Baleseti ambulancia (UCLA)

Sosem gondoltam volna, hogy egy nap még kiderülhet, hogy fákról kell majd beszélgetnem; semmit se tudtam róluk igazán, azon kívül, hogy nincsenek, mert egyébként nem voltam egy kifejezetten környezettudatos személyiség, mert szentül hittem abban, hogy meg fogok halni, még mielőtt beütne az ökológiai krach, mint annak idején a tőzsdén, valamikor tök régen. Nagyon reméltem, hogy ha erre sor kerülne, neki több mondanivalója lesz majd a festményekről, mint nekem a fákról, mert igazából szívesen hallgattam volna, még ha amúgy a festéshez se értettem. A legközelebbi kapcsolatom az ecsettel akkor volt, amikor próváltam újrafesti a hálószobát, aminek az lett a vége, hogy végül felhívtam valakit, aki ezzel főállásban foglalkozott, mielőtt úgy elkúrtam volna a falat, hogy javíthatatlan lett volna.
- Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük. - Aprót bólintok, annak megerősítéseképp, hogy teljesen komolyan gondolom azt, hogy egyszer összeülhetnénk csak úgy, mindenféle munkánkon kívül is, valamivel kevésbé véletlenszerűen is, mint most - mert az, hogy most összefutottunk, csupán a véletlennek volt köszönhető igazából (meg a hülyeségemnek, meg a munkatársaimnak, akik taxiba kényszerítettek és ideküldtek), a reggeli vagy épp délutáni kávévásárlása pedig inkább már a rutin része volt, meg az egyébként sem volt olyan szituáció, ami lehetőséget adott volna arra, hogy néhány mondatnál többet váltsunk az időjárásról meg a munkáról, miközben a többi vendég ott kígyózna a sorban, lelkesen szidva minket, amiért feltartjuk a sort.
- Hmm... Nem hallottam még róla, de gondolom, a google elég segítőkész lesz ezen a téren. - Mondjuk sokkal egyszerűbb lenne ezt tőle megkérdezni, hogy merre keressem az emlegetett bárt, aminek a nevét minden bizonnyal a legrémesebb amerikai akcentussal mondhatnám ki, amit valaha is hallott; remélem, hogy ha egyszer tényleg eljutnék odáig, hogy meglátogassam a helyet, egy szót se kell majd mondanom franciául, már csak azért se, mert egyetlen szót se tudtam az adott nyelven, vagy ha mégis, akkor minden bizonnyal rémes akcentusom lett volna, amitől a kedves, idősödő francia nénik, akik csak zenét hallgatni érkeztek, momentálisan predátor módba kapcsolnának és kikergetnének nem csak Los Angelesből, de az országból is. Minden bizonnyal a világ legkomikusabb látványa lenne, ha ez megtörténne; mondjuk így is biztosan elég abszurd látvány leszek, mint a legtöbb helyen szoktam lenni egyébként, ahol csak megjelenek - meg ki tudja, milyen véleményen lennének az ottani munkatárs-féléi, ha megtudnák, hogy velem asszociálódik? A főnővér sem tűnt kifejezetten lelkesnek ezzel kapcsolatban, bár lehet, vele pont az volt a baj, hogy mindenkit gyűlölt, önmagával egyetemben. - Mondjuk borok terén biztosan szükségem lesz a segítségedre, mert azokhoz kicsit se értek. - Meg hát a bor tipikusan társaságba illő ital volt, ostobán éreztem volna magam, ha egyedül kellett volna gubbasztanom egy félreeső asztalnál a boros poharam piszkálva; hiába állítottam magamról, hogy minden társasági eseményen kitűnően megtaláltam a helyem, az elegánsabb lokálok valahogy mindig kifogtak rajtam, már csak azért is, mert nagyjából annyira illettem oda, mint mulatós zene a temetésekre, és hát... Nem tudom, az elegancia nem volt kifejezetten dolog, amiről az emberek pont rám asszociáltak volna.
A pónis tetoválásom elhelyezkedésének kielemzését mindkettőnk érdekében szakítom meg végül; pedig a zavara hihetetlenül aranyos, nem is sok tart vissza attól, hogy ezt mondjam neki is, de végül mégse teszem ezt meg, hogy ne rontsak még többet a helyzeten. Így is egy elég kínos irányban haladtunk már, és ezt már csak azzal tehettem rosszabbá, hogy elkezdek nevetni azon, amit Fülesről mond meg a farokelhagyásról, életem legkínosabb sakálröhögésével, mert elég későn van már ahhoz, hogy ez is szórakoztasson, annyira, hogy nagyon ne is teljen már tőlem válaszra, így jobb híján csak bólogatok egyetértésem jeléül, bár azt nem tudom, erre felfigyel-e végül, vagy csak magamnak bólogatok meg röhögök itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Tényleg ennyire fura lennék, mikor már kezdek kijózanodni?
És a beálló, hosszú csendben ezen gondolkodok, hogy mégis mennyire járathattam most le magam; mondjuk nem tudom, miért is számít ennyire, hogy kedveljen, ez nem a munkámról meg a kávékról szólt, meg az Ő munkájáról sem, tekintve, hogy a főnővér, a közvetlen felettese nem bánta volna, ha itt dobom fel a talpam, még az is lehet, saját kezűleg vonszolt volna ki az egyik kukáig, hogy utána belehajítsa a hullámat, hogy azt se kelljen látnia.
- Hát... a tonik a ginemben számít? - Tudom, hogy nem, ez egy idióta kérdés, de azért reménykedek; mondjuk így, jobban belegondolva, beiktattam még a néhány pohár gintonic közé egy energiaitalt is, ami gondolom, szintén nem számított, így meg se említem. Eléggé elástam már magam a mindenféle szokásaimmal, meg azzal, hogy elismertem valaki orrának eltörését, nem kellett volna még mélyebbre ásnom; mondjuk lehet, az a fájdalomcsillapító sem kell igazán, nem igazán éreztem semmit se abban a kezemben, szóval az érzéstelenítő még minden bizonnyal hatott - legalábbis szörnyen vicces érzés volt úgy mozgatni azt a kezem, hogy nem éreztem benne semmit, és oda is kell néznem egy pillanatra, hogy biztosra menjek, ott van-e még. Ott volt, és rajta a szerdai időpontom az Ő apró, szép betűivel - egy pillanatig megfordul a fejemben az is, hogy a főnököm nagyon örülne, ha én ilyen szépen tudnék írni, de aztán elvetem ezt a gondolatot, mert mennyire abszurd dolog bókolni valakinek a kézírására?
- Igazából egyelőre még megvagyok... Majd az érzéstelenítő után fogok nyekeregni, hogy fáj. - Szórakozottan mosolyodok el, próbálva leplezni, hogy amúgy összezavar a kedvessége, mert az emberek igazából nem szoktak velem így viselkedni, és igazán nem tudok ezzel mit kezdeni; valószínűleg szörnyen buta arckifejezéssel is pislogok rá, hogy tényleg komolyan gondolja-e, amit mond, és hogy egyáltalán miért gondolná ezt komolyan, de rákérdezni nem akarnék a világért sem, ezért is terelem a témát egy valamivel kellemesebb irányba, a kávéra, amiért jelen pillanatban ölni is tudnék... Vagy legalábbis orrokat betörni, mert amúgy kínos lene egy kávé miatt börtönbe jutni.
- Csak arra gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagyunk és a sarkon túl nemsokára nyit a starbucks, és nincs jobb dolgod, mint tovább elviselni, hogy mindenfélével untatlak, akár kávézhatnánk is egyet. - Ennél bénábban már ne is adjak elő semmit... De még mindig ráfoghatom arra, hogy a fejembe szállt az érzéstelenítő és lezsibbasztotta a maradék két agysejtem is, ugye?

Sin & Florina

Bizonyos esetekben túlságosan lelkes leszek, egészen apró dolgoktól is és nem tudom befogni a számat, még akkor sem, ha már igazán ideje lenne. Hiszen már miért is beszélgetne velem a fákról valaha? Már így is igazán furcsa, hogy a Notre Dame kapcsán szóba került, értékeltem az új információt, lehet később is magam is utána olvasok, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy ennél többet is tudna a fákról. Nem botanikus, hanem barista, én meg ilyen ostobaságokat mondok neki itt hajnalban, bizonyára nem kíváncsi rám a továbbiakban, nem hogy még leüljön velem társalogni a kertépítészetről és a fák jelentőségéről.
-Oui…-nyögöm ki, de magamban azt gondolom, hogy ez talán sosem fog megvalósulni. Miért is töltené a –mint korábban is említette-kevés szabadidejét azzal, hogy ehhez hasonló nonszensz dolgokról fecsegjen velem.Bizonyára van egy magas, szőke modellalkatú barátnője, akivel sokkal szívesebben töltené az idejét és most is csak azért kedves, mert én is az voltam vele. Nem csalódtam, nagyjából ilyen embernek is képzeltem, leszámítva persze azt a bizonyos pónis tetoválást, amit a világon senkiből sem néztem volna ki, nem hogy belőle. Tulajdonképpen ettől is csak kíváncsi lettem, hogy vajon meddig van kivarrva és milyen minták találhatóak a bőrén, szívesen megnézném az összeset…már a szalonképeseket, hiszen semmi olyat nem akarnék látni, amit nem szívesen mutat meg. Ha egyszer valóban sor kerül arra, hogy összetalálkozzunk és tartalmasabb beszélgetésbe kezdjünk mindenképp végigkérdezgetem a tetoválásait illetően, bizonyára tartozik hozzájuk egy-két szórakoztató történet, azokat pedig a rajongásig tudom szeretni.
-A lakásomtól van nem messze-mondom, mintha ez bármit is segítene abban, hogy elhelyezze az éttermet a térképen. Nem is értem, miért kellett megemlítenem végül is egyáltalán nem arra invitáltam meg, hogy jöjjön le, nézzen meg, igyunk valamit, aztán jöjjön át, sosem lennék ennyire, hogy is kellene mondjam…nyílt senkivel szemben. Még akkor sem jellemzőek rám a hasonló gesztusok, ha tényleg szimpatizálok valakivel, mint most Sin esetében. Megindokolni sem lennék képes, hogy mit tartok olyan rokonszenvesnek benne leszámítva a külsejét, talán ez lehet a háttérben, hogy valami önkéntelen kedvesség és ügyetlenséggel kevert jóindulat árad belőle. Nem kuka, fáradt részegként ül itt, aki egy hajnalig tartó buli után verekedett egy jót és alig várja, hogy mehessen haza az összevarrt kezével, néhány pillanatra el tudom hinni, hogy igazán jól érzi magát a társaságomban, mégha a helyzet elég rendhagyó is. Vajon ettől a kis megjegyzésemtől kétségbeesettnek tűnök? Nem szeretném, ha azt hinné, olyan nyomorult helyzetben vagyok, hogy már bárkit felhívnék magamhoz egy italra csak ne legyek férfitársaság nélkül. Épp ellenkezőleg, sosincs férfitársaságom, egészen képtelen vagyok az ismerkedésre, emellett nem is találok sűrűn olyat, akivel érdemes lenne egy másodpercet is eltölteni. Mióta csak Amerikában vagyok úgy érzem, aki iránt érdeklődöm, az tudomást sem vesz rólam, az a sebész rezidens, akitől viszont határozottan undorodom heti rendszerességgel próbál meginvitálni egy randevúra, amihez semmi kedvem. Talán ezen tapasztalatim miatt is nehezen hittem el, hogy Sin tényleg felbukkan majd egyszer a Les Mignonben, azonnal infarktust is kapnék, ha megtörténne.
-Puszta véletlenségből nagymamám egy ideig borászkodott, meglátjuk mennyi ragadt rám a tudásából-mosolygok rá szolidan és magamban áldom a nagyit, hogy annyi mindenbe belefogott, amit aztán sosem fejezett be. Egy ideig kötött, aztán horgolt, aztán hímzett, de végül borzasztóan elunta mindet és könyvet kezdett írni, egészen hat fejezetig jutott aztán behajította a sarokba az írógépet, mondván neki erre sem ideje nincs, sem pedig tehetsége hozzá. A borászat az egyik korszakos ötletének bizonyult, majdnem egy évig foglalkozott vele, rettenetesen sokat olvasott mindenféle borokról és tartott róluk előadást vacsoránál, aztán vett némi szőlőföldet is, hátha ez lesz élete hobbija. Nem is kell mondjam, nem ez volt, semminél nem tudott úgy megállapodni, ahogy én tettem az énekléssel, de mindig is szerethetőnek és szórakoztatónak tartottam a csapongását, bár ebben cseppet sem hasonlítottam rá. Őszintén szólva szép kis álomkép volt látni magam előtt Sint a Les Mignonban, ahogy a mozaiklámpák fénye megvilágítja az arcát és éppen belekortyol egy pohár borba. Tény, hogy nem lenne megszokott jelenség a mindennapi francia származású és kissé talán kissé tehetősnek kinéző vendégkörben, de azt hiszem, határozottan jól állna neki a hely atmoszférája.  A fejemben ránézek, miközben éneklek, ő pedig mosolyog rám a borospohár pereme felett, de ez csak ábránd, ha el is jönne képtelen lennék ránézni és talán úgy izgulnék, hogy helyben összeesnék zavaromban, aztán rázogathatna a tulaj hideglepedőben.
Szórakoztatja a véleményem a Füles tetoválást illetően, aminek örülök, pedig nem is viccnek szántam, talán sokkal mulatságosabb vagyok így fáradtan, sosem kéne kialudnom magam, hátha állandósul az állapot. Csöndben fejezem be a kezével való munkát, mert nem igazán tudom, hogy ezután mit kellene mondanom, lehet, hogy semmit, hiszen még véletlenül sem akarok olyan tipikusan idegesítő nő lenni, akinek be sem áll a szája. A nagyi is mindig azt mondta, hogy nincs rosszabb egy túlságosan cserfes nőszemélynél.
-Az  alkohol szárít…-ingatom a fejemet-szóval azt kell mondjam, hogy nem.
Néhány percig gondolkodom, hogy rá írjam-e a nevem is a kötés felső gézrétegére, de végül úgy döntök nem teszem, mert furcsa érzést keltene bennem valamint egy kicsit azért remélem, hogy megjegyezte a nevemet. Az sem tragédia, ha csak annyira emlékszik, hogy Flora, hiszen a kórházban ez alapján is tudnak azonosítani.
-Azért kapsz néhány fájdalomcsillapítót nyekergés ellen-nyúlok be a fiúkba, hogy ki vegyek neki negyedlevél erős gyógyszert, de reményeim szerint csak az első másfél napban lesznek fájdalmai, illetve majd a varratszedésnek nem fog örülni, mert azt sajnos nem tudom kellemesebbé tenni, hiába igyekszem. Olyan értetlen arcot vág, mikor előveszem a gyümölcsevet, mintha még az életben nem aggódott volna senki az egészségéért. Nem kellene ennyire ledöbbennie, hiszen ez a dolgom a véletlennek hála pedig mindketten jókor voltunk jó helyen, így már a saját páciensemnek tekintem, holott nem is vagyok orvos. Álljunk csak meg egy pillanatra? Most valóban kávézni szeretne velem a kelő nap fényében vagy valamit igazán félreértettem? Hosszú másodpercekig jól elvagyok azzal, hogy kinyissam neki az üveget, mert egyszerűen nem tudok mit válaszolni, el sem hiszem ezt az egészet. Nincs senkije otthon, aki hiányolná?
-Ha tényleg nincs jobb dolgod és nem vagy annyira rosszul-kezdek bele a litániámba, ahogy leteszem a mellette lévő asztalra a gyümölcslevet- je veux y aller…mármint, ha megvárod, hogy átöltözzek, akkor azt hiszem megszökhetünk a főnővér vigyázó szemei elől még hat előtt.

Nem úgy tűnik, hogy meggyőztem, és ez igazából nem lep meg; talán ha a helyében lennék, én se hinném el magamnak, hogy komolyan mondom azt, amit mondok, mert hát legyünk őszinték, még csak nem is néztem ki megbízhatónak, nem hogy még az legyek (és erről a húgom férje előszeretettel is fog nyilatkozni, ha bárki is megkérdezné), így teljesen jogos volt a hitetlenkedése azzal kapcsolatban, hogy azt mondtam, valamikor még össze kéne futnunk beszélgetni a fákról. Nem, mintha hirtelen fa-szakértő lett volna belőlem, minden istenek tudták, hogy a faszomat se érdekelték a fák, de hát ezt nem mondhatom csak úgy ki, mert egyrészt orbitálisan kínos lenne, másrészt meg még a végén azt hinné, hogy nem metaforikusan értem, hanem szó szerint, és amikor senki nem figyel, szeretem hobbisztikusan betenni egy-két fának vagy egyébb növénynek, ami megint csak... fúj.
Lapozzunk inkább.
Főleg, hogy amúgy minden egyes útmutatással, amit ad, egyre távolabb kerüljek attól, hogy tudjam, hol is van a lokál, amiről beszélgetünk; mondjuk egy pillanatig megfordul a fejemben, vajon lennék-e olyan elvetemült, hogy kövessem a lakásáig, aztán bejárjam az egész környéket, próbálva megtalálni a korábban emlegetett bárt, ahelyett, hogy az egyszerűbb megoldást választanám és csak beírnám a nevét a google-be; bár aztán rájövök, hogy korántsem vagyok ennyire elvetemült, meg egyébként is, a stalkolás bűncselekmény, és még csak az hiányozna, hogy távolmaradási akármit kérjen a bíróságtól, hogy a pszichopata fejem jó messze tartsa magától, még ha egyébként nem is voltam pszichopata. Tudom, tudom, ez is olyan dolog, amit a pszichopata mondana, ha megkérdeznék, pszichopata-e, de most az egyszer hisztek nekem, ugye?
Mondjuk akár vehetném valamiféle ajénlatnak is azt, hogy a lakását emlegeti, de attól meg megint csak kiéhezett perverznek érezném magam; mondjuk minden más esetben ki nem hagynék egy ennyire magas labdát, de Őt valahogy nem érezném helyénvalónak demoralizálni, mert nem tűnt olyan lánynak, aki csak úgy fejest ugrana egy-egy egyéjszakás kalandba, és tényleg nem én akartam lenni az, aki őt erre rászoktatja. Mármint... nem azért, nagyon csinos lányról van szó mégis és hazudnék, ha azt mondanám, hogy képes lennék elutasítani, ha felajánlana bármit is, de értitek, mire gondolok, ugye? A végén még rám foghatná, hogy fenekestől felforgattam és még el is rontottam az életét, azt meg tényleg nem akartam volna, mert hát elég volt a sajátomat elfuserálni, nem kellett volna még másokét is...
- Hm... Ez jó hír, legalább nem kell majd messzire botladoznunk, ha túlzásba vinnénk a borfogyasztást. - Szórakozottan vigyorodok el, elképzelve, ez mennyire abszurd helyzet is lenne, kezdve attól, hogy az idős nénik botrány-mércéje az egekbe szökne, ahogy ostobán vihogna próbálnánk kimanőverezni magunkat a kis bárból az utcára, minden bizonnyal beleakadva az összes székbe menet közben, mert hát a magasságkülönbségünk miatt még csak egymásra se tudnánk igazán támaszkodni - arról nem is beszélve, hogy mennyire röhejesen nézhetnénk ki, ha ez mégis sikerülne. Aztán, magamat ismerve, ha fel is vinne a lakására, minden bizonnyal fel se kelnék a kanapéjáról reggelig, vagy ha mégis, akkor csak azért, hogy rájárjak a hűtőjére - egyébként ezért is nem ittam bort, mert teljesen másképp részegített meg, mint bármelyik másik alkohol, a bortól inkább lusta voltam és határozottan túl őszinte, az meg ugye hosszú távon inkább ártott, mint használt.  
- Ah... pedig már kezdtem reménykedni, hogy talán mégis. - Halkan nevetek, ahogy megpiszkálom kicsit a kötést a kezemen; tudom, hogy nem kéne, de nehéz megállni, amióta csak az eszem tudom, kényszercselekvésem volt piszkálni mindent, amit nem kellett volna, ezért is volt legalább egy tucatnyi sebem mindenhol elszórva, és ezért is lesz a kötés is annyira szétpiszkálva szerdáig, hogy bizotsan le fog szidni érte - vagy hát a legrosszabb esetben majd átkötöm az egészet, végülis úgyse lesz jobb dolgom, mint hosszú perceken át ezzel vacakolni a fürdőszobában, miközben három kutya kitartóan bámul.
De azért a fájdalomcsillapítót zsebre vágom, vagyis egész pontosan a kabátom belső zsebébe dugom a cigim és a megviselt vihargyújtóm mellé, abban a reményben, hogy majd ott emlékezni fogok rá; igaz, másodpercekkel később már el is feledkezem róla, mert sokkal jobban lefoglal a fejemben hirtelen megfogant ötletem, ami magába foglal egy kávét is, amiért jelen pillanatban ölni tudnék - még ha amúgy biztosan ki is fogja röhögni a kis tejszínhabos-epres-vaníliás, rendkívül nem férfias kávéutánzatomat, de hát így jártam, ezt a kockázatot, gondolom, vállalnom kell, ha már felhoztam a lehetőségét annak, hogy kávézzunk egyet. Igaz, szentül meg vagyok győződve arról, hogy nemet fog mondani, mert valószínűleg visszadegradálódtam a szemeiben eggyé azok közül a részegek közül, akikből legalább egy tucat erre téved minden este, és akiktől mindössze annyi különböztet meg, hogy amúgy tudja a nevem - de ez ennyiben ki is merül, akár lehetnék valami elfuserált pszichopata is, vagy valami egyéb fura fazon, akivel amúgy esze ágában se lenne közösködni, nem hogy publikusan mutatkozni, mert az rengeteget árthatna a reputációjának. Már így is biztos vagyok abban, hogy a főnővér még meg fogja szólni miattam, mert az afféle emberek, mint ő, mindig megszólják az olyanokat, mint amilyen én vagyok, és tényleg elég szarul érezném magam amiatt, ha Flora még miattam keveredne itt valamiféle bajba, már csak azért is, mert biztos vagyok benne, hogy határozottan túl sokáig tartom fel azzal, hogy a fákról beszélek itt össze-vissza, mint aki ért a témához.
- Időm, mint a tenger, megvárlak... Addig rágyújtok valahol a bejárat környékén, hogy addig se legyek a főnővér tekintetének kereszttüzében. - Az már részletkérdés, hogy egy tekintet kereszttüzében nem lehet, mert a kereszttűzhöz legalább kettő kell, de hát ne legyünk nyelvtani nácik ilyen korán reggel; mondjuk a korábbi litániájára nem mondok semmit, mert nem szokásom magyarázkodni - pedig amúgy mondanám, hogy nincsen senkim se, aki esetleg várna, meg egyébként is szívesebben tölteném az időm vele, mint a lakás üres falai között, de ez utóbbi már elég desperate kijelentés lenne, tekintve, hogy lényegében alig pár órája ismerem, mármint abban az értelemben, hogy beszélgetünk is, valamivel érdekesebb dolgokról, mint az időjárási preferenciáink.
Közben rábírom magam arra is, hogy felkeljek az ágyról; mondjuk a szoba hirtelen hullámzik a szemeim előtt, de ez csak a vitaminhiány következménye, meg azé, hogy túl gyorsan álltam fel, így nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget; csak félszegen mosolyodok el, ahogy az ép kezemmel még gyorsan felmarkolom a gyümölcslevet, még ha nem is nekem szánta - ha más nem, majd vigyázok rá addig, amíg ő 007-es ügynököt fog játszani, miközben elszökik a főnővér elől. - Akkor izé, mehetünk?

Sin & Florina

Nem kellene beleélnem magam. Igazándiból ebbe sem és talán semmi másban sem, pedig ha megkérdeznék mi a legesszenciálisabb hibája a személyiségemnek, azt kellene mondanom, hogy a gyermeki naivitásom, ami mindenből szinte azonnal tündérmesét csinál. Ugyan ki másnak jutna eszébe egy seb összevarrása közben megmutogatni a tetoválást és meghívni a pácienst a kis koncertjére? Őszintén remélem,hogy ettől nem tart kissé deviánsnak, nem mintha hinnék benne, hogy valaha felbukkan a Les Mignon-ban vagy abban, hogy még összeülünk frissen sült croissant-t enni és megvitatni a fák helyzetét, esetleg valami olyat,, amihez talán mindketten jobban értünk, mint a Notre Dame tetőszerkezetéhez. Nem akarom rosszul megítélni, főleg azután nem, hogy mennyire boldoggá tett akaratlanul is a ténnyel, hogy majdnem teljesen olyan, amilyennek képzeltem, de megtanultam nem hinni a hasonló felvetéseknek még Franciaországban. Nyilvánvaló módon találkoztam már hozzá hasonló, szinte hihetetlenül kedves és szórakoztató személyekkel, de többnyire csak egyszer és akkor is teljesen véletlenül. Talán nem kellene kényszeresen elkapálni az egészet, igaz? Biztosan nem egészséges dolog az ehhez hasonló negatív gondolataimat valaki olyan nyakába aggatni, akinek még a születési dátumát is csak egy korábban leadott véres nyomtatványról tudom, hiszen ez annyit tesz, hogy egyáltalán nem ismerem jobban annál a néhány filler beszélgetésnél, amiket addig folytattunk, amíg a kávémra vártam. Talán értelmetlen kis semmiségekről csevegtünk, de nekem mégis sokat jelentett, elindította vagy éppen befejezte a napomat és mindig kicsit szélesebb volt a mosolyom, mikor belekortyoltam abba a kávéba, amit ő csinált.
Iszonyatosan kínos számomra, hogy ennyire könnyedén, mintegy ötletszerűen hozom fel, hogy közel lakom a kedves kis bárhoz, holott esküszöm nem akartam azt sugallni, hogy olyan könnyűvérű nő volnék, aki meghívja az ostoba kis fellépésére, aztán okvetlen áthívja az ártatlan áldozatát, hogy…nem is tudom. Oh mon Dieu, most bizonyára azt gondolja rólam, hogy minden kedves pácienst meginvitálok magamhoz még egy utolsó pohár borra, holott sosem tennék ilyet. Talán, ha róla lenne szó, ha megfelelő mennyiségű alkohol kerülne a vérembe és az övébe is, abban az esetben talán meg merném pedzeni, de természetesen nem várnám tőle, hogy akár egy ujjal is hozzámérjen. Bizonyára ezer jobbat találna nálam és valószínűleg rettenetesen zavarban lennék, ha a lakásomban üldögélne a gondosan letakart kis bőrkanapémon. Na de nem érdemes ennyire előrerohanni, hiszen nagy valószínűséggel bőven elfogja felejteni a szerdai kötözésre a hely nevét is, nem hogy még ezt az ostoba kis megjegyzésemet. Komolyan szakemberhez kellene mennem, hogy leszoktasson erről a Disney hercegnős felfogásról, miszerint biztosan másoknak is velem van tele a feje időnként, kiváltképp azoknak, akikre magam is szívesen gondolok.
-Ahhoz talán inni kell valamit a bor mellé, hogy mindketten olyan állapotba kerüljünk-kuncogok halkan, mert netalántán meg is történhetne. Miért is ne ihatnék? Életem során legalább négyszer voltam már részeg, semmi rossz nem lenne abban, ha egyszer véletlenül eggyel több pohárral innék, aztán talán bután nevetgélve dőlnék a vállának vagy termetét elnézve, inkább csak a karjának. Néha mikor elképzelem ezeket a pillanatokat, igazán úgy érzem, hogy egy negyvenes, gyermektelen vénlány életét élem és még csak háziállatom sincs, aki várhatna haza, a fikuszt pedig nem érdemes megsimogatna, de talán még a kis cserepes levendulámat sem, amit annyira szeretek.
-El kell, hogy szomorítsalak-bólintok és úgy döntök nem szólok rá, hogy ne piszkálja a kötését, mint valami gondatlan gyerekre. Pontosan tudom, hogy bizonyos esetekben mondhatunk a pácienseknek, kiváltképp az ambulánsaknak, amit csak akarunk, hazaérvén úgyis azt fogják tenni, amit csak akarnak, bár talán eszükbe jut majd egy-egy jó tanács. Sin esetében itt most épp arra gondolok, hogy őszintén remélem eszébe sem jut majd bemenni dolgozni és, ha nem is marad távol három egész napig, legalább másfél nap rendes gyógyulási időt hagy majd magának, mert tényleg nem szeretném, ha bármi baj lenne a sebével. Nincs túl jó helyen, iszonyú nehéz vigyázni az embernek pont a kezére, hisz azt hiszem azt használja a legtöbbet eltekintve talán a különböző érzékszervektől és a lábaktól. Nem kellene ilyeneken filozofálnom, hiszen a műszakom fél órán belül így is, úgy is véget érne Sin pedig kávézni hívott, bár ezutóbbit illetően még mindig várom, hogy viccnek, aztán semmisnek nyilvánítsa. Legalább eltette a fájdalomcsillapítót, az is valami, bár nem tudom kellene-e hozzá bármiféle használati utasításszerűt mesélni, hiszen nem hülye, bizonyára nem fogja bekapkodni, mint a cukorkát szokás, nem alázom meg azzal, hogy ennyire felelőtlennek nézem.  
Tulajdonképpen nagyon jól esne egy kávé, annak ellenére, hogy így is indokolatlanul energikus vagyok, sokkal dinamikusabb a viselkedésem, mióta megjelent itt, többnyire öttől hatig már úgy szoktam szenvedni, hogy bárki megirigyelné, akár felhozhatnám Jézust is a kereszten, de a dédnagymamám katolikus lelke biztosan nyakon akarna verni.
El sem hiszem, hogy tényleg hajlandó még ilyen állapotban rám várni, igencsak megdöbbenve pislogok rá néhány percig, mert bevallom egyetlen sem eurót sem adtam volna a meghívás valódiságára, amennyiben fogadtam volna valakivel .
-Öhm…rendben, egy másodperc-mondom és gyors mozdulattal húzom be az ágy körül elhelyezkedő függönyt, aztán természetesen eszembe jut, hogy ez talán szédülést fog okozni az ő állapotában, de reménykedem a legjobbakban. Igyekszem a lehető leggyorsabban ruhát cserélni, mert eszembe jut a tény, hogy a vékony függönyön keresztül azért láthatóak a testem körvonalai, bár nem rettegek attól, hogy pont engem bámulna. A piros pöttyös ruhámban és a fehér converse-emben már sokkal magabiztosabban érzem magam, mikor elhúzom a függönyt, főleg, hogy már a hajamat is sikerült kiengednem. Ekkor látom, hogy feláll, de mintha kissé szédelegne.
-Jól vagy?-kérdezem és aggódva pásztázom a szemeit- Kérlek idd meg a gyümölcslevet, míg vársz, nekem még úgyis ki kell jelentkeznem jóanyámnál, a baleseti ambulancia réménél.
Hogy mondhattam ezt? Nem csoda, hogy nem kedvel bizonyára árad belőlem a felé irányított  rosszindulat, még ha sikeresen el is nyomom azt és ettől egy másodperc erejéig egészen borzasztó embernek érzem magam.  Az érzés csak nő bennem, mivel nem tiltottam meg előzőleg a dohányzást, holott késlelteti a sebgyógyulást, de most már nem szívesen kezdenék ezzel kapcsolatban hosszas magyarázatokba, főleg, hogy én is dohányos vagyok, tehát nem érne túl sokat a szavam a témában.
-Oui-bólintok a kérdésre és már intek is neki, hogy kövessen, így érünk el onnan, ahonnan nem is tudom már mikor elindultunk.

- Áh, néha elég egy pohárral több a kelleténél. - Szórakozottan mosolyodok el, óvatosan billentve félre a fejem; mondjuk ezt egy pillanattal később sikerül is megbánnom, mikor megfájdul bele a fejem, de hát csak magam okolhatom ezért is, meg hát aki hülye, az haljon meg, nem? De legalább nem követem el azt az orbitálisan nagy ballépést, hogy valami mást szuggerálok az alkoholfogyasztáson kívül - hiszen azt az epizódot már rég magam mögött hagytam, még az egyetemi éveim elején, és nem igazán kéne visszagondolnom rá, mert abból még sosem lett semmi jó. Minden normális esetben talán egy fejrázással űzném el ezeket az ötleteimet, így jobb híján csak az alkobozott gyümölcslébe kortyolok bele, hogy addig se gondolkodjak hülyeségeken, meg a kötést se piszkáljam, ha már ilyen szépen megcsinálta. Egy pillanatig még azt is fontolgatom, hogy a másodpercekkel korábban elrakott fájdalomcsillapítóból is vegyek be mellé, de ezt is elvetem - hiszen lesz ez még ennél rosszabb is, fog máskor is fájni, és az biztos, hogy az otthoni elsősegély-készletem már rég kifogyott a gyógyszerekből, mert ezeket mindig a lakótársamtól kuncsorogtam el, és biztos voltam benne, hogy most nem fog adni belőlük, mert amúgy napok óta nem is láttam. Vajon élt még egyáltalán?
Persze, hülye vagyok, hogy ezen filozofálgatok, miközben gondolhatnék arra is, hogy most biztosan valami őrült stalkernek néz, hogy csak így kávézni hívogatom; mármint nem a lakótársam, hanem Florát, aki egészen mellesleg úgy néz rám ebben a pillanatban, mintha legalább két macskafülem meg macskafarkam nőtt volna az elmúlt tizenhét másodpercben, meg csilingelős nyakörv a nyakamon, mint azoknak a fura fetisisztáknak a nyakán, akikről néztem azt a dokumentumfilmet néhány napja. Jó, a részletekbe talán ne menjünk bele, mert mégiscsak családbarátnak kéne maradnom még gondolatban is, de legyen elég annyi, hogy tényleg elég elbaszott egy film volt.
De egyébként megint eltértem a témától, így nem is igazán tudom, hogy az elesett kis mosolyom neki szól-e, vagy inkább saját magamnak; aztán a látóterem nagy részét elfoglalja a függöny, és most rajtam van a sor, hogy bután pislogjak - bár Ő ezt már nem látja, ami egyébként valamilyen szinten jobb is így, mert ha most látna, akkor tuti kinevetne. Mondjuk így szerencsére azt sem látja, hogy az illendőnél valamivel tovább figyelem a vékony függönyön át; lélekben tarkón is baszom magam ezért az illetlenségért, aztán jobb híján a gyümölcslébe bámulok bele, ott keresve a válaszokat az élet nagy kérdéseire, meg a lelki erőt ahhoz, hogy felkeljek az ágyról. Ez utóbbit mondjuk meg is találom, és kissé szédelegve, de fel is kelek az ágyról, nagyjából ugyanabban a pillanatban, amelyikben elhúzza a függönyt. Hm, kellemetlen...? Azt hiszem.
- Semmi bajom. - Mosolyogva ingatom meg a fejem; mondjuk abban, ahogy végigmérem, lehetnék diszkrétebb is, vagy valamivel kultúráltabb, hogy ezt meg se tegyem, de hát... Tagadhatatlanul megnyerőbb ebben a kiadásban, mint a munkaruhájában (pedig abban is szép volt, arról meg igazán nem ő tehet, hogy a munkaruhájuk színe nem a legelőnyösebb és mindenki olyan tíz százalékkal rosszabbul néz ki miatta, mint normális esetben); mondjuk ezt nem mondom ki hangosan, és csak reménykedek abban is, hogy nem tud gondolatolvasni, mert az is elég kínos lenne, ha mélyebbre ásna a kelleténél. - Intézd el a házisárkányt, megvárlak addig.
Ezzel a végszóval indulok utána, magam mögött hagyva a kórtermet; még utoljára megbizonyosodok arról, hogy nem hagytam vérfoltokat a korábbi székemen, mielőtt a kijárat felé indulnék, és tartva magam a szavamhoz az ajtó mellett támaszkodnék neki a falnak, hogy megvárjam, amíg Flora azt mondja a főnővérnak, hogy a kurva anyját kijelentkezik. Mondjuk mielőtt rágyújtanék, még beveszek egyet azokból a fájdalomcsillapítókból; csak ezután veszek elő egy szálat a megviselt, fekete dunhillos dobozból és gyújtok rá, jobb híján a parkolóban álldogáló autókat bámulva, és valahol arra gondolok, hogy ez lesz az a pillanat, amelyikben majd Ő kihasználja azt, hogy nem figyelek, és kiszökik a hátsó ajtón, mert amúgy az én kurva anyámat, nem a főnővérét rájött, hogy amúgy creepy vagyok és pár órával ezelőtt eltörtem valaki orrát jobb dolga is van, mint a műszakja után velem kávézni.
...mikor lettem ennyire paranoid?

Sin & Florina

Egy pohárral több, milyen igaza van, de vajon mikor volt utoljára, hogy több bort ittam volna két félig töltött pohárkánál? Utoljára talán még az egyetemen, mert akkor még olyan könnyűek voltak a dolgok, volt anyukám és volt nagymamám is, örömmel utaztam haza a hétvégékre  és hárman körbesétáltuk az apátságot esténként. Két éve nem voltam otthon és azóta annyi minden történt, anya itt hagyott, nagymama itt hagyott, lángra kapott a Notre Dame és mint tudjuk nincsenek már nagy fák. Vajon ahhoz is nagy fák kellenek, hogy építsek magamnak egy normális életet?  Minden, amit remélek, hogy nem suhannak át ezen gondolatok csúf kis árnyai az arcomon, mert egyáltalán nem szeretném, ha Sin egy percre is láthatná őket. Ő még egyelőre azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint bárki más csak talán kicsit franciább vagyok és kicsit segítőkészebb, de hát amíg nem nevezem ki magam idegesítően raccsoló Terézanyának, addig ez egyáltalán nem jelent gondot vagyis én határozottan szeretném ezt hinni.
-Ha egyszer úgy alakulna vigyáznék, hogy ne fogyassz több bort a kelleténél-villantok rá egy kedves mosolyt és őszintén örülök, hogy végre beleivott abba a nyomorult gyümölcslébe, amit már legalább öt perce pakolászok az orra előtt, hátha végre elfogadja.  Reménykedem abban, hogy van valaki, aki figyel rá abban a pár napban, míg szükséges, rászól, hogy igyekezzen ne a sérült kezét használni, és lefóliázza a kötést, amíg a zuhanyozik és valamiért azt is remélem, hogy ez a kedves illető egy lakótárs lesz, mondjuk hímnemű. Nem kellene ilyenekre gondolnom, könnyen megeshet, hogy van valakije, aki vigyáz rá, nekem pedig egyáltalán nem illene még belegondolni sem abba hogyan zuhanyozik és persze még ott is szigorúan a kötésre kellene fókuszálnom. Úgyis csak ennyihez van közöm, eddig terjed a hatásköröm és nem tovább, bár némileg megzavar a gondolatmenetben, hogy kávézni hív és másodpercekig olyan fejjel bámulhatok rá, mint aki még sosem látott fehér embert és most őszintén jár csodájára ezen teremtménynek. Igyekszem minél hamarabb rendezni az arckifejezéseimet és nem röhejesen viselkedni, hisz bizonyára erre is megvan a megfelelő magyarázat, mint annyi mindenre az életben. Hálás lehet, hogy nem enerváltan kezeltem és nem alkottam róla negatív véleményt még azután sem, hogy elmesélte, azért van itt, mert szerencsésen betörte valami szegény ördög orrát egy kocsma előtt, mögött vagy éppen –ban/ben. Aranyosan mosolyog és úgy gondolom soha semmi szörnyű nem kerekedett még ki egyetlen hasonló meghívásból sem, miért is ne mennék bele?  Mielőtt a korábbiakhoz hasonló buta kis semmiségeket mondhatnék villámgyorsan behúzom a függönyt az orra előtt és öltözködni kezdek. Megint meggondolatlan voltam, hiszen a függöny nem túl sokat takar, bár ez csak akkor jut eszembe, mikor fehérneműben állok, háttal neki.  Biztosan rám sem hederít. erre gondolok, ahogy felveszem a piros ruhámat és bekötöm a tornacipőmet, miért is érdekelném? Van egy olyan sanda sejtésem, hogy látott már nőt életében, rajtam meg végképp nincs túl sok minden, amire örömmel mereszthetné a szemét.
Ezzel nyugtatom magam, ahogy begombolom a ruhámat és visszasietek a függönyhöz, hogy kihúzzam és vessek még egy aggódó pillantást a kissé ingatagnak tűnő  Sinre, aki természetesen még mindig avagy már megint állítja, hogy gondja egy szál sincs. Annyira gyakran bizonygatja ezt mióta igencsak véresen betévedt ide, hogy vészesen kezdi elveszíteni a hitelét ezen állítással kapcsolatban.
-Ha esetleg mégsem lennél olyan jó, kérlek szólj-mondom és egy percre meg is kell állnom két szó között egy levegővételre, mert nem értem miért néz ennyire. Nem vagyok különösebben csinos, még vörös rúzst sem viselek, csak színtelen ajakápolót és azt is lehetségesnek tartom, hogy csupán kiszúrta, hogy mondjuk lejött egy kevés festék a szempillámról, esetleg lepattogzott a piros körömlakk a kisujjamról, sosem lehet tudni.  Bármily meglepő úgy tűnik igazán komolyan gondolja ezt a kora reggeli invitációt, mivel még mindig nem mondta, hogy túlságosan fáradt vagy fájdalmai vannak, valamint hogy inkább hazamenne. Ezek szerint valóban hajlandó még azt a kellemetlen, ám kötelező folyamatot is megvárni, amíg leadom a műszakom és mondanám, hogy kezet csókolok a főnővérnek, de van egy olyan érzésem, hogy nem igazán fog rá igényt tartani, engem pedig tán pénzzel sem lehetne rávenni, hogy hasonlót tegyek.
Bátortalanul rámosolygok, mielőtt elindulna az ajtó irányába én pedig teljesíteném szomorú kötelességemet a pultnál, ahogy a már megszokott módon ott terpeszkedik az asszonyság, akárcsak egy török pasa.
-Még hat perce maradt hátra ,Augustin- néz rám olyan megvetéssel a szemébe, amitől egy másodperc  erejéig düh lángol fel bennem. Normális esetben biztosan megmagyaráznám a távozásom okát vagy legalább elnézést kérnék miatta, de most csak aláírom a jelenléti ívemet és néhány másodperc gondolkodás után némán felmutatom a középsőujjam őnővérségének és őszintén remélem, hogy Sin mindezt látja és legalább büszke rám.  Bátor nyúlként, gyors léptekkel hagyom el a klinikát mielőtt még bajba keverednék és lelkesen mosolyogva állok meg Sin mellett.
-Könyörgöm mondd, hogy láttad-pislogok fel rá és az izgalomtól megintcsak jól hallható az akcentusom.