Starbucks kávézó

Huszonhét perccel a zárás előtt sikerült elérnem az unalomnak azt a fokát, hogy elkezdtem piramisba rakosgatni a csészéket a szárítón; idebent is már csak a munkatársaim lézengtek a seprűikkel és Kevin, a biztonsági őr, a karamellás latte macchiato-jával, akinek a műszakja tizenegykor kezdődik majd a szemben lévő irodaházban, ugyanakkor, amikor az enyém véget ér majd... Már ha addig nem pusztulok bele az unalomba, a munkatársaimmal együtt.
Tizenkét perccel tizenegy előtt Kevin megköszöni a kávéját és távozik; egy hosszabb pillanatig még követem őt a tekintetemmel, hogy ezzel tereljem el a figyelmem arról, hogy a piszkos poharat legszívesebben belebasznám a kukába, hogy ne kelljen elmosogatnom - aztán inkább csak meghozom azt az önkényes döntést, hogy hazaküldök mindenkit, hogy legalább azt ne hallják, ahogy káromkodok mosogatás közben. Műszakvezetőként jogom volt meghozni ezt a döntést; egyébként is, nem ez lett volna az első alkalom, ilyenkor meg már amúgy sem jött senki, és ezt mind tudtuk - de a munkatársaim még így is olyan lendülettel rohantak ki az ajtón, attól félve, hogy talán meggondolom magam, hogy egy pillanatig megijedek attól, hogy kiszakítják majd azt a helyéről és aztán kereshetek majd... hogy is hívják azt, aki ajtókat szerel vissza? Szóval, ajtó-visszaszerelőt, éjjel tizenegykor, vagy alternatív megoldásként ülhetnék itt reggelig, mint egy őrző kutya, és integethetnék Kevinnek az utca túloldalára.
Hét perccel zárás előtt már csak gátlástalanul nyomogatom a Candy Crush Saga-t a telefonomon; a poharak és csészék mind el vannak mosogatva, az asztalt is letöröltem Kevin után, így jobb híján más csak várok a végre - mármint nem a zombi apokalipszis kontextusában, sokkal inkább műszakvégben, mert ellentétben a többiekkel nekem tizenegyig itt kellett állnom, mint fasz a lakodalomban, mintha nem lett volna három kutyám otthon, akiket meg kellenne még ma sétáltatnom... Mondjuk hat perc még bőven elég idő arra, hogy összedobjak egy rendkívül férfias, vaníliás latte-t magamnak, mielőtt haza kéne mennem, szóval végül így is teszek, szórakozottan dúdolva az orrom alatt a Devil May Cry valamelyik dalát a soundtrackből, azzal a mentalitással, hogy ilyenkor már úgyse esik be az ajtón esik, vagy ha mégis, minden jogom megvan elküldeni a fenébe; de hát most legyünk őszinték, ki lenne annyira eévetemült, hogy éjjel tizenegy körül még kávézni akarjon? Mármint rajtam kívül...

Sin & Denver

Öt évet elveszteni az életedből szopás. Persze nem szakítják meg teljesen a kapcsolatot a külvilággal, hiszen az összes őrnek - akiket már a járásukról is megismersz, amikor ráfordulnak a te folyosódra - van élete a börtön falain kívül is. Van családjuk, akikhez a műszak után hazamennek és akikkel együtt nézhetik a július negyedikei tűzijátékot. Arról pletykálnak, hogy a szomszéd mekkora köcsög és hogy hamarosan új autót vesznek. A rácsok másik oldalán viszont nincs élet. Legalábbis nem olyan, mint amit az ember huszonhárom éven át megszokott. Négy fal van, az aznapi foglalkozások és semmi más. Lehetnek terveid, mindenkinek vannak tervei, hogy mit fog csinálni ha kiengedik. De öt év alatt rájössz, hogy a napok kibaszott lassan telnek, és nincs olyan opció, hogy kiugrasz a sarki boltba, ha unatkozol.
Kalifornia állam persze nagylelkűen gondoskodik arról, hogy a börtönviselt állampolgárai ne szakadjanak ki teljesen a társadalomból és a szabadulásunk után könnyen vissza tudjunk integrálódni a rendes, adófizető helyünkre. Kurva nagy ötlet lehetett levelezőprogramot indítani foglyoknak. A négy falon és a szögesdróton kívülről könnyű okosnak lenni. De arra senki nem gondol, hogy a levelezőprogram néha az utolsó utáni lehetőség, hogy valaki még embernek érezhesse magát. Senki nem próbálja elérni, hogy valóban ne szigetelődjünk el. Amikor három napon át egy szót sem szólsz a körülötted lévőkhöz, egy egészen másfajta magányt tapasztalsz meg.
Valaki azt javasolja levelezned kellene és ne érted kinek a hülye ötlete volt, hogy emlékeztessen téged arra, mit veszítettél el. Az elején faszságnak tartod, mert a huszonhetedik születésnapod nem azzal akartad tölteni, hogy kisiskolás módjára mesélsz egy papírdarabnak magadról. Mégis jól esik, amikor két hét múlva a neveden szólítanak és kapsz egy levelet. Hat hónappal később pedig egészen természetesnek tűnik, hogy az éjszaka közepén megkeresed az illetőt, aki hónapokon át az életed egyetlen szereplője volt, aki miatt még embernek érezhetted magad, nem pedig annak a szörnyetegnek, aki öt éven át a négy fal és a rácsok mögött voltál.
Éjjel tizenegykor a hülye sem jár kávézóba. Talán épp ezért haladok ütemesen visszhangzó léptekkel pontosan a kávézó felé. Nem tartok tőle, hogy akár csak egyetlen ismerősömmel is összefutnék, a késői időpont sokkal inkább annak köszönhető, hogy valamelyest még mindig sokkos állapotban vagyok a ténytől, hogy szabadlábon vagyok. Meg hát milyen elcseszettül nézett volna ki, ha órákat üldögélek egy Starbucksban, mert nem beszélgethetek gátlástalanul az egyik dolgozójukkal? A kilincsért nyúlok és lassan beljebb sétálok a helyiségbe. - Hello.

Hat perccel zárás előtt elkezdem összerakni a csodásan férfias, vaníliás-tejszínhabos latte-t magamnak, mert ha már muszáj ezen a szutyok helyen dolgoznom, legalább néha hadd legyen benne valami élvezhető - főleg, ha amúgy itt se kéne lennem, mert hivatalosan szabadnapos voltam, annak kellett volna még lennem holnap is, csak aztán nem sikerült más lúzert találni, akinek lett volna kulcsa a lokálhoz, hogy bezárja azt, miután az újoncok hazamentek. Életunt arckifejezéssel nézegettem a koszlott kötést a kezemen; a csinos nővérke kézírása már rég megkopott rajta, csak a négy óra látszódott, hogy véletlenül se felejthessem el, hogy lényegében teljesen fölöslegesen ígértem meg neki, hogy majd nyugodtan ülök a seggemen otthon, hogy ne szabotáljam az összevarrt kezem szép gyógyulását... Mert hát itt voltam, szívószállal ittam a kis kávémat négy perccel zárás előtt, és amikor nyílt az ajtó, hirtelen meglepetésemben még fintorogni is elfelejtettem, pedig korábban elhatároztam, hogy bárki is akarna most bejönni, még a küszöbről elküldöm - még a legszebb szavakkal élve is - a jó büdös gecibe, hogy nyugodtan hazamehessek befejezni a sorozatom a netflixen. Elhatároztam, hogy még ha Barack Obama is jönne be azon az ajtón, azt fogom mondani, zárva vagyunk, meg hogy kávét ilyenkor már csak a legközelebbi benzinkúton kaphat; aztán rájövök, hogy nehéz fenyegetőnek tűnni azzal a tejszínhabos szutyokkal a kezemben, meg egyébként is volt valami furán ide nem illő abban, hogy itt volt, mintha nem csak a kávé érdekelte volna, hanem valami más is, amire tökre nem tudtam rájönni, mert ilyenkor már tök nehéz volt gondolkodni.
Egyébként is, az egész városban csak három olyan ember volt, aki tudta, hogy ilyenkor itt leszek - de ebből kettő dolgozott, az pedig, hogy pont Ő legyen a harmadik, elég valószínűtlen volt ahhoz, hogy amúgy meg se forduljon a fejemben olyan három mondattal későbbig. De egyelőre még csak a vaníliás lattémat iszogattam a szívószálammal, a pult mögött üldögélve, és onnan néztem fel rá, mikor becsukta maga mögött az ajtót.
- Egy kávét? Még olyan két és fél percig nyitva vagyunk. - Ha próbáltál már valamikor férfiasan kinézni egy vaníliás lattéval, amit szívószállal iszol, akkor valószínűleg már tudod, hogy ez egy kurvára lehetetlen feladat; én is nagyon hamar kezdem szörnyen kurvásan érezni magam, így végül félreteszem azt a kávét és felkelek a helyemről, felöltve egyet a legprofesszionálisabb mosolyaim közül, pedig igazából már órák óta fájt az összes arcizmom a kényszeredett mosolyoktól. De hát ez volt a dolgom, nem? Professzionálisnak tűnni, meg felelősségteljesnek, egyre jobban, ha már Woodrow belemanőverezett ebbe az egész felelősség-dologba, csak mert unalmában belenézett egy-két aktába, aztán úgy döntött, megváltja velem a világot.
Szóval nagyjából ez az a pillanat, amikor megfordul a fejemben, hogy talán pont ez a világmegváltó pillanatom, hogy nem is az a hivatalos találkozó számít, amin meg kell majd jelennem pár napon belül, meg aláírni a papírokat, meg miegyebet, felelősségteljes felnőtté válni; lehet, pont most, egy kávéval válthatnám meg a világot, potenciálisan beteljesítve magamról azt a képet, amit a leveleim adhattak, már amennyiben egyáltalán képes volt kiolvasni belőlük bármit is, mert hát tudom, hogy istentelenül rondán írok. Mert végülis ebben a városban három ember volt, aki tudta, hogy ilyenkor még itt leszek, és kizárásos alapon már csak Ő maradt, tekintve, hogy a másik kettő dolgozott... Én meg épp hülyét csinálok magamból azzal, hogy kávét ajánlgatok itt neki a világ leghamisabb műmosolyával. Hát lehetnék még ennél is kínosabb?

Sin & Denver

Semmi nem bizonyítja jobban, hogy rohadtul elment az eszem, mint az, hogy képes vagyok éjjel tizenegykor megjelenni egy kávézóban, ahol tulajdonképpen még abban sem lehetek biztos, hogy az illető, akivel találkozni akarok, jelen lesz. Meg egyébként is, melyik hülye jelenik meg bejelentés nélkül a levelezőtársa munkahelyén? Gyilkossági kísérlettel vádoltak, ez az egész kibaszott helyzet még egy kívülálló számára is nevetséges lehet. Ötletem sincs mit szívtam, amikor kiengedtek, de a szabad levegő a börtön falain kívül egész furcsa dolgokat művel az agyammal. Menekülnöm kellene ettől a helytől, az emberektől, akik régen körülvettek és új életet kellene kezdenem valahol távol innen, mert a jelenlegi nem ér semmit.
Voltak barátaim, akiket öt éven át egyszer sem láttam, nem jöttek meglátogatni. Volt egy barátnőm, akire majdnem minden áldott nap gondoltam, mégsem várt, amikor szabadlábra helyeztek. A családom már akkor elfelejtettem, amikor kimondták az ítéletet. Az apám soha a büdös életben nem akarom újra látni, anyám pedig... Elárult. A saját vére helyett valaki olyat választott, aki már nem szereti, aki bántja és kihasználja, ha csak teheti.
Voltam dühös, mérhetetlenül dühös, csalódott és egyszerűen csak üres az elmúlt öt évben. Most pedig fogalmam sincs mit csinálok, mert a harag, csalódás és üresség közepette nem terveztem meg, hogy mit fogok csinálni, ha valaha visszakapom az életemet. Az ésszerű az lenne, ha meghúznám magamat, túl lennék a hivatalos részén, megbánnám bűneimet - kurvára nem fogom - és szépen elkezdenék élni. Munkát keresnék és lakást. Helyette éjjel tizenegykor kávézókba járkálok és  tudva, hogy napok kérdése lett volna egy hivatalos találkozó, azzal az emberrel akarok találkozni, aki hónapokon át még embernek tartott.
A kezdet egészen nehézkesre sikeredik, de öt éven át alig volt normális emberi kapcsolatom, és a hónapokon át tartó levelezés után most egyszerűen szürreálisnak tűnik előtte állni és úgy köszönni neki, mintha csak... Nos, ismernénk egymást.
- Nem, kösz - alig érzékelhetően megrázom a fejemet, magam sem vagyok teljesen tisztában vele, hogy mit csinál a testem. Zsebre vágom a kezeimet, miközben néhány lépéssel közelebb sétálok. - Nem zavarok nagyon? Ha zárnál, vagy dolgod van, visszajöhetek máskor is. - Már ha még a városban leszek, már ha egyáltalán a leveken túl érdekli őt a börtönviselt seggem. Azt sem tudom pontosan mit vártam ettől a találkozástól. Talán csak meg akartam mutatni, hogy milyen ember vagyok a rácsokon kívül, a hivatalos szarságoktól távol.
- Szóval... - néhány ujjammal végigsimítok a pulton. - Itt dolgozol...? - Nem baszdmeg, csak a szabadidejét tölti itt. Hogy lehetek ekkora nyomorék? Szavaim sem nem kérdésként, sem nem kijelentésként buknak ki belőlem, én pedig a magammal kapcsolatban érzett csalódástól ingerelve elnevetem magam.
- Bocs.. nem vagyok még hozzászokva ehhez. - Felemelem a kezem, mintha mutatni akarnék valamire a helyiségben, de nem a kávézóra gondolok. Sokkal inkább az egyszerű, hétköznapi életre és a városra, ami körülvesz bennünket.

Szóval nem kér kávét.
Nem tudom, ez azért bánt-e, mert lélekben igenis szinte már obszesszívan kávés vagyok és a lelkembe gázolt azzal, hogy elutasított egyet a specialitásaim közül, amit egyébként teljesen ingyen akartam odaadni, vagy épp azért, mert így jobb híján továbbra is rá vagyok kényszerítve arra, hogy szívószállal szürcsölgessem a saját kávém, mint valami tini ribanc. Nem tudom (még), milyennek képzelt el, amíg csak leveleztünk, de nem hiszem, hogy pont ilyennek, aki éjjel tizenegykor még dolgozik, ahelyett, hogy hazamenne, és tejszínhabbal issza a vaníliás kávéját, mindeközben úgy néz ki, mint egy jobb napokat is látott vízi hulla; talán valaki rendesnek és törénytisztelőnek gondolt, egynek azok közül, akik hobbiszinten viselik az öltönyt és a nyakkendőt, és teljes mértékben képesek felelősségteljes felnőttek módjára viselkedni, meg decens munkájuk is van, ami elég pénzt hoz a házhoz ahhoz, hogy ne kelljen a híres lakótársuk árnyékában élniük. De azt hiszem, kicsit eltértem a tárgytól.
- Mint látod, annyi a vendég, hogy nem is tudom, mihez kezdjek magammal... - Színpadiasan sóhajtok, ahogy körülnézek a kávézóban, egy hosszabb pillanatig még a pókerarcom is megtartva, mielőtt elvigyorodnék, hanyagul legyintve a szabad kezemmel. - De amúgy nem tudsz miben zavarni igazán, minden olyat befejeztem már, amihez megosztatlan figyelem kell... Meg egyébként se küldenélek el, ha már vetted a fáradtságot, hogy eljöjj idáig.
Mondjuk azt még nem találtam ki, hogyan fogom kimagyarázni magam abból, hogy ő még zárás után is itt volt, szükségem lesz majd egy kifejezetten jó hazugságra, valamire arról, hogy talán rég nem látott rokonom vagy valami egyéb, elfogadható kategóriába tartozó valakim, akit jogom volt ide beengedni, mert maga az igazság feleannyira sem hangzott jól, mint szerettem volna. Mármint félreértés ne essen, nekem eszem ágában sem volt ítélkezni, de a főnökömnek annál inkább, ő minden alkalmat kihasznált arra, hogy valakibe belekössön bármilyen piti okból - engem is előszeretettel emlékeztetett arra bizonyos időközönként, hogy zavarja, hogy nyakig ki vagyok tetoválva, de a téma ennyiben ki is merült, mert hát manapság nehezebb volt jó munkaerőt találni, mint szüzeket (pedig azt se volt könnyű), szóval megtarthattam a munkám még annak ellenére is, hogy egyébként nem értem fel a főnököm személyes standardjaihoz. Mondjuk ki mondta, hogy fel akartam érni hozzájuk...?
- Hát... valami olyasmi. - Megvonom a vállam, ahogy az üres műanyagpoharam a kukába dobom, befejezve a kávém; megszokásból teszek fel egy újabbat, és még egyet, annak ellenére is, hogy ő amúgy nem kért, most már így is, úgyis kapni fog egyet, mert én kettőt nem fogok tudni meginni. - Ideiglenes munkának képzeltem el az egyetem alatt, aztán itt ragadtam, mert nem kellettem máshova.
Mondjuk arra nem emlékszem, valaha is írtam-e neki arról, miért ragadtam le itt, ahol most voltam; néha megfordult a fejemben, hogy talán kellett volna, de aztán mindig elvetettem ezt az ötletet, mert az ilyen dolgokat nem levélben kellett volna kitárgyalni, így többnyire jelentéktelen semmiségekről írogattam, nagyrészt a kutyáimról, meg az ostoba kliensekről, akikkel találkoztam, de nem emlékeztem, előfordult-e olyan, hogy többet írjak neki a múltamról néhány jelentéktelen gyerekkori történeten kívül.
- Áh, igazán ne aggódj emiatt, bőven lesz még időd belejönni. - Félszegen mosolyodok el, igyekezve biztatónak hatni, bár sejtem, ez nem igazán fog sikerülni; mondanék valami okosat talán arról is, hogy igazából egy csomóan a mai napig nem tudnak értelmesen kommunikálni, bármennyire is állandóan emberek között vannak (ez vagyok például én), vagy hogy neki ez kifejezetten jól megy, de aztán rájövök, hogy mindez csak egy tucatnyi üres szó lenne amúgy is, ezekből meg tudtam ajánlani jobbakat is, meg más témában is, nem kellett azt kitárgyalnunk, hogyan és miért nem tudunk (vagy épp hogy tudunk) kommunikálni. Kezdetnek mondjuk megkérdezhetném, van-e hova mennie és mihez kezdenie magával, vagy hogy szereti-e az ananászt a pizzán, vagy hogyan issza a kávéját, vagy hogy van-e telefonja, vagy továbbra is valami hivatalos úton kell-e majd továbbítanom neki a mondanivalóm, vagy...
...jobb híján csak felé tolom a kész kávét a pulton (ezúttal tejszínhab és vanília nélkül, mert hát a világért se akarnám őt emlékeztetni arra, hogy ilyet is látott tőlem), egy hosszabb pillanatig elkerülve a tekintetét, ahogy eszembe jut, Woodrow mit mondott korábban, és lélekben fintorgok is egy sort, mielőtt visszatérnék a jelenbe és azt mondanám:
- ...az elsőt a cég állja.