Művészeti Múzeum

Az elmúlt napok 90%-ban az üzletről szóltak, a maradék 10% jutott csak önmagamra. Reggeltől késő estéig bent voltam, csak pár álmatlanul töltött órára volt lehetőségem éjszakánként az ágyamban, amit teljesen idegennek érzek még. Most, hogy egy híján az összes pozícióra megvannak az alkalmazottak, teljes a vezetőség és le tudunk ülni egymással szemtől szembe, közösen megbeszélni a jövőre vonatkozó terveket, ki akarom használni a helyzetet. Az elején alaposan átellenőrizni a stratégiát, a pénzügyeket, a várható hozamot a befektetések terén és a legújabb fejleményeket a divat világát illetően, amik nagyban befolyásolják a következő lépésünket a kollekciótervezésben. Szerettem volna egyesével leülni a tervezőkkel, a stylist-okkal, a sminkesekkel, a gárda minden tagjával. Fontosnak tartom a közvetlen kapcsolatot, hogy tisztázzuk ki mit vár el a másiktól és ne féljenek probléma esetén szólni. Ésszerű keretek között természetesen, ha kisebb gond merül fel nem velem kell kommunikálniuk, hanem a közvetlen felettesükkel, a projektvezetővel, az információ a ranglétrát megmászva, fontosságának fényében eljut hozzám is. A csapatba ezért válogattunk magas tudással, erős ismeretekkel rendelkező, megbízható embereket, akiknek az elbírálása hónapokat ölelt fel és sok egyeztetést igényelt. Mindezek után egy kis kikapcsolódásra vágytam és a város felfedezése mellett döntöttem.
Este hat óra múlt húsz perccel. Ez az első alkalom, hogy megszólal a mobiltelefonom, amióta elhagytam az irodát. …ami alig két és fél órával ezelőtt történt. Feszültség nem költözik belém, nem kezdek ideges puffogásba vagy veszek mély levegőt a hívás fogadása előtt, mintha nehezemre esne megtenni, mert nem így van. Rutinosan intézem a hívást és pár perc alatt lerendezem, amíg a folyosó felé veszem az irányt. Vissza kell mennem, a megbeszélésen azonnali intézkedéseket kell tennünk az ügy fontosságára való tekintettel.
- Hozassak az egyik gyakornokkal vacsorát vagy már ettél?
A kérdésig nem is gondoltam még a mai nap folyamán ételre és hirtelen ér ennek a felismerése. Éhségérzet tulajdonképp nem merült fel bennem, túlságosan lekötött a munka. Hálás vagyok érte, mert így arra sem jutott időm, hogy máson kattogjon az agyam.
- Igen, kérlek. Emlékszel a két nappal ezelőtti olasz tésztára? Az csodás lenne. – Lindsay intézte akkor is az ételrendelést. Én még csak az étterem nevével sem vagyok tisztában, szinte semmivel sem a városban. A múzeumhoz sofőrrel jöttem, hogy az út alatt kényelmesen nézelődhessek az utcákon. Előbb, utóbb szeretném magamhoz közelebbinek érezni Los Angeles-t és valahol el kell kezdenem a próbálkozást.
- Igen-igen, intézem és várunk vissza!
- Köszönöm és húsz perc múlva ott leszek. – Megnyomom a hívó gombot a lifthez érve. A másodikon tartózkodik a szerkezet, nekem a földszintre kellene lejutnom. Az autó a parkolóban vár. A befejezett hívás után egy újabbat akarok kezdeményezni, a sofőrt hívom. A vonal kicseng, amikor halk pittyegés jelzi a lift megérkezését. Anélkül szállok be körbenéznék kik csatlakoznak még hozzám. A táskámban kutakodom a kézi tükrömért, a megfelelő szintet automatikusan nyomom meg.

- Ne nyafogj már, te kis nyomi... elhiheted, hogy nekem is pont annyi kedvem volt most idejönni, és pont veled... mit ahogy neked... Sőt... Hülye családi programok...
Pedig az idősebb Kim mondhatta volna egész nyugodtan azt is a szülőknek, hogy márpedig ő nem hajlandó eljönni erre az új kiállításra, mert neki más programjai vannak. Mondhatta volna egész nyugodtan, hogy menjenek csak egyedül, és hagják őt békén. És neki egész biztos meg is engedték volna, hogy otthon maradjon, vagy épp a haverjaival menjen el valahova máshova. Nem úgy, mint Timothy-nak. Neki már szinte hetek óta mondogatják a szlők, hogy még csak gondolni se merjen arra, hogy kihagyja ezt a családi programot. Még ha idő közben le is betegszik, kkor is elmegy velük a múzeumba. Mert hát kell egy kis szocializáció nei is, találozniakell más emberekkel, és ne lehet egész nap a saját biztonságos szobájában. Mert ha a srácon múlna, akkor a munkaidején kívül ő mást sem csinlna, csak a szobájában lenne, és olvasna, vagy valami teljesen biztonságos dolgot csinálna. De hát a család ezt nem nagyon akarja neki engedni.
Mert ők egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy legkisebb fiúk ilyen életképtelen, aki egyedül nem ud szite sehova sem elmenni anélkül, hogy ne akarna pánikba esni. Még a saját pszichológusánál is képes arra, hogy bepánikoljon, ha az akár csak csúnyán mer ránézni. Még szerencse, hogy van gyógyszereaz ilyen alkalmakra. Igaz, a táskája mélyén nem csak azok a nyugtatók és antidepresszánsok lapulnak, amiket a doki ír fel neki mindig, haem egyéb gyógyszerek, amik megakadályozzák, hogy bármifélebetegséget is elkapjon. Mer5t hát azok a bacik és vírusok csak még inkább rontanának az amúgy is kaotikus helyzetén...
- Na gyere nyomikám, hagyjuk magukra az ősöket és szórakozzunk ey kicsit... - és az a vigyor, ami kiül az idősebb Kim arcára, egészen megijeszti Timothy-t. Mert udja, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Legalábbis Minjun számára semmi jó. S hiába próbál elszaladni, a másik sokkal gyorsabb nála, na meg persze erősebb is, így mire észbe kap szegény srác, a testvére már karolja is át a vállát, és húzz a liftek irányába. Egy reménytelen próbálkozást még azért tesz, háha sikerül kiszabadulni a bajkeverő markai közül, de a félelme a másikkal szemben sokkal nagyobbalk nyüsszentést hallatt, ahogy nyílik a lift ajtaja.
- Hyun, ne csináld....! - nyüsszent fel még utoljára, de ő csak belöki az épp záródó lift ajtaján a fiatalabbat. A lendülettől pedig még neki is megy a borzalmas vas szerkezetben tartózkodó másik személynek. MinJun pedig ijedtében hátraugrik, s csak egy nagyon halk, dadogós "Bocsánat" hagyja el a száját, ahogy igyekszik teljesen belesimulni a lift falába.
Csak két emelet. Csak ennyit ell kibírnia, és már szabad is lesz... De Hyun ezt még meg fogja bánni...

Élveztem a rövid ideig tartó kikapcsolódást a múzeum falai között, egyedül a stellációkra fókuszálva. Teljesen le tud kötni a művészet és megkönnyebbülést hoz magával, ahogy a lappangó szorongás érzését feloldja a világ kikapcsolásával. Hiányzik a festés is. A sofőr telefonszámának megtalálásakor jut eszembe, az elmúlt hónapok feszített menetrendje, a rengeteg utazás és a késő éjszakába nyúló tervezések miatt nem ragadtam ecsetet. Itt, LA-ben még a kellékeim sincsenek meg hozzá. Feljegyzem a gondolataim közé, hogy ezen változtassak.
A tükrömért hadakozom a táskámban lévő holmijaimmal. Igen, néha mi nők is feneketlennek érezzük… A legaljára csúszott, pont kitapintom a pénztárcám mellett, amikor beszállok és a gombért nyúlok. Megtaláltam, most már könnyen kiveszem. Vagyis csak venném, ha a semmiből nem jönnének nekem. A lökés váratlanul ér és szinte törvényszerűen tántorodok két lépést hátra a lift fémfalának, kiejtve a kezemből a telefonomat, míg a másikkal a kiegészítőért kutakodtam. Felszisszenek az ütközésre és látom a mobilom képernyőjén, hogy Allen fogadta a hívást. A rögtön meghátráló fiúra tekintek, akin érthetetlenül fedezek fel riadalmat. Bosszús vagyok, nem tagadhatnám. A falnak csapódás nem esett jól és a földre került készülék sem tesz boldoggá.
- Igazán odafigyelhetne a környezetére, akkor is, ha siet. – Mi másra vélhetném a lendületét, amivel nekem jött? Igazítok a vállamról lecsúszott, majd a könyökhajlatomban megakadt táskán és leguggolok a leejtettért, ami szerencsére szemmel láthatóan egyben van, sértetlen.
Gyors mozdulattal törlöm le róla a földről ráragadt piszkot és a szemem sarka ismét a liftben tartózkodóra vetül. Bocsánatot kért, nem haragszom túlzottan, de érthetően nincs jó kedvem vagy vagyok jó véleménnyel az első benyomás alkalmával.
- Allen? Ott van? –
- Igen, Mrs. Scott. Mi történt? Minden rendben?
- Igen, csak egy kis baleset, semmi komoly. Kérem, jöjjön a múzeum elé, vissza kell mennem az irodába. – Lassan indult el a lift, talán fél emeletet tett meg a gyorsan lebonyolított, de még be nem fejezett beszélgetés alatt, amikor fémes hangok közepette, szakadozottan megakadt. A lámpa pislákolni kezdett, a fényerő hirtelen megcsappant, de a következő másodpercben visszatért, míg a szállító eszköz mozdulatlan maradt. A megállás nem volt erős, ami leborított volna a lábamról – a magassarkú ellenére se. A meglepetés váltotta ki belőlem a késztetést, hogy az oldalkorlátra ráfogjak, nem a szükség.
- Várjon Allen. Visszahívom. – Kinyomom a hívást. A térerővel nincs baj és a kezelő felülethez megyek, ami semmit nem jelez. Se hibát, se beragadt gombot vagy akármit, figyelmeztetést. Értetlenül pislogok rá, a srácra, a mennyezet sarkába rögzített kamera felé, mintha megoldást várnék tőlük.
- Biztos baj volt az áramellátással, nemsokára elindulunk. – Az ideiglenesen zizegő, mostanra stabilizálódott neonból erre következtetek és a saját megnyugtatásom érdekében is hangot kellett adjak a megállapításnak. Sietnék, erre pont most…

Számára nem sok kikapcsolódást jeletenek az efféle családi programok. Mármint zok, amiken ott van ő is, meg a bátja is. Mert ha az idősebb esetleg az ilyen alkalmakat ellógja, akkor még egy fokkal elviselhetőbb az egész. Hisz a szülei annyira nem készítik őt ki a folyamatos csesztetseikkel, mint az idősebb Kim tesó. Olynkor legalább egy kicsit tud figelni az esetleges programra is, ami ha szerencséje van egyik fóbiájába se ütközik bele. Csak sajnos olyan nem sűrűn akad. Hisz mindig, mindenhol van valami, ami igyekszik őt kizökkenteni a megszokott komfortzónájából. Legyen az egy nagyobb tömeg, hangzavr, vagy épp valami piszkos vagy épp poros rendezvény, amire hivatalosak a családjával.
A mai nap viszont még akár egész elviselhető is lett voln, Hisz ez a múzeum még egész tisztának is mondható, a szép hófehér falak pedig első ránézésre is kissémegnyugttják Timothy háborgó idegeit. Egészen addig, míg Hyuk, az idősebb testvér be nem cserkészi magának, hogy ezt a szép pillanatot elrontsa. Mit nem adna most azért, hogy az idősebb ez alól is kihúzt volna magát, mint ahogy egyébként már sok más alkalommal is tette. De nem, neki omst mindenképp itt kell lennie. Mintha csak megérezte volna, hogy a mai nap egy olyn, ami ég egész nyugodtnak is nevezhető. És ezt ő nem nem hagyhatja, mszáj valahogy megkeserítenie ezt a napját is szegény öccsének. Ennek pedig a legjobb módj ezek szerint az, hogy a már épp záródó liftbe löki szerencsétlent, hogy nemes eyszerűséggel szinte fellökje az egyetlen még bent tartózkodó hölgyeményt.
Lift és nő... Rögtön akad is két dolog, ami kiakasztja a pánikmérőjét. És ez egészen meg is látszik rajta, ahogy a lift falába simul, mintha csak át tudn diffundálni rajta. És óóh, bár csak meg tudná tenni. A korholásra csupán csak meghajol némán, nem kezd el szabadkozni, hogy csak belökték, és nem az ő hibája volt. Talán el sem hinné a hölgy, és minden bizonnyal amúgy se tudna egy árva értelmes mondatot se kinyögni. Mert nők előtt valahogy mindig cserben hagyják a hangszalagjai. Pláne egy zárt dobozban. Igaz, csak két emeletet kell kibírnia, s ezt mormolja is magában, mint valami mantrát. Egészen addig, míg ez a fémes borzadály meg nem akad. S hogy tetőzze Timo félelmét, még a fények is elkezdenek pislákolni, mint valami rossz horrorban. S bár egy átlgos embert nem készítené ki idegileg ez a kis üzemzavar, Timothy sajnos nem tartozik azok közé. Egy pillnatnyi lefagyás után a térdei megadják maguk, s ő összecsuklik egy halk sikoly kíséretében ott a lift sarkában. Amásik nő mondatát már meg se hallja, csak érzi, hogy a pánik egyre inkább úrrá lesz rajta. Annyi lélekjelenléte azonban még akad, hogy a pszichológusa által felvetett "csak végy mély levegőket, és gondolj valami kellemesre" dolgot kipróbálja. Igaz, így is eléggé sípolva veszi már a levegőt. És nem is használ, talán csak fél perc telik el, s az ajkai közül egy halk nyüsszentés tör fel, miszerint...
- Itt fogok meghalni...