéskörhöz. Jöhet a második kör, egyáltalán nem vagyok ellene, mikor újratöltené a stampedliket.
Egyetértek vele. Biztosan rosszul esne a gyereknek, ha elutasításra kerülne az, ahogyan felnéz rá, de ettől még tartanám magam a szavamhoz; ha úgy akarná, támogatnám abban, hogy beszélje meg vele. Apróbbakat bólintok. - Jó döntés. – Finoman szorítok rá a tenyerére és eleresztem, amikor érzem, hogy visszabitorolná a sajátját és a felkínált poharat átveszem tőle. Ezt azonban már két részletben áll szándékomban felhajtani ..úgy nagyjából egy percig.
- Igen, ez itt, meg az ott. – Bökök előbb a saját majd az ő poharára egy könnyedebb félmosoly társaságában és szemben helyezkedek vele a kanapén, oldalammal a háttámlának dőlve, a lábaimat pedig szinte magam alá húzom fel. A kezemben még ott a megmaradt fél adagnyi tequila, amit most küldök az első fele után. Úgy érzem kell.
- ..de egyébként is akad. – Fűzöm hozzátoldásként a komolytalanabb felvezetéshez, rendezett vonásokkal. Nem tartok hosszasabb szünetet, inkább csak annyit, amennyi a tüdőm levegővel való megtöltéséhez szükséges. - Azt mondtad tegnap, nem alszol jól a történtek miatt, mert éjjel újra előjön.. – Nos, ezzel nincs egyedül, pontosan tudom milyen… - ..és miattam sem, mert nem vagyok jól. – Újabb szünet. Részben neki, ha valamit nem jól értettem, mondtam vissza, javítson ki nyugodtan, részben nekem is kell a folytatás előtt. Nem nyúlik hosszúra, csak néhány szívdobbanásnyi időt vesz igénybe összesen.
- Tényleg nem vagyok, de ...hogy segítsek? Mit szeretnél másképpen, amitől jobb lehetne? Miről akarsz beszélni? Mi az, ami bánt még? – Nem fogok hazudni és azt megpróbálni elhitetni, de megvagyok, és egyáltalán nem állítanám, hogy nem tartok attól, amibe most bele fogunk mászni – vagy mindenesetre bele kellene –, de megegyeztünk abban, hogy a jelenlegi helyzet nagyon nem jó és valahol el kell kezdeni változtatni rajta. Van egy olyan érzésem, hogy az említettek csak a felszín teteje csupán és sokkal több minden van még a mélyben, amit messze elkerülne, hogy felmerüljön, de muszáj lenne inkább elébe mennünk. Mindkettőnkért.

Jó döntés-e vagy se, ettől nem érzem magam szarabbul, mint a másiktól tenném. Jelenleg ennyi elég kell legyen. A kezének megpaskolását egy értékelő simítás előzi meg. Nagy általánosságban mindenki arról pofázik könnyebb, ha az ember beszél a dolgairól, megosztja mással, mégsem érzem a megkönnyebbülést, a feloldozást. Másként vélekedem, döntést hoztam. A változás után hiábavalóan kutakodok a pillanatban és ez hozzájárul az újratöltés ötletéhez, a tequila lenyomatát tartalmazó pohár feltartásához annak jelzéseként; kér-e még.
Mindkettőnkét újratöltöm, kezdve az övével és körítés nélkül gondoskodom a nálam lévő adagról. Ez bezzeg akadálytalanul, gátlás nélkül lecsúszik. Lehet nem véletlen, tudatalatt kerültem. Üresen kerül vissza az asztalra, próbálok rá koncentrálni és bizonyosságot adni arról, nem felejtettem el a kéréssel vegyült kérdést. Ha megfogalmazásában, szavajárásban nem is volt közvetlen jelen, emlékszem a fürdőben elhangzottakra az estéről. Az egyértelmű rávilágításnál elharapom a fogam megszívását, lenyelem és néma áh-val veszem tudomásul mikre célzott. Szinte hallani, miként koppant a valóság, majd ráncokat gyűrt a homlokomra, röviden mosolyszerűséget rángatott a szám sarkába. Fészkelődéssel biztosítom be a kényelmesen helyet, mialatt belekezd. Az arcvonásaim éberebb, komolyabb formát öltenek.
Bólintok. Egyet s még egyet. Jól értelmezhetőeket, de kicsiket.
…és kapásból négy kérdéssel fullaszt meg a rákövetkező szekundumban. Négy teljesen eltérővel. Egy hosszú másodpercen keresztül megfeledkezek az oxigén cseréléséről, egyáltalán a rá való igényemről is. A sóhajtásom átfordul egy akaratlan fújtatásba azért, hogy mielőbb pótoljam a levegő hiányát. A nyelvem végére szaladna valami, de elhal, mielőtt tudatosan kiszakadhatna. A számat száraznak érzem, a benedvesítésével zárom a megkezdett kíséretet, töredéknyi időre elszakítva róla a tekintetem és a mennyezetre szegezem. A kezem moccanna megvakarni a most különösen furcsállott érzést az állvonalamon, de leküzdöm. Tudja jól feladta a leckét. Tudnia kell..
- Nem arról van szó, mit szeretnék másként.. Hanem minek kellene másként lennie. Csak, hogy egyik sem rajtunk múlik, mert itt vagyunk. – azt az egyet leszámítva, ami múlhatna rajtam és talán változtathatna ezen. Visszanézek rá. - Zach utálja az egészet, ahogy mi is. A húgomék is. – ők több, mint.. – Rühellem ezt a hőséget, a koszos várost, a rohadt seggfejeket, akik az utakon közlekednek, mintha egyáltalán nem lennének rendőrök.. Ami sokszor valóban úgy is néz ki. Tudtam valami zavar téged, valószínűleg sok minden, most már azt is tudom nem érzed magad biztonságban, félsz. Fogalmam sincs hogyan változtathatnék az egészen, hogy legalább valamennyire másként legyen. Könnyebb legyen, akármi. Próbálkoztam ahogy tudtam, lószart se ért és ez rohadtul kikészít. – lassan, összeszedettséget kapirgálva vagyok rajta a magyarázaton, hogy megértse; a helyzet az alapprobléma. Az eddigi eltávolodásával csak tetézte, rápakolt pár lapáttal, de most.. Most, hogy az istenbe róhatnám fel? Nem teszem.
- Mit gondolsz, azért maradtam itthon, mert olyan biztonságosnak hiszem? – idézem vissza óhatatlanul a végére az egyszer tőle elhangzó indoklást. A növekvő feszültség legyűrésén dolgozom, ami mint a legtöbbször, most is pocsékul megy. Leolvasható a tekintetemről vagy az enyhén megfeszült állkapcsomról, a nyelésről, a sose történtnek hitt fejingatásomról, amit az újabb kör töltéséért hajolva intézek el annak reményében nem veszi észre. Persze baszd meg, nem fogja..
Automatikusan töltök, kér-e vagy se, az enyémet, pedig szó nélkül húzom meg. Az ízének erejét vagy az égetést már sokkal jobban érzem, mint az előző alkalmakkor. Megismétlem a fejingatást, valamivel enyhültebben, amit a tartásom is tükröz.

Jó látni azt a mosolykezdemény szerűséget az ajkai szegletében, akkor is, ha csak egy egészen rövid időre húzódik az arcára. A sajátomon sem marad tovább, a folytatás mást igényel és a téma boncolgatása sok egyéb reakciót tartogat hozadékul. A bólintásai, a levegővételem után folytatom, amibe belekezdtem. Nem könnyű megfogni az elejét, talán nem is lehet, ez inkább csak a valahol elindulás fogalmát meríti ki, aztán… aztán majd lesz valahogy. Tartok attól, ahová a végén elérünk, így is túl sok mindennel kell egyszerre megbirkóznom, de tudom, hogy szükséges megejtenünk.
Kérdezek, amit, ahogy tudok. A kerülgetés sosem ment, ahogyan a finom felvezetés vagy a lágy körítés sem. Essünk túl a nehezén, amúgy sem erősségem a finomkodás. Látom rajta, hogy egy ideig nem vesz levegőt. Nagyot nyelek, nem esik jól. Várok. Kivárom, amíg összeszedi a gondolatait, amíg a kérdések közül legalább egybe bele tud kapaszkodni és úgy, ahogy megválaszolni. Időnk van, de attól még idegőrlő. Tudom, hogy nem könnyű, nekem sem az. Se kérdezni, se várni. Ahogy elvonja a tekintetét és a mennyezet felé fordítja, úgy szakad el az én szempárom is és a saját kezeimre tapadnak. A középső ujjamra húzott – ma kivételesen volt kedvem felvenni – gyűrűt akaratlanul is forgatni kezdem a másik kezemmel. Piszkálom, babrálom, egyértelmű néma jele, ha nem a legkomfortosabban érzem magam egy beszélgetésben. Nem tudatos. Ha éppen nem viselnék gyűrűt, akkor a nyakláncaim közül a tőle kapottal matatnék.
Amikor belekezd, noha a figyelmem végig nagyon rá van kihegyezve, nem azonnal nézek vissza rá, viszont a harmadik mondat valamiért rossz érzést hagy maga után. Rákapom a szempáromat, pedig nem tudom mi zavar. A hangsúly vagy ahogy mondja, mintha lenne még valami a háttérben, ami most is ott motoszkál, de nem ejt szót róla. Nem szakítom félbe, de az érzéstől nem tudok szabadulni, végig jelen marad és feszültséget ültet a gyomromba.
Sok gondolatom támad, de kivárok. Érzékelem, hogy van még mondanivalója és a megformálódó válaszaim egy része pontosan olyan és az, ami miatt tartottam ettől a beszélgetéstől. Nem könnyít semmin, inkább érzem úgy, hogy belefojt. A kérdésével olyasmit feszeget, ami szinte tabu lett az utóbbi időben. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tetszik neki a döntésem, nekem sem az övé és fogalmam sincs mennyire akarok ebbe belemenni. A számomra egyértelmű feszültségét látva pedig egyáltalán nem azt az érzést kelti, hogy biztonsággal megtehetem. Tudom, hogy igyekszik kordában tartani, de a szavak után vagy mellé kapott tekintete, a megfeszülő állkapcsa, a pótcselekvése szinte az arcomba robbantja. Míg a harmadik pohár megtöltése és leküldése után a tartása és a fejingatása láthatóan enyhülésről árulkodik, addig én egyre inkább befeszülök. Hiába van rajtam a szavak fűzésének sora, nagyon nehéz megszólalnom és megtalálni azt a pontot, ahol elkezdhetem kiegészíteni a gondolatait a sajátjaimmal. A tequila az asztalon habár csábító úgymond, mégsem nyúlok utána. Szükségem van arra, hogy ne vonjon ködöt az elmémre. Levegő. Megtöltöm vele a tüdőmet, időhúzás, nyerek vele vagy két másodpercet és egyébként is kell.
- Nem tudsz változtatni rajta, tudom, hogy szeretnél, de ez… – Sóhajtok egyet, baromi nehéz elejét venni annak, hogy a hangom ne váljon remegőssé. - Alig másfél hónapja történt és ez alatt az idő alatt, most először vagyunk viszonylagos nyugalomban. A programba való bekerülés a tanúvallomások újra és újra átvétele és nem csak arról a napról, hanem azokról az időkről is, amikor a szomszédban élt és amennyi időt nálunk töltött vagy én nála, a teljesen új személyiségeink megtanulása vagy a térkép bemagolása a városról és a környékről, ahonnan elvileg érkeztünk és ez előtt éltünk. A fiúk, a róluk való gondoskodás és, hogy a legkevésbé legyen számukra nehéz az egész helyzet… semmi időm nem maradt arra, hogy ...feldolgozzam. – A rémálmok szinte azonnal elkezdődtek, a folyamat része. Mikor legutóbb rám lőttek, ugyanígy megtörtént ez és nagyon sokáig tartott, mire abbamaradtak.
- Nem tudom, hogyan birkózzak meg vele másképpen és egyelőre azt sem, hogyan ne féljek. Az, hogy itt vagy, segít. Sokat. Nélküled nem menne.. ..csak adj több időt. ...kérlek. – Magam sem tudom mire lenne szükségem, de ez nem rajta áll. Ahogyan azt sem tudom, miért teszem hozzá, nélküle mennyivel elveszettebb lennék... Ha tehetném, felgyorsítanám, én is túl akarok lenni rajta, de sajnos ez nem így működik. A szemem sarkához nyúlok és az ujjvégemmel kitörlök egy oda gyűlt könnycseppet, a többit visszapislogom. Újabb nagyobb levegőt veszek a beékelt szünet után.
- Nem mi választottuk a költözést vagy ezt a várost, persze, hogy egyikünk sem rajong érte. Zach a maga hét és fél évével érthető, hogy sokat panaszkodik, életében nem járt még máshol a szülővárosát leszámítva, ráadásul gyerek, neki a változatlanság jelenti a biztonságot és mi; te, Jake és én. ...meg Connor. Meg fogja szokni és akkor majd nem hiányzik neki a régi élete, senkije nem maradt ott. – Az, hogy mi megszokjuk-e, már egy másik kérdés. Egyelőre mindkettőnket – Ameliaval együtt hármunkat – köt a program szerződése, amiben benne van, hogy nem mi választjuk meg, hol élhetünk. Elfogadtuk, vállaltuk és ez itt az, amit mind aláírtunk.
- A város tisztaságán nem nagyon, de a rendőrhiányon tudsz változtatni… már, ha akarsz. – Arra nagyon ügyelek, hogy szemernyi szemrehányás se kerüljön a hangomban és nem is azzal a szándékkal jelzem. Ő dobta fel, gyakorlatilag a válasz a megoldásra is az ő kezében van. Ezzel viszont olyan ingoványos talajra is eresztette a beszélgetést, ami gőzöm sincs hová fog kilyukadni végül. - ...ha ez számít, nekem sokat jelentene, ha újra felvennéd az egyenruhát ...de megértem azt is, ha nem akarod. – Igen, adott arra magyarázatot, miért van inkább itthon, de ez örökké nem maradhat így. Ha pedig már itt tartunk, akkor...
- és... jól sejtem, hogy nem fogod tudni elfogadni a szakirány váltásomat, igaz? – Ha már belekezdtünk, jobb ha ennek is pontot teszünk a végére. Az ideszúrást észrevettem és azt is, hogy minek köszönhetően vagy mi után gyűlt fel benne a feszültség. Ahhoz viszont, hogy erre a választ meg tudjam hallgatni, nekem is szükségem van a következő adag alkoholra, így az általa korábban kitöltött mennyiséget most hajtom fel.

Az alkohol lenyelése ébreszt fel, térít észhez és csillapítja le a csapongó gondolataimat, amiket egy darabig, ha úgy is éreztem higgadtan kezeltem, a cselekedet előtt tudatosult; volt, amikor nem. Láttam az ékszer babrálását. Ismerem az okát. Szeretném átnyomorgatni a képemet a rádöbbenésnél, visszazökkenteni magam a fókuszba, a kezeit is szívesen szétszedném, hogy hagyja abba, sajnálom egyáltalán kiváltottam ezt a reakciót belőle, mégsem teszem. Jobbnak, helyesebbnek.. Több értelmét látom mindet visszatartani. Helyette hallgatom. Közbeszólás nélkül. A tekintetem ez idő alatt rajta tartva. Van pont, amikor késztetést éreznék az elemelésére, de legyűröm.
Igyekszem. Piszkosul. Nem stresszfaktorrá válni, nem a tegnap estét vagy a szavait figyelmen kívül hagyva fűzni tovább a dolgokat, ami pokoli nehéz, mert csak még nagyobb, összezavaróbb ellentétekbe ütközöm. A kérésre automatikusan, apró bólogatásokkal reagálok első, de nem elhamarkodott körben.
- Persze, hogy kapsz időt. – ahogy eddig is kapott. Mást viszont nyilvánvalóan nem tudok csinálni. Kérvényeztem, hogy intézzék el az áthelyezést szünettel, betegszabadsággal az elején az új helyzet megszokására való tekintettel. Többet segítsek, vegyek le a válláról, valahogy biztosítsam a kölyköket, ne legyen még nagyobb a változás mértéke a váltakozó műszakrendből adódó lepasszolásukkal.. Minden csak az időről szólt, hogy többet adjak nekik, míg ő jobban beletemetkezett, beleásta magát a dolgokba, nem csak rám nem hagyott, ki is zárt. Visszadöntöm a hátamat a kanapénak. Dunsztom sincs mit kellene tennem vagy hogyan mindezeken kívül. ...vagy hogy ezek után pontosan mire kér.
Ha a kezére húzott gyűrűt továbbra is piszkálja, lenézve az érintett területre választom el finom mozdulattal tőle, kis ideig pihentetve a tenyerem rajta, ha nem érzem azt zavarná. Azt nem akarom, azt se erőltetésnek vegye. Ha zavarná néma bocs-csal kísérve térek vissza a kanapé rám eső felére. Ha pedig abbamaradt a matatás, egyszerűen csak összefonom az ujjaim az ölembe ejtve, változatlan figyelemmel aziránt, amit mond.
- Számít, de augusztus végéig szól a kiíratásom. Azon nem akarok változtatni és addig valami ismeretlenre bízni a kölyköket. – változatlanságot, biztonságot említett egy lapon. Normális helyzetben sem a legideálisabb az az idő, amit munkán, alváson kívül velük töltenék. A jelenlegiben..? Végképp nem tartanám annak. Az iskolakezdés valamennyit segít majd ezen. Egy keveset. A következő sóhajtásomat próbálom halkra, lassúra venni.
- Próbálkoztam megbarátkozni a gondolattal, de sajnálom, nem megy. – sok dolog húzódik a háttérben, többek közt az, úgy érzem szembe megy azzal, amit nem olyan rég mondott.. Másfelől az, ami véleményem elmondása után elhangzott. Ha tudtán kívül is, de olyan volt, mint egy szembe köpés és abszolút nincs kedvem ezt fejtegetni, rámutatni. Bánom nem kötöttem előzőleg féket a nyelvemre. Ez van, az én bajom.
- Viszont a te döntésed, amivel szemben, ha tiszteletlen voltam; sajnálom, nem állt szándékomban. – mást nem tennék hozzá. Tehetnék? Már megosztottam az ötlet elárulásának pillanatában, normálisan. A kockázatok ellenére ő tette fel az egészre a pontot. Hazudni nem fogok, hogy elfogadom a dolgot, de önző seggfej nem leszek. Legalábbis törekszem rá.

Apróbb bólintásokkal köszönöm meg, de szavak nélkül. Sejtem mennyire nehéz lehet neki, hogy a legtöbb, amit most tehet, ha időt hagy. Én sem vagyok pontosan tisztában azzal mi másra lenne még szükségem, erre viszont mindenképpen.
A gyűrűvel ugyanúgy matatok tovább, könnyebbé teszi, hogy benne tudjak maradni a beszélgetésben. Muszáj megejtenünk, már túl van a választható lehetőségen, mert legyen akármennyire is kényelmetlen, az tegnap világossá vált, hogy szükség van rá. Ettől azonban még nem lesz komfortosabb. Ahogy a tenyerét a kezeimre helyezi, abbahagyom a babrálást. Nem veszem rossz néven a közbelépést vagy az érintését, csak így figyelnem kell arra is, hogy ne folytassam, amikor majd elenged. Finoman ráfogok a tenyerére, de eleresztem, amikor visszakívánja. Felhúzom az egyik lábam és átkarolom, összefűzve így az ujjaimat. Nem babrálás, de valahol kapaszkodás, amire szükségem van. Különösképpen az eljövő témára való tekintettel.
- Persze, ezt megértem, én sem akarom, hogy változtass rajta. – A nyár végi időpont részemről teljesen rendben van, csak azt nem tudtam, hogy utána mit akar vagy mit nem.
- Nem mondom, hogy könnyű lenne, de megpróbálhatjuk összehangolni a beosztásainkat úgy, hogy ne kelljen rábízni őket egy idegenre. – Állandó szervezést igényelne, az egészen biztos, de nem megoldhatatlan. Egy próbát talán megérne, aztán meglátjuk. Ha nagyon nem megy, még akkor is gondolkozhatunk más lehetőségeken.
Nem állítom, hogy nem tartok attól, amit mondani fog és nem is meglepetés, eddig is tudtam az álláspontját, de ettől még nem üt szíven kevésbé, ahogy hangosan is kimondja és ezzel tudtán kívül ultimátumot ad.
- Vagyis döntsem el, hogy te vagy pedig a hivatásom... – Nincs harag vagy támadás a hangomban, inkább csak halkan csengenek a szavaim, mert ez másképpen nem fog menni. Előbb-utóbb a későbbiekben jobban kibukna közöttünk, hogy az, amit szeretek csinálni, számára elfogadhatatlan, a gondokat csak tovább fokozva és ennek a ténynek a tudatosulása most több, mint agyonnyom. Jelen pillanatban iszonyatosan kellene még egy feles, de a ház tele van kiskorúakkal, így lemondok róla.
- A vizsgát még le akarom tenni, utána átkérem magam máshová. – Nyilván nem a családomat fogom szétzilálni, így valójában még csak döntés sem volt, bár ettől még nem könnyebb és egyáltalán nem hagy jó ízt a számban.