109-es kórterem

Virágokkal van tele a szoba. Nem derít jobb kedvre, az illata zavar egy kicsit, de anyámat lefoglalja, hogy behozhatja őket, rendezgetheti, cserélheti a vázákban a vizet, eldobhatja a már kicsit megereszkedett csokrokat és újakat tehet a helyükre. Nem szólok érte, hogy jobb lenne, ha nem hordaná be őket. Tegye csak, rendezze, ő ettől érzi, hogy gondoskodhat és ezt nem akarom elvenni tőle. Akkor sem, ha jobb volna egy sima, egyszerű, virág illatfelhőtől mentes szobában lenni ameddig még muszáj.
Néhány helyreállító műtét még vár rám, a rosszul forrt csontokat újra törni kell, de azoknál már nem leszek ébren, a műtőben, altatás alatt csinálják. Van egy csúnya, hónapok óta gyógyulni nem akaró fertőzés az oldalamon, azt is operáció alatt fogják kitisztítani. Azt mondják többet is igyekeznek ezekből egy altatás alatt letudni, minél kevesebbszer kelljen visszafeküdnöm az asztalra. A fogorvos szerint legalább egy év lesz, mire rendbe hozza a többszörösen tört fogaimat. Fogszabályzót is feltenne, de azért nem igazán rajongok. Öreg vagyok már ahhoz, hogy fémszalaggal rohangáljak a számban.
Kicsit bicegve tudok csak járni. Már ehhez is hozzászoktam. Egy éve a kínzások alatt sérültem úgy, hogy másképpen már nem megy. Az orvos szerint ezt helyre fogják tudni hozni, de elég sok rehabilitáció vár még rám a műtétek után. Beleegyeztem, úgysem sietek innen sehová, lesz időm újra járni tanulni és ehhez hasonlók. Nem tudom pontosan, hogy mennyi mindent írnak majd még elő a felgyógyuláshoz.
Mikor elmondták mennyi minden szükséges még átesnem, anya megint sírva fakadt. Azóta hozza szorgalmasan a virágokat. Apa tartja magát, de a tekintetében ott van az elszörnyedés minden alkalommal, amikor arról esik a szó, mint éltem át ott és mennyi mindent kell még itt. Ők ketten sokkal jobban aggódnak és lovalják bele magukat az egészbe, mint én. Persze, megértem, egy évig azt se tudták élek-e, látnak-e még valaha. Most pedig visszakaptak, de egyáltalán nem a fiukat, akitől annak idején búcsút vettek az elutazásom előtt.
Lemondtam a kórházi ingről vagy mi annak a neve, amibe olyan szeretettel csomagolnak mindenkit. Melegítő alsót és egy pólót hordok idebent. Az kényelmesebb. A folyosón lévő automatáig kibicegek, a kávé ott egész iható. Ma már ez lesz a negyedik. Hiányzott az íze, nagyon is, mondhatnánk, hogy most próbálom pótolni a kihagyást, de valójában csak jól esik és ízlik. Meg az is, hogy nem kell kérjem, magamnak szerezhetem be. Lassan battyogok vissza a kórtermemig. Az ágy szélére teszem le magam. Ma már nem lesz látogatás. Nem szeretem a csendet, ezért nyitva hagytam az ajtót, így legalább a folyosó zaja behallatszik. Valahogy megnyugtat, jobban, mintha kizárnám. Az olyanra emlékeztetne, amit elfelejteni akarnék inkább, ha tehetném.

Egy nedves tincset tekerek az ujjaim köré, ezzel játszok és próbálok nem arra gondolni, hogy még tizenöt perce valakinek a gyomor tartalmát mostam ki a ruhámból. Szerencsére előre gondolkoztam és mindig van nálam pótmunkaruha és egy tiszta köpeny. Egy-egy nővér képtelen visszafogni magát és néha felnevet, hallom, ahogy rólam beszélnek sipítozva.
- Ne aggódj, drágám. Ez nem a te hibád, annak ki kellett jönnie. Csak sajnos nem Hannah nővér nyakában kötött ki… – Próbált jobb kedvre deríteni kedves munkatársam, akivel az idő elteltével lepaktáltunk. Már nem mintha szövetkezetet kellene alapítani, de azóta egyszerűbb az élet, mert ha rám néznek, akkor nem csupán a fiatal rezidenst látják, hanem azt is, hogy kivel barátkozom. Olyan, mint a gimi esküszöm!
Néhány papírmunkát intézek el, kicsit le kell nyugodnom, csak ártanék, ha sápadtságommal beállítanék egy beteghez. A semmiből viszont a terem kiáltásokkal telik meg, ami nem a váróterem türelmetlen moraja, hanem az újonnan érkezett eset. Sürgősen nullás vérre van szükségünk, karambol, harmadfokú égési sérülés, eszméletvesztés. Felkapom a fejemet az asztal mögül, viszont ott már megjelentek az illetékesek, a szakorvos int: nincs rám szükség. Újból belemerülök a dokumentomok átnyálazásába, egy névhez érek. Matt-- A másik ajtón minden előzetes jel nélkül egy anyuka ront be, a haja borzos, arca eltorzult, először alig bír megszólalni a zihálástól, majd rekedt hang szabadul ki elszürkült ajkai közül.
- A kisfiam! – Köteleségemet tudva pattanok fel az íróasztaltól, a szék megpördül, de én már rögtön az anyuka mellett termek. Megfogom őt, a vállát átkarolom, lábai teljesen megroggyantak, attól tartok, bármelyik pillanatban elájulhat.  
- Asszonyom, kérem, le kell nyugodnia és… Hol a gyermeke? – Zavartan nézek körbe, miután gyermeket nem látok mellette, sőt az egész folyosón egyetlen fiú sincs. Hirtelen egy jéghideg markot érzek a csuklóm körül és mire megkérdőjelezhetném az asszony tettét, átránt a váróterembe. A vállam neki csapódik az ajtónak, azonban amint meglátom a földön fetrengő fiút minden fájdalmam elillan, és még felszisszeni is eleflejtek.
- Mi történt pontosan? – Hadarom el a fontos kérdéseket, hogy jobban átláthassam a helyzetet. A köpenyem zsebéből egy kisebb lámpát húzok elő, a gyermek szemhéját kitámasztom, míg a bal kezemmel a szemébe irányítom a fényt. Semmi reakció.
- Nővér! – Ordítok teljes erőmmel, de egy árva lélek sem reagál, a torkom kiszáradt, nincs kapacitásom többre. Erőt véve magamon felkapom a gyereket, aki öntudata nélkül nehézzé teszi a helyzetemet, kalimpálása eredménytelen – egy-két ütést leszámítva – ölemben tartva rohanok vissza, hogy egy kórterembe vihessem.
- Én mondtam az orvosnak, hogy ez sürgős.. Azt mondták.. várjak.. – Az anyuka sírva fut utánam, bukdácsolva halad mellettem, de most képtelen vagyok reagálni vagy egyáltalán magyarázkodni, hogy mi történik. 102…03…04… Az istenit, nincs itt egy üres kórterem?! 08..09.. Matt..
- A tizenegyes szabad! – Hallok egy vékony hangot a vállam mellett elsuhanni, majd a hang alakot ölt egy zöldruhás nővérként, aki segítségemre sietve támasztja ki hátával az ajtót.
- Nyugtatót kérnék, izomba.. – Feltűröm a köpenyt a könyökömig és megvárom, amíg a nővér előkészíti az injekciót, s lefogja addig a fiút, amíg beadom neki. Már éppen megpihennék egy pillanatra, ahogy a gyermek lassan elernyedve elfekszik az ágyon, mire egy nem túl kellemes hang üti meg a fülemet.
- Nesbitt, mit mondtam? Tudom, hogy már bőven egy éve itt vagy, de a rezi-
- A rezidensek nem látnak el csak úgy embereket, szakorvos felügyelete nélkül… - Folytatom szavait a hajamba túrva, a gyermek elé lépek, mintha őt védeném, önzően birtokolni akarom az érdemet.
- Tudod, kicsit azt érzem, hogy ez a szabály leginkább rám vonatkozik. És én igazán csak egy életet mentettem meg, miközben senki, de senki ebből az osztályból nem volt képes reagálni ennek az édesanyának. – Fakadok ki úgy, ahogy azelőtt még sohasem, az arcom is belepirul kissé, mindenre csak olaj az, ahogy az édesanya könnyes szemmel bólogat, támogatja a mondandóm. Majd észhez térve az ajkamba harapok. Vajon holnapra lesz még állásom?
- Sajnálom.. Csak annyi, hogy… egy koponya ct… - Dadogom hirtelen elveszítve a lendületemet, ruhám szélét gyürögetve kapkodom a fejemet a nővér és a szakorvos között.
- Majd megbeszéljük. Most menjen. -  Szavai lágyan és türelmesen csengtek, talán még egy halvány görbét is fel tudok fedezni a szája szélén. Mégis olyan érdekes, mintha sajnálattal nézne rám. – Inkább látogassa meg. – Remegő kézzel hagyom el a helyiséget, a folyosó falának nyomom a hátamat, ahogy hideg a tarkómat éri olyan, mintha felpofoztak volna álmomból. Ekkor jut el az agyamig… Kit látogassak meg? Valószínűleg majd később a fiút, talán még azt is megengedi, hogy én ellenőrizzem, vagy ha sor kerül műtétre, vezethetem azt. Szép álmok…
Ezekkel az álmokkal a fejemben játszva haladok visszafelé, a helyemre. A cipőm halk koppanásokat hagy maga után, szinte zene füleimnek, hogy ezen a részen nincs ordítás, torokszorító sírás, csak én és a nyugodt papucskoppanás. Végigkövetem a kórtermek számainak csökkenését, mintha leellenőrizném őket, pedig erre egyáltalán nincsen szükség. Egy pillanatra megtorpanok egy tárva hagyott ajtó előtt. Eljátszom a gondolattal, hogy talán egy idős vagy mozgásképtelen (esetleg egyszerre mindkettő) beteg fekszik bent. Talán megkérdezhetem, kívánja-e, hogy behajtsam. Dot, hiszen arra vannak a nővérek! Mégis mélyen nagyon vágyom, hogy bekukkantsak. Mintha ez a szám, 109, már ma a szemem elé került volna. A dokumentumok…
- Kopp-kopp. – Csilingel a hangom vidámsággal, ami mindig őszintén hagyja el a számat, még akkor is, ha ezt elutasítják a mormogó kamaszok vagy a megfáradt idősek. Egyszerűen elvem az, hogy mindenkin segít a boldogság. Éppenhogy csak belépek az ajtón, nem akarok illetlen lenni. Ekkor azonban megpillantok egy meggyötört, de felismerhető arcot. Őt, akit már sokszor elképzeltem, hogy hogyan látom meg először, s bennem ég, mikor láttam utoljára. Aki miatt egyben rémálmaim és álmaim vannak, akinek az arcképe a nyakláncom belsejében lapul.
- Jézusom… - Az ajtó szélébe kapaszkodok, így kerülöm el, hogy elvágódjak a padlón, a tömény virágillat tetőzi a szédülésemet. A fejem csakúgy zakatol, a vér hirtelen, mintha eltűnne az ereimből, s bár alapvetően fehér bőröm van, most holtsápadtá váltam. A gondolataim egymást bombázzák: egy részem racionális választ keres arra, hogy biztos nem Ő az, a másik pedig szinte majd megszakad a boldogságtól és a sokktól.
Nem akarok sírni, nem szabad sírnom, valahogy ilyenkor mindig apám szavai csengenek a füleimben, s most is, mintha az elmém teljesen elborulna, egybecseng anyám intő szavaival a katonákról és a háborúról. A térdemre rogyok, éppúgy ahogy az az anyuka tette, elhomályosodik minden, majd hirtelen teljesen élessé válik az arca. Az Ő arca.

A kinti nyüzsgés csupán háttérzaj. Nem figyelek fel különösebben a hangokra, a nevekre vagy arra, hogy mi történik odakint. Mindennap, minden órában egyszer rohanni kell valakivel, valakiért, valaki miatt. Ez a természetes, bármennyire morbid is. A kávémba kortyolok. Kifejezetten lassan, kiélvezem az ízét, hogy ihatom, amikor csak jól esik. Persze a nővér, ha észreveszi, akkor nem annyira nézi jó szemmel, mint amekkora örömmel fogyasztom, de kiegyeztünk abban, ha nem hajt szívroham közeli állapotba, akkor elviseli a rossz szokásomat. A feltételek több, mint megfelelőek nekem.
A pohár felét kiürítem, a maradékot a szekrényke tetejére teszem. Felkelek megint, az ablakhoz sántikálok, szélesebbre tárom az ablakot, több levegő jöjjön be. Oszlik kicsit a virágillat is, meg jól esik az óceán felől érkező, frissebb fuvallat is. Háttal állok az ajtónak, amikor a kopogást imitáló hangot meghallom és azonnal, abban a pillanatban pontosan tudom, hogy ki lépett be rajta. Nem örülök. Nem tölt el boldogság, nem akartam, még nem álltam készen erre a találkozásra. Megfordulok, az arca mit sem változott. Most is pontosan olyan gyönyörű, mint, ahogyan emlékeztem rá. Megmentett azokban az órákban, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Miatta éltem túl, ebben annyira biztos vagyok, amennyire itt állok vele szemben a két lábamon.
- Dot... – Kezdenék bele, de ekkor összerogy a látványtól ...a látványomtól. Gondolkodás nélkül rohanok hozzá, már amennyire a bicegéstől tudok. Lassúnak érzem, lassabbnak, mint amilyennek lennem kellene, pedig csak alig pár lépés az ajtó és Ő is.
Belekapaszkodok, gondolkodás nélkül felsegítem, megemelem, ha kell.
- Jól vagy? Szóljak valakinek? – Pehelykönnyűnek tűnik a karomban. Törékenynek. Gyönyörűnek. - Gyere ülj le. – Az ágynál lévő fotelhez viszem – vagy kísérem, amelyiket hagyja – és vele szemben guggolok le. Fájdalommal jár a mutatvány, az oldalamon lévő seb nyilallva jelzi mennyire nem díjazta a kis akciómat. Összerántja a vonásaimat, de figyelmen kívül hagyom, most nem én vagyok a fontos.
- Idd ezt meg. – Egy pohár vízért nyúlok fel a kis szekrény tetejére. Mindig oda van készítve, most is. A kezébe adom. Nagyon elsápadt, aggódom érte. Pontosan ezért nem akartam még ezt a találkozást, éreztem, hogy nem lenne, lesz jó vége.
- Jót tenne. – Biztatom, próbálom, legalább kortyoljon bele. Hideg, de nem annyira, hogy ne essen jól.
- Hívok inkább valakit, hogy segítsen. – A nővérhívó után matatok az ágyon, de nem találom. Hova a fenébe lett, amikor épp szükség lenne rá?! Muszáj vagyok feljebb nyújtózkodni és úgy keresni, ez persze megint kényelmetlen mozgással jár.

Ahogy a tudata annak, hogy a nevemen szólított elér hozzám, úgy kezd egyre tisztábbá válni, hogy ez nem csak egy képzelgés arról, hogyan találkozunk, sem egy álom, ami rémálommá válik, miután ágyúk dörrennek el a hátam mögött. Ez a színtiszta valóság. A karjaival megemel és jól tudom, hogy most nagy fájdalmai lehetnek, ezért próbálok magamhoz térni. Szorosan magamhoz ölelem, úgy csimpaszkodok rajta, mint talán azelőtt sohasem, pedig mindig igyekeztem megmutatni neki, mennyire szeretem. Természetesen próbálok óvatos lenni, nem tudhatom, hol és mennyi sebe van, egyszerűen csak érzem, hogy fel kell töltenem. Gyerekkoromból származik ez a kis "játék ", ami most sokkal komolyabbnak tűnik. Minden alkalommal, mikor megöleltem valakit azt képzeltem el, hogy pozitív jelek áramlanak át a testébe, míg a negatívak ki. Ez a szokás azóta is fennáll, s talán még Matt is emlékszik rá, mikor egy borozgatós estén kacagva meséltem ezt el neki.
Most nem nevetünk, de a lelkem egyszerre megkönnyebbül és fáj.
Kérdéseire egyszerűen megrázom a fejemet, nem akarom, hogy bárki azt lássa, hogy én vagyok rosszul, miközben nekem kellene ellátnom a hazavárt szerelmem. A fotelhez támolygok, épp csak engedem, hogy segítsen Matt, bűntudat gyötör az előző mutatványom miatt, amit a kis ránc a homlokomon is elárul.
A fejem még szédeleg, de képtelen vagyok arra figyelni, hogy cseng a fülem és a halántékom is sajog, folyamatosan az Ő arcát figyelem és pislogni is csak akkor pislogok, ha már a kiszáradt szemem követeli.
Gondolkodás nélkül kezembe veszem a poharat, az ajkam közé szorítom és leparancsolok néhány kortyot.
- Ne.. - Nyögöm ki, ahogy ügyetlenül Matt után kapok. Ha felhívtam a figyelmét, akkor folytatom, ha nem akkor még elismételem, hogy végül meghallhassa.
- Kérlek, ne. Az kellene még... Matt, én... - Rákulcsolom a kezemet az övére, ha hagyja, és próbálom összeszedni a kusza gondolataimat. - Minden rendben. Nem számítottam rá, hogy... - Nem akarom elijeszteni, nem akarom, hogy azt higgye, hogy teljesen elment az eszem, de nem vagyok a szavak ura ebben a pillanatban.
- Nagyon szeretlek. - Tör ki belőlem a mondat, amit nem akarok elcsépeltnek hallatni, de kifejez mindent, ami kavarog bennem. Feltápászkodok hozzá és lágyan átkarolom, hogy semmiképp ne szorítsam meg sehol. Bárki felajánlhatná a lottónyereményt, egy életre szóló világkörüli utat, akkor sem tudná betetőzni azt, amit most visszakaptam, s biztos vagyok benne, hogy emellett mindenre nemet mondanék.

A kifejezetten szorossá váló ölelése egyáltalán nem olyan, mint amire emlékeztem korábban. Persze, érthető, annak kellene lennie, hiszen őt is értesítették, hosszú ideje eltűntnek hitt, annak nyilvánítottak. Most pedig a semmiből itt vagyok, pont abban a kórházban, amiben ő is. Nem örülök. Nagyon nem, mégsem mutatom felé. Úgy érzem, hogy nem tehetem.
Pedig az érzéseim mit sem változtak, a gond nem ez. Hanem, hogy én magam változtam. Már nem az vagyok, akit annak idején ennyire szorosan magához ölelt az utolsó együtt töltött éjszakánkon és attól tartok, már ő sem az a lány, akit én a karjaimba zártam akkor és ott. Túl sok minden történt velünk azóta, túlságosan is hosszú idő alatt. Talán már nem is remélte, hogy viszont fog egy nap még látni. Nem hibáztatnám érte. A legkevésbé kívántam volna neki örök várakozásra kárhoztatott életet és bár a várakozás véget ért, egyáltalán nem akarok olyan terhet, súlyt pakolni a vállaira, mint amilyeneket nekem kell cipelnem. Ez egyszerűen csak túl önző lenne.
Csak addig tartom szorosan, ameddig meg nem tud állni a lábain. Még emlékszem, hogy számára mit jelent pontosan az ölelés maga. Mindig is imádtam, ahogyan hozzáállt ehhez a nagyon is természetes megnyilvánuláshoz, most mégsem érzem, hogy méltó lennék elrabolni tőle egy újabbat. Az erre való jogot már régen elvesztettem, erről szentül meg vagyok győződve.
Jobbnak találnám, ha ránézne valaki, aki nem én vagyok. Hiába az egészségügyi tudásom, Őt sohasem tudnám úgy nézni, mint egy idegent. Elborítanak az érzések és gondolatok vele kapcsolatban, jobban aggódom érte, semmint hideg fejjel meg tudnám állapítani, hogy tényleg jól van-e annyira, mint ahogyan most állítja vagy elutasítja a segítsége hívást.
- Jobb volna pedig... – Kezdenék bele, de időközben rájövök, hogy már erre sincs jogom. Nem tehetem, hogy rátestálom, szerintem mi lenne a helyes, hiszen felnőtt ember, saját akarattal és a legutolsó, amit elvennék tőle az pontosan ennek a gyakorlása. Senki sem érdemli meg, hogy semmibe vegyék a véleményét, a gondolatait, a létezését.
A kezemre kulcsolt ujjaira irányul a tekintetem. Minden figyelmemet elnyeri, de csak megkésve pillantok fel megint az arcára. Már túl van azon, hogy arról biztosítson, amiről úgy látszik mindenki úgy érzi körülöttem, hogy kötelessége. Minden rendben. Nos igen, nézőpont kérdése. Nem szólalok meg, csak tovább figyelek, amikor is a vallomása ér. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Több, mint egy éve nem is hallott már rólam, felőlem és még régebben látott utoljára. Ezzel nem kérdőjelezem meg az érzéseit, joga van hozzájuk, csak éppen… ez nekem most így túl sok. Pár percen belül viszont látni az arcot, ami a legszörnyűbb pokol átélése közben a lelket tartotta bennem, most pedig hallani, hogy miként érez… elszorul a szívem és hirtelen nem érzem úgy, hogy elég levegőt kapnék. Az a férfi már nincs, akibe beleszeretett. Helyette csak én vagyok, ez a sántikáló ember, aki számára rossz angolul beszélni és akinek az is komoly nehézséget jelent eldönteni, hogy ebédre tésztát vagy krumplit kér.
- Igen, öhm… örülök, hogy látlak. Jól nézel ki. – Meg kell köszörüljem a torkomat közben. Mondhatnám, hogy nem változtak az érzéseim irányába, ez igaz is volna, de a körülmények és közben én magam is… ezekből már semmi sem olyan, mint régen. Nagyon nem.
- Sajnálom, hogy csakígy a semmiből kellett megtudd. – Nem pont így terveztem. Inkább sehogyan sem terveztem, de az teljesen biztos, hogy nem ilyen módon és ekkora sokkot érdemelt volna.

Hozzásimulva teljes mértékben lenyugszom, nem úgy ölel, mint réges rég, nem olyan az illata, de valahogy a teste melegében mégis otthonomra találok.
Kicsit talán túlzás, hogy tudom, mit érez, de sejtem. Egy rideg téli napon találkoztam egy veteránnal a parkban, kicsit pityókás is volt, annál inkább magányos, nem ráztam le, valahogy nem volt lelkem. Nem akart rosszat, csupán pár szót váltani. Elhagyta a családját, megmakacsolta az előző életét, minden szépet, amit azelőtt nagy becsben tartott azért, mert megijedt mindentől, ami hirtelen rászakadt. Pszichológusra lett volna szüksége, viszont - ahogy ő kifejezte - nem akarta, hogy egy idegen a fejében kutasson. Megértettem, a kiszolgáltatottság nem a legkellemesebb érzés a világon. Mikor egyszer anyám a fürdőszoba padlójáról kapart össze az önsajnálatomból, mikor már nem bírtam tovább és vörösre sírtam a szememet, szembesített a ténnyel, hogy nekem is pszichológusra lenne szükségem. Én is végletekig ellenkeztem, pontosan tudom, hogy milyen amikor az a szorító érzés vesz körül, mintha mindenki rád mutogatna. Pedig a lelkünk ápolását nem kellene tagadni, természetes és mindenkinek joga van rá.
- Tudom, hogy nem ezt és így akartad. És hogy ez most nehéz... De amit biztos ismersz belőlem, hogy örökké van bennem remény. - Felpillantok rá es mélyen a szemébe nézek, keresztül a szemét és ajkát övező sebeken. Nem érdekelnek, én még mindig azt a csábító mosolyt látom, ami most megtört és azt a mogyoróbarna íriszt, ami elcsavarta a fejemet annak idején. - Köszönöm. Talán nem kellett volna nekem így... -Nem fejezem be a mondandóm, hiszen nem onthatom rá a saját szánalmas megbánásomat. Rég volt az, hogy valakinek úgy igazán beszélhettem az érzéseimről és az, hogy most találkoztam azzal, akivel régen megoszthattam, nem jelenti, hogy azonnal meg kell erednie a nyelvemnek. Majd este... a naplóban. Abban a naplóban, amiben fájdalmasan hosszú es olykor rövid sorok olvashatóak.
- Nem, semmi gond, nem neked kellene sajnálkoznod. - S valahogy kicsit mégis, de ezt csak az önzőbbik felem mondja, akit mélyen eldugok mindenki orra elől. Itt áll velem szemben az, aki megtanította néha előkotorni, hogy merjek én dönteni, nemet mondani. Ha a többiek napozni kívántak, legyen akkora szám, hogy kimondjam: én úszni akarok.
- Megértem, hogy miért nem. Ha gondolod, magadra is hagyhatlak. Mármint… nem megyek el egy ideig. Itt vagyok, ha... kellek. - Ha ez egy péntek estén leadott dráma lenne, akkor a nyakába ugranék, és azt kiáltanám: veled bárhova! Az a kínos igazság, hogy ez így van. A várakozás stádiumában azért, mert mindig hazavártam, most pedig mert Ő itt van. Ha azt mondaná, hogy többé nem szereti Los Angelest, vegyünk egy autót es húzzunk el innen együtt, akkor... akkor mennék. Boldogan elmennék.

Voltak olyan napok, amikor az a gondolat tartott életben, majd ismét megtehetem azt, amit most. Átkarolhatom, magamba szívhatom napsárga tincseinek friss illatát, ahogy az államat csiklandozzák a szálak. Köré fonhatom a karjaimat és csak így, ilyen egyszerűen lehetünk együtt, kizárva a világ folyását magunk körül. Volt idő, amikor az ütések, között ez volt az egyetlen olyan gondolat, ami mentsvárként szolgált, aminek köszönhetően megmaradt az elmém, ami segített túlélni a fájdalmat, amit előtte még sosem ismertem.
Most azonban, hogy ténylegesen meg is tehetem, ami leginkább csak illékony álomként volt jelen az életemben hosszú időn át és koránt sem lehettem biztos abban, hogy valaha is lesz még rá lehetőségem, nem esik jól. Egyáltalán nem, mert félek attól, ha rájön mivé lettem, már nem fogok kelleni. Nem azaz ember vagyok, aki voltam, aki szerelmesen suttogott neki, éjjelente az ölelésébe zárta és őrizte az álmát. Akinek reggel kávét főzött és aki mindeközben tejbetökként vigyorogva figyelte minden mozdulatát. Azóta mintha egy élet is eltelt volna…
Halvány mosoly szalad a számra, valóban ilyennek emlékszem rá, ahogyan önmagát definiálja. Az, hogy mennyire is nehéz pontosan, eleresztem a fülem mellett, ez nem az a perc, amikor helye volna erről szót említeni. A pillantását viszonozom, azonban szempáromban már nyoma sincs annak az életerős, fiatal férfinak, akinek megismert. Valami megtört és elveszett bennem. Megöregedtem. Jobban, mint amennyire egyetlen év engedhette volna.
Megrázom a fejemet. Röviden, de határozottan. Nem kell, hogy ezt mondja, hogy ezt érezze. Nem vágyom rá. Ujjaimat az álla alá csúsztatom és kicsit megemelem, finoman, a legkevésbé sem olyan erővel vagy akarattal, amit esetleg ne akarna. - Ne.. – Nyomatékosítom a ki nem mondottat. Ne sajnálja, ne bánja, nem kell.
- Egyikünk sem. – Nincs is miért és igazából nem is lenne lényeges. Ami történt, megtörtént, változtatni rajta már nem lehet vagy visszacsinálni és újrapróbálkozni. Abból kell „főznünk”, amink van, mást amúgy se tehetünk.
- Nem kell, hogy elmenj. – Elzavarni a legkevésbé sem volt célom. Most már így alakult, tudja, hogy itt vagyok, hazatértem, többé kevésbé épségben.
Egy ideig csak csendesen üldögélek mellette. Nem figyelem a szemeit, az arcát. Hagyom, hogy ránk telepedjen a csend, befészkelje magát a pórusainkba. Fogalmam sincs mennyi idő telik el így, mire sikerül nyelnem egyet és megint felé fordítani a képemet.
- ...és mi történt veled az elmúlt hónapokban? – Tartok attól, amit majd hallani fogok, de nem mutatom felé. Még egy újabb halvány, bár kissé inkább kényszeredett mosolyt is sikerül a fejemre varázsolni. A legnehezebbnek ezt találom különben, felzárkózni azok életéhez, akiké tovább folyt, míg az enyém… nos az enyém másképpen alakult.

Legszívesebben egy jéggel telt kádba vetném magamat, hogy az a testemet érintve észhez térítsen, felébresszen ebből a homályos létből. A fejem úgy zúg, mintha sírtam volna, pedig nem – hiszen sikeresen visszatartottam. Csupán a szememet csillogtató fátyol árulhatja el, hogy a szélén állok (azaz már csak álltam) no meg persze a remegő ajkam, és ha egyáltalán valaki ismer, tudja, hogy miképp reagálnék erre a helyzetre. Valami most más, olyan vagyok, mint egy újszülött gyerek, akinek a fenekére kell csapni, hogy először felsírjon. Nagyon félek attól, hogy Matt sajnál, mert hiába is, szeretni valakit azt jelenti, hogy törődünk az érzéseivel. Ebben a helyzetben viszont csak gyötör a gondolata, hogy az én érzéseimmel foglalkozik.
Visszatérve a jeges fürdésre, ez természetesen nagyon nagy felelőtlenség lenne, a jég akár égési sérülést okozhat, ami nem a legkellemesebb még azzal az előnyével sem, hogy kirángatna ebből a bódult, szédelgős állapotomból. Megrázom a fejemet, ezzel próbálom elhessegetni a szakmai gondolataimat, igyekszem legyűrni a kényszert, hogy felidézzem, hogyan látnék el egy égési sérülést.
Ez most nem egy olyan rég várt találkozás, amikor a szerelmesek egymás ajkának esnek, szinte ég közöttük a levegő, parázslik a bőrük az érintéstől. Az érzéseim egy cseppet sem válatoztak, de most inkább a szemem az, ami kívánja őt: lássam az arcát, meggyőződjek róla, hogy egyáltalán él. És ennél a gondolatnál szorul össze a gyomrom, ekkkor döbbenek rá, mennyi kimenetele lehetne ennek a történetnek, s hogy egyébként mennyi mindent élhetett át Matt.
Az ember akaratlanul sokat gondol magára, hogy mennyire fáj neki valakinek a hiánya, sokszor szinte parányira zsugorodik a gondolata annak, hogy a másik fél mit él át eközben. Az én esetemben ez kicsit tudatos volt, mert amikor háborús filmet vetítettek éppen a tévében, az a pár másodperc is elég volt, míg levegővétel nélkül kaptam a távírányítóhoz, hogy beleégjen a fejembe a látvány - ekkor egy szempillantás alatt össze tudtam omlani. És ilyen volt ez a hirtelen bevillant gondolatoknál is. A pszichológusok viszont jól tudják, hogy amit elnyomunk, az a tudatalattiban attól még ott lapul, esetemben előtör az álmaimban, melyekből ziháltan, izzadtan ébredek.
- Rendben… - Felelem és bent maradok vele, bár fogalmam sincs, hogy merre halad ez a találkozás, már szinte teljesen elfelejtettem a kisfiút, a mérgelődő orvost és a pletykás nővéreket. Nyugodt csend ült ránk, pedig lehetne feszült is a levegő, de mégis mintha már régóta az első olyan pillanatot élném át, mikor nem vagyok készenlétben, egész testemet megfeszítve. Valamelyik bölcs filmben hallhattam, hogy akkor találtad meg a társasgodat, a te társaságodat, amikor a csönd nem kínos, s nem érzed úgy, hogy valamit feltétlenül mondanotok kell. Ez a pillanat pont ugyanilyen, s ezt jól tudom, ezért akaratlanul halvány mosoly tűnik fel az arcomon. Ekkor fordul felém, én még a fal felé bámulok, nézem,  ahogy a levegőben arany poroszlopok hullámoznak, csak kérdésére kapom felé a fejemet.
Bár alapvetően nehezen estek manapság a mi újság és hogy vagy kezdetű beszélgetések, ez kivételesen jobban mellen ütött. Képtelenség azt felelni, hogy „Ó, hát semmi különös, drágám.” vagy „Minden rendben”. Egyfelől nem igazak, a másik pedig, azt hiszem, pofátlanság is lenne a részemről. Mégis mit mondhatnék? Kezdhetném a napjaimat felvázolni, de voltaképpen semmi érdekeset nem hallana – mégha neki ez is a világot jelentené – és közben attól tartok megijedne, hogy mióta Ő nincs egy picit sem változott az életem, a lakás, bármi. Nem akartam, hogy változzon, így tartottam a gondolatát magammal és makacsul ragaszkodtam hozzá, ahhoz, hogy bármikor hazavárhassam. Vajon csalódna? Fájna neki? Lehet, hogy ennek örülne a legjobban…
- Vettem egy új aranyhalat, Bob mellé! – Bukott ki belőlem egy nem túl érdekesnek tűnő információ. Mi ketten viszont jól tudjuk, hogy Bobot közösen szereztük be és nagyon meglepődtünk, mikor azt vettük észre, hogy mennyire szerethető egy hal is akár, mint egy kutya. Ezen sokat szórakoztunk anno, szóval felderíthetem vele, s talán ebből kimondatlanul is érzékeli, hogy nem maradt le sok mindenről. – Még nem neveztem el, névadásban Te mindig jobb voltál. A Bob kettő valahogy nem illik rá. – Mire a mondatom végére érek, elhalkulok. Ha bármi mosoly vagy netalán nevetés hagyja el a száját, én is így teszek, azonban kicsit tartok attól, hogy jó irányba viszem-e a beszélgetést. Létezik megfelelő irány egyáltalán?

Bólintok és összepréselem az ajkaimat. Örülök, hogy marad, kimutatni azonban… nem megy úgy, mint régebben, pedig szeretném. Nem tudja mennyire vágyom átölelni újra, érezni a bőre melegét, a szorítását magam körül, az illatát, a közelségét. A legjobban ezekre vágytam és most, hogy itt van mellettem és megkaphatnám, rettegek attól, hogy az enyém legyen mindez. Mert bármikor kifolyhat az ujjaim között és azt már nem bírnám ki. Rosszabb lenne bármely kínzási módszernél, amit átéltem odaát.
Hallgatom és úgy teszek, mint aki könnyedén felület arra a vonatra mellé a hullámvasúton, ami a nélkülem töltött időszakára vonatkozik. Az aranyhal, az új mellé emelkednek a szemöldökeim, ahogyan azt ilyenkor kell.
- Stewie?! – Bukik ki szinte azonnal a válasz és kérdés is egyben az újabb uszonyos kapcsán, de arról nem nagyon fogalmam, hogy mégis honnan jött az ötlet vagy a név. Passz. Egyszerűen csak bevillant. - Tényleg kevésbé lenne zavaró, mint a Bob 2.0. Bár annak is megvolna a maga bája, ezt nem tagadom. – Ingatom meg az üstökömet oldalirányban néhányszor, nem sokszor. A viccelődés még nem megy, végképp nem úgy és olyan módon, ahogyan valamikor igen. Ami koránt sem most volt.
- Mi a helyzet a munkával? Hogy van a család? – Lendítem tovább a beszélgetés fonalát, úgy tűnik ezt teljes egészében rám bízza, pedig jobban örülnék, ha nem tenné. Borzasztó terhet ró rám, hogy megtaláljam azokat a szavakat és témákat, amelyekbe mindketten bele tudunk kapaszkodni. A világból én szakadtam ki, nekem nehezebb felzárkózni, de azért igyekszem. Sajnálom és valahol azt hiszem szégyellem is, hogy nem kerestem meg és nem is engedtem, hogy mások szóljanak neki, amikor visszakerültem az Államokba. Mégis úgy hiszem, hogy így volt a jobb. Kellett idő, a fenébe, még most is kellene. Minden energiámat leszívja a csevej és közben pokolian kezd hasogatni az oldalam. Le kell dőljek, amit szavakkal nem is jelzek, egyszerűen csak elfekszem az ágyon. Nincs, amit most meg ne adnék némi fájdalomcsillapítóért, annyira a csillagokat kezdem látni, de nem szólok neki, nagyon nem akarom, hogy azt a gyenge, megtört férfit lássa bennem, akivé odaát váltam.