Humphrey szobája

[Augusztus]

A teljesen véletlen összefutásunk óta eltelt másfél hét. Chrisnek még nem mertem megmondani, hogy a régi életem egyik szereplője felbukkant és kapcsolatban állok vele vagyis fogok, mert nem akarok lemondani róla. Biztosra veszem, hogy nagyon nem lesz boldog, ha majd egyszer kiderül, de egyszerűen képtelen lennék kigyomlálni az életemből, arról nem is beszélve, hogy nem is akarnám. Elsőre sem akartam. Azt viszont tudom, hogy nem várhatok tovább a beszámolóval, magamtól is tisztában vagyok vele és ígéretet is tettem arra, hogy holnap reggel első dolgom lesz.
A korábban megbeszéltek szerint állítok be a megadott címre; a hátizskomban van tojás, tej, liszt, vaj, kakaópor és mogyorókrém is. Nem tudom, hogy mit tart itthon a palacsintagyártáshoz és mit nem, de gondoltam, inkább biztosra megyek, no meg aztán eleve az én ötletem volt ez az egész palacsintázás. A bevásárlás mellett pedig ott lapul az üveg tequila is, citromot és sót viszont nem vettem. Körítés nélkül mindig is jobban kedveltem igazság szerint.
Az alkoholra, illetve az azzal való terveimre való tekintettel, tömegközlekedéssel érkezek. Este majd hívok egy Ubert vagy taxit, de az még messze van, ráérek még kitalálni, mivel fogok hazamenni. Most egyelőre a telefonomat bűvölve igyekszem belőni a pontos helyet, sűrűn ellenőrizve az utcaneveket és a számokat is az épületeken. Amikor meglesz a megadott, a kaputelefonra nyomok rá és amint beleszól, jelzem, hogy én vagyok és sikeresen ideértem. Azt pedig csak remélem, hogy beereszt.
Ha nyílik a kapu, bemegyek, amennyiben emeleten lakik, akkor úgy a lift felé veszem az irányt és már csak az ajtó előtt fogok megállni.
Örülök a viszontlátásnak, jobban, mint amennyire szavakba lennék képes valamikor is önteni, de azért van némi keserűség is bennem. Nem, egyáltalán nem az ajtó másik felén álló miatt. Az utóbbi időben, ha véletlenül olyasmi történik velem, ami örömet jelentene, azt rögtön beárnyékolja valami, amiből nem igazán látom a kiutat, hiába értem a miértjeit.
- Remélem nem késtem. A tűzoltóállomást megtaláltam elsőre, az utca kicsit kifogott rajtam. – Bocsánatkérően eresztek meg egy apróbb mosolyt, amikor ajtót nyit, aztán köszönésképpen megölelem. - Hoztam egy csomó mindent, hová pakolhatok ki?

Nem kértem engedélyt arra, hogy vendéget fogadjak, de még csak nem is mondtam meg Leightnek, hogy Charlie idejön ma. Nem azért, mert titok lenne, hanem mert annyira hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy felnőtt életem legnagyobb részében egyedül éltem, hogy fel sem merült az, hogy szólnom kéne bárkinek. Persze közben leesik, hogy ez mégis csak az ő lakása, s így ha nem is személyes a közlés, de mielőtt Charlie megérkezik rádobok Leightonra egy smst, mely szerint egy barátom átjön ma. Ez így igaz, nincs benne egy szemernyi hazugság sem, s egyébként is. Miért kéne valótlant állítanom, vagy homályosan fogalmazzak? Az sem volt a lakótársi szabályzatban tiltva, hogy lányokat hozzak fel, szóval.. Charlie barát. És nő. Barátnő. Nem úgy, ahogy Leightnek bizonyára van jópár, de ez mindegy. Tény, hogy szóltam és így még akkor sem érheti meglepetés, hogyha hamarabb végez a munkában vagy műszakot cserél és korán hazaér.
Természetes, hogy beeresztem! Miután megnyomom a gombot egy "Gyere!"-t követőn, odalépek a fagyasztóhoz, s beteszem végre az előbb vízzel megtöltött jégkockatartót. Igaz, hogy elég későn jutott eszembe, hogy jól jöhet a jég a tequilához, de a pia már a hűtőben van, szóval így se pisimelegen kell igyuk. Mert biztos vagyok abban, hogy inni fogjuk. A régi idők emlékére, na meg a palacsinta így felnőttes, nem holmi tejecskét vagy kakaót szürcsölgetve mellé.
Az ölelésben fordítom oldalvást fejem, hogy orcájára cuppantsak egy puszit köszönésképp.
- Az se tűnt volna fel, ha igen. Valahová eltökítettem a karórám, a lakásban elhelyezett többi óra lelőhelyéhez pedig annyira nem vagyok hozzászokva, hogy akkor se veszem észre őket, ha a szemem nyomják ki. - vigyorodom el. Egyébként ez pláne úgy nagyon röhejes kijelentés, hogy épp egy falióra van a bejárati ajtóval szemközt levő falon.
- Arra van a konyha, gyere! - engedem ki a viszonzott ölelésből, s mutatok irányt az emlegetett helyiség felé. Ellenben hogyha hagyja, akkor elkérem tőle a táskát, mégse ő cipelje már be, amit hozott. Nem, mintha ne lenne hozzá megfelelő fizikuma, de azért na. Az udvariasság így diktálja.
- A jégkocka még folyamatban, de a tequila hűsöl egy ideje, szóval megnyithatjuk a szezont, ha gondolod. És végre megtanultam kezelni az új kávéfőzőt, szóval tudok főzni kávét is. Mi legyen?

[Augusztus]

A puszi mosolyt csal az arcomra és pár másodperccel meghosszabbítja az ölelés tervezett időtartamát is, mielőtt elereszteném. A magyarázat és a szemközti fal dekorációját látva viszont azaz érzésem támad, csak elfedni akarja; elkéstem. Basszam meg. Gőzöm sincs, hogy van-e esetleg még programja utánam vagy nincs, nem beszéltünk róla.
- Meddig zavarhatok? Értem nem fognak aggódni, úgyhogy a részemről nem vagyok időkorláthoz kötve. – Mondjuk úgy dühösebb meg már amúgy sem lesz az otthon maradt. Bár ez nem is a legjobb kifejezés, de tény, hogy kicsit sem örült ennek az egész helyzetnek és bár a felsorolt észérveket értem, ettől még nem kevésbé törte le a kedvemet és az örömömet, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni.
- Jövök. – A mutatott irányba indulok el és a felajánlott segítséget elfogadom, átadom neki a táskát a benne rejlő pakkal együtt. - Nem tudtam mit tartasz itthon, szóval mindenből hoztam. Szép lakás amúgy. A lakótársad is itt van? – Nem vagyok ellene annak, hogy megismerjem, de most kivételesen jobban örülnék, ha nem volna jelen. Szükségem van a legjobb barátomra és amit elmondani készülök neki, azt más nem hallhatja meg, akkor sem, ha egyébként az igazságszolgáltatás oldalán áll.
A farmerem hátsózsebeibe csúsztatom mindkét tenyeremet és így lépek be a konyhába. - Nyissuk. Amíg töltesz, kipakolok a táskából. Ide, a pultra jó lesz? – Azért mielőtt még nagyon otthon kezdeném érezni magamat, inkább kérdezek és csak akkor állok neki, ha zöld utat kapok. Mire kitölti az italokat, nagyjából sikerül is kihalmozni a madárláttát a hátizsákból. - A kávét szerintem hagyjuk későbbre, ha nem ragaszkodsz hozzá. – Amennyiben átnyújtja, úgy elveszem a poharat. Igazából nem jut eszembe semmi, amire inni lehetne, ezt a részt inkább rábízom, már, ha élni szeretne vele, ha nem, akkor csak az övének koccintom a poharat és egy fenékig kijelentéssel felhajtom a magamét. Az alkohol végigmarja a nyelőcsövemet, de jól esik.
- Merre tartod a keverőtálat? Legalább az előszedéssel segítenék a palacsinta előkészületben. – Az övé mindig jobban sikerült, mint amit nekem sikerült valaha is produkálni, szóval inkább rábíznám a sütés részét, a tészta kikeverésével együtt. Ha elnavigál, akkor kikapom a helyéről és átadom neki.
- Most vágjak bele vagy majd később a történetbe? Ha most, akkor jelzem, még két feles kelleni fog előbb és a beleegyezésed, hogy tuti hallani akarod, akkor is, ha később következményei lehetnek. – Húzom el a számat. Persze, szeretnék beszámolni, de mielőtt megteszem, tudnia kell, olyasmibe rántom bele, amibe nem muszáj hagynia magát. ...és nem hibáztatnám érte, ha inkább nem akarna meghallgatni.

Sajnos sok mindenben nem előnyömre változtam, amióta utazgatok bele a vakvilágba, s ez az időérzék illetve figyelmetlenség-dolog is ilyen. Mintha tudatosan nem keresnék támpontokat, mert ha nem vizslatom tüzetesen a környezetemet, akkor tényleg inkompetenssé válok a jelenleg szögre akasztott hivatásomban. Na meg minél kevesebbet ismerek, annál kevesebb dolog elvesztése tud fájni. Hülye önvédő mechanizmus, tökéletesen tudat alatt.
- Ameddig akarsz, addig maradhatsz. Egyrészt te sosem zavarsz, másrészt pedig nem először aludnánk egy ágyban, szóval a szobaajtóm is nyitva áll. Leighton pedig dolgozik, asszem duplás ráadásul, de ezt nem tudom biztosan. Csak bérlek tőle, a napirendjét nem ismerem és igazság szerint ő sem az enyém. - az elejét nagyon komolyan mondom, egy kis feddéssel is nézek rá annak okán, hogy feltételezné, zavarna bármikor. Soha nem volt így és soha nem is lesz, pláne úgy, hogy végre megint élvezhetem a társaságát és nem ragadta el valami szörnyűség, ahogy azt hittem, amikor nem értem el őt.
- De álljunk csak meg! - koppan le mondandójának érte nem fognak aggódni vonulata. Enyhén összevont szemöldökkel, vizslatón tekintek rá. - Összevesztetek? - kérdésbe ágyazom a következtetésemet, melyet levontam mondandója alapján. Közben pedig a pakkjával felszerelkezve a konyhába indulok.
- Elvileg van minden, de így legalább nem kell külön előszedegetni, hanem egyben látjuk. Teljesen jó, köszi! - mosolyodom el. - Szerencsém volt, jó fogás ez a bérlemény. Kellemes küllemű, kényelmesen el lehet benne lenni ketten és nem vagyunk egymás szájában sem, na meg mázli, hogy nem valami kőagy őrnagyot fogtam ki, hanem egész jól el tudunk dumálni is, így nem kell a szobába zárkózzunk akkor se, hogyha egyszerre vagyunk itthon. - mesélem egy szuszra. Azt már tudja, hogy dolgozik, szóval erre a részre nem térek ki újra, inkább a többi dolgot osztom meg vele, míg rövidespoharakat veszek elő.
- Persze, tökéletes! - nyugtázom a pakolás helyét ki sem kukkantva a hűtőből. Töltök, az üveget visszateszem az előbbi helyére, majd az egyik poharat Charlienak nyújtom, a másikat pedig magam kezébe emelem. Körítés nincs, régen se cicóztunk vele, csak ha nagyon szertartásos akartam lenni akkor vetemedtem rá. De most úgyis enni fogunk, édes előtt se savanyút se sósat nem hiányzik nyalni-kortyolni.
Mondanék valami teátrális tósztot, de minden olyan hülyén hangzik, hogy míg nagy agyalásban vagyok szinte fel sem tánik, hogy már billentem is koccintásra a poharat, így tárgytalanná és okafogyottá is válik az egész. Marad hát a viszontlátás öröme, amivel legurítom az áttetsző nedűt. A poharat a mosogató szélére teszem pihenni. Úgyse ez volt az utolsó köre ma.
- Bal alsó traktus, asszem legmélyebb fiók. De lehet, hogy a középső. - adom meg a lelőhelyet, s míg Charlie a tál iránt indul, újratöltöm a poharakat, elvégre ácsoroghatnak azok telin is a konyhában, nem kell üresen ásítozniuk.
- A kézi habverő pedig a felső fiókban van, ugyanott. - teszem még hozzá, s hogyha megkapom a kellékeket, akkor nekilátok az arányok kimérésének, s a keverésnek is.
A kérdés hallatán megáll kezemben az eszköz. Felpillantok a tálból, arcvonásait fürkészem, mintha le kívánnám olvasni róla a világ összes titkait.
- A feles kitöltve, a következmények pedig nem érdekelnek. Semmi nem fontos, csak az, hogy itt vagy. Nincs olyan, ami veled történik, ami az életed része, s amiről nem szívesen tudok. Soha. Semmi. Nem is volt és nem is lesz. A legfontosabb vagy számomra, az egyetlen fontos, akim van. Bármivel szembenézek a kedvedért!
Azt hiszem, hogy megérkezett a teátrálisság, ami a koccintás tósztmondásakor kimaradt. Most mindent sikerül belesűrítsek ebbe a pár mondatba, mellyel válaszolok arra, hogy hallani akarom-e. Amit mondok, azt ezer százalékig komolyan gondolom. S bár valahol félni kezdek attól, hogy mit is fogok hallani, nem a következmények miatt, hanem azért, mert féltem őt a tehertől, amit úgy tűnik számomra, hogy cipelnie kell.

[Augusztus]

Apróbbat bólintok és azért legbelül örülök, hogy nem kell sietnünk, van még időnk arra, hogy mindent megbeszéljünk és egymásra is anélkül, hogy rohanni kellene vagy figyelni az idő múlását. Itt aludni azért nem tervezek, nem akarom, hogy a srácok megijedjenek, ha nem találnak, amennyiben esetleg eszükbe jutna éjszaka vagy hajnalban megébredni.
- Hm? – Emelem rá a tekintetem, amikor jelzi, hogy álljak meg, hirtelen nem tudom, mi történt. Szerencsére nem tart sokáig tudatlanságban és ekkor esik le, mennyire szerencsétlenül sikerült fogalmazzak az imént. No igen, a szavakkal sosem bántam túl jól, ennek megint sikerült iskolapéldáját bemutatnom. - Nem így értettem, csak, hogy jeleztem otthon, lehet későn érek haza. – Kikerülöm az összeveszésre irányuló kérdés megválaszolását. Tulajdonképpen az nem történt meg, de nem tudok szabadulni attól, ahogy az egészet fogadta, amikor elmeséltem kivel hozott össze a sors megint és, hogy meg akarom látogatni és beszélni vele. Ez pedig rányomja a bélyegét a hangulatomra akaratlanul is.
- Legfeljebb többet készítünk és marad a lakótársadnak is. – Eresztek meg egy szélesebb mosolyt a barátom irányába. A lehetőség adva van a nagy mennyiségű palacsintagyártáshoz, a hozzávalókból mindenesetre nem fogunk kifutni.
- Tényleg elég klassz. Nem fura amúgy, hogy lakótársad van? Mármint korábban nem volt, csak ezért kérdezem. – Bár… ha jobban meggondolom, három évvel ezelőttig elég gyakran lógtam a lakásán, közel volt az állomáshoz, munka után egyszerűbb volt oda átcaplatni és sokszor hívtam át én is magamhoz a házba. Azt nem mondanám, hogy szinte együtt laktunk, de tényleg rengeteg időt töltöttünk együtt. Innen nézve, szinte egy élettel ezelőtt történt.
Annak örülök, hogy a jelek szerint tényleg rendes pasast fogott ki lakótárs képében. - Egyszer azért majd mutasd be, kíváncsi vagyok rá. – Pakolás közben jegyzem meg. Mivel együtt laknak, egy idő után gondolom egyébként is elkerülhetetlen lesz. Arra pedig igyekszem nem gondolni, hogy Chris esetleg az egésznek gáncsot vethet és mondjuk megtiltja a legjobb barátommal való kapcsolattartást. A poharat átveszem, az övének koccintom a magamét és legyűröm az áttetsző alkoholt. Iszonyat régen csináltuk már ezt így. Pokolian hiányzott.
- Oké, máris nézem. – Fordulok az iránymutatás szerint és megnézem mindkét helyen a tálat, persze a másodjára kihúzott fiókban lelem meg, a habverő kapcsán pedig csak bólintok és azt is kikapom a helyéről. Az egész cókmókot pedig végül átadom neki. Felülök a konyhapultra, ahogy régen is mindig tettem, amikor palacsintát sütött. Alapvetően azért másnál vendégeskedve ilyet nem engednék meg magamnak, de bízom abban, hogy Humph-ot nem fogja zavarni, hisz ismer és nem volt régen szokatlan ez így közöttünk.
Felveszem a felest és a másikat odanyújtom neki. Ketten vagyunk ebben a „buliban”, neki is szüksége lesz rá, ha egyszer majd belefogok végre. A koccintás ezúttal elmarad, egyszerűen csak megiszom és igen, az üvegért nyúlok, hogy a harmadikra is sort keríthessünk minél előbb.
- Tudom, hogy bízhatok benned, sosem kételkednék, de azt, amit most mondani fogok, senki nem tudhat róla, soha. A fiaim, a családom élete múlik rajta. – Nem arról van szó, hogy azt gondolnám, bárkivel erről diskurálna esetleg a későbbiekben, hanem inkább csak az a lényeg, hogy tudja, ekkora szarban még sosem ültem és soha nem is gondoltam, hogy fogok.
Legurítom a harmadik kört, megvárom, míg ő is megteszi, aztán nagy levegőt veszek a belekezdéshez; - Két hónappal ezelőtt rám lőttek a házunk előtt, de a golyó elé ugrott a sógornőm férje, a lányuk a kezemben volt és őt találta el. Szinte azonnal meghalt. – Nem tudom, hogy kellene ezt normálisabban felvezetni, nem megy, ezért inkább csak kimondom és közben öklömnyi gombóc feszül a torkomba az egésztől.

Abból értek, amit hallok, s ha nem rágják a számba, akkor néha abból sem. Ilyen tekintetben tipikus férfi vagyok. Éppen ezért feltételezem rögtön azt, hogy Cole és ő valamin összeveszhettek, s azért mondta azt, amit. Mondjuk az is igaz, hogyha nem lennék az előzmények bizonyos folyásának ismeretében, akkor nem biztos, hogy ez lenne az első gondolatom. Mindenesetre örülök a válasznak, amit hallok, nem szeretném, hogyha baj lenne közöttük, vagy Charlie bármily módon boldogtalan volna a kapcsolatukban.
- Jah. Oké, így azért mindjárt más a leányzó fekvése. Bocs, hogy úgy tűnt, feltételezem, hogy.. - nem fejezem be a mondato, csak megadón felvonom vállaim. Tényleg elég hülyén vehette ki magát tőlem is a kérdés, szóval úgy döntök, hogy lapozzunk, s inkább a holmicígöléssel és a palacsintakészítéssel foglalkozom.
- De, ha bármi baj van, s szeretnéd elmondani, én még mindig itt vagyok. - szalad ki a számon, hiába a lapozás, ennyit még muszáj volt hozzátegyek. Úgy vélem, hogy tudja, mindig is így volt és mindig is így lesz, de néha nem árt a megerősítés.
- Most így hirtelen azt sem tudom, hogy szereti-e a palacsintát. A múltkor tiramisut evett, így biztosan nincs ellene az édességnek, de.. hát majd kiderül. Ha nem faljuk be mind, akkor teszünk egy próbát. Ha meg mégis, akkor így járt. - vigyorodom el cinkosul. Nem vagyunk egyébként rosszban Leightonnal, szóval nem zavarna, hogyha maradna neki, tényleg szívesen adok. De elsősorban most Charlie-é a figyelmem, neki - magunknak - készítem a főétel-desszertet, szóval maximum a rendőröm a lepattanóra formálhat jogot.
- Meg kell mondjam, hogy sok tekintetben nagyon az. Ma például az érkezésed előtt nem sokkal jutott eszembe, hogy nem szóltam neki, hogy vendéget fogadok, pedig hát egyrészt ez az ő lakása és én csak bérlem, másrészt meg közös élettéren osztozunk, szóval gondolom így illendő. Remélem nem tart valami sülttahónak miatta, majd meg is próbálok vele erről beszélgetést eszközölni, hiszen hát az is ciki lenne, hogyha hamarabb beállítanék munkából, mint ahogy számít rám, aztán inflagranti találnám a lakásban. - válaszolom igencsak bő lére sikeredetten ezt a kérdést meg Charlienak. Belegondolva a hideg is kiráz attól, hogy bárkivel lássam Leight-t intim kapcsolatban. Valahogy nem nagyon szeretnék bizonyítékot arra, hogy a nőket szereti, egyszerűbb, hogyha homokba dugom a fejem.
- Mondjuk kétségkívül vicces részei is lennének a szitunak, de hát azért.. inklább mégse. - nevetem el magam a végére.
- Ez nyilván más, mint olyas valakivel lakni, akit szeret az ember, s akivel kapcsolata van. De valamilyen szinten ez is egy nagy összeszokósdi.
Nyilván Charlie jobban tudja, ő él együtt Colelal jóideje, én meg konkrétan egy macskával sem osztoztam még soha az otthonomon, szóval ilyen téren mostg vesztettem el a szüzességemet, amióta kireültem a családi fészekből, mondjuk úgy.
- Fura, hogy idegen. Más az, ha valakivel azért osztod meg a lakásodat, mert a személye miatt szeretnéd, s nem anyagi megfontolásból. - jut eszembe nekem is a régi idők emlékhalma, melyre így, hogy Charlie él megint szívesen gondolok vissza. - De nagyon jó arc, szóval nem bántam meg, hogy aláírtam a bérleti szerződést itt. Bemutatlak mindenképp, remélem sokszor tudsz majd jönni akár a fiúkkal is, szóval jó, ha ismeritek egymást, lesz rá alkalom. - mosolyodom el. Az is eszembe jut, hogy hozzátegyem, hogy Cole-lal is hátha jól kijönnének a szakmájuk miatt, de ebbe az utcába inkább nem merészkedek be. Már csak azért se, mert számomra még mindig kellemetlen az, amilyen viszonyban - vagy inkább iszonyban - vagyunk egymással, holott mindig úgy képzeltem, hogyha a legjobb barátom társra lel, akkor a hapsi lép be a meglevő teambe, s alkalmazkodik a szituhoz, s nem szakad lényegében ketté Charlie magánélete. Dehát, ezt dobta a gép, nyilván nem lehetek mindenkinek szimpatikus.
Bedobom a tequilát, ezzel visszautazva az időben kvázi. Olyan érzésem támad, mintha még mindig ott lennénk, a másik lakásban, egy másik életünkben és amennyire jó is hirtelen, annyira hiányérzettel is tölt el. S hogy ne váljon kleserűvé édesből a pillanat, jókor is jön a kérdést a keverőtál és egyebek témájában, legalább van amivel eltereljem a figyelmemet.
- Még jó, hogy ilyen kompakt méret vagy. Akármilyen konyhapulton elférsz és jól mutatsz. - nevetek rá, amint felpattan. Cseppet sem zavar, hogy megteszi, előcsalja vele a játékos, szemtelenkedő oldalam. A habverővel oldalba is bököm, hogy nyomatékot adjak a vicceskedésnek. Egyelőre nem trutyis, szóval nem kenem vele össze a ruháját, de ami késik, nem múlik. Palacsintasütés és tequilázás közben nem - sem - vállalok felelősséget a tetteimért.
Nem kis mértékben hervad le a vigyor a képemről, hallva a második kör utáni felvezetését. Csak egy bólintás az, amelyre futja, egy nagyon komoly bólintás, de megszólalni szinte nem merek. Gyomrom görcsbe rándul, rámarkolok a habverő nyelére ahogy elönt az ideg, s mire szavainak végére ér, szinte vizet tudnék fakasztani a konyhai eszközből, úgy szorongatom.
- De.. ki volt az a rohadt szemétláda aki az életedre tört - nyelek egy nagyot, megköszörülöm a torkomat. Valahogy nem akarnak előszüremleni a szavak, hiába is fogalmazok értelmes mondatot, a végén csak egy kérdőszóra futja, melyet aközben ejtek ki, hogy ölelésembe vonom őt, ha nem tiltakozik. Érezni akarom, hogy itt van. Hülyeség, hisz látom, hallom, se az imént közölte velem, hogy majdnem meghalt, hogy meghalhatott volna, szóval.. egyszerűen kell. És kész.
- Miért?

[Augusztus]

Csak legyintek egyet, nincs gond egy szál se. Nem fogalmaztam teljesen egyértelműen, megesik az ilyen. - Tudom. – bólintok egy apróbbat. Amit egyébként is meg akarok vele osztani, ahhoz nagyon is kapcsolódik amiképpen mostanában vagyok, vagyunk egymással. Anélkül pedig úgysem tudnék mit mondani neki most. Azzal pedig nem kezdeném az első öt percben, hogy ráöntöm az összes szart, ami az életemben jelenleg van. Jó lesz tíz perc múlva is…
- Nem sokat van itthon, igaz? – csak feltételezem és azt is csak abból, hogy én is egy rendőrrel élek együtt. Ami pedig a palacsintát illeti, részemről csinálhatunk extra mennyiséget is. Amióta az egész megtörtént, azóta egyébként sem ugyanolyan az étvágyam, mint előtte. Sokat fogytam, vagyis számszerűen annyira nem, de arányaiban mégis. Zavar, szívesebben takargatom, mint mutogatom, ennek köszönhetőek az utóbbi időben kedveltté vált lenge ruharabjaim.
- Uhh, ha gond a betolakodásom, végül is elmehetünk valahová palacsintázni, utána meg inni. Nem akarom, hogy esetleg miattam legyen probléma, ha beállít és itt talál. – ismer, tudja, hogy nem csak udvariasságból mondom, így is gondolom. Ha neki úgy kényelmesebb, akkor nem muszáj itt lennünk, főleg, hogy még nem beszélte meg a fickóval a vendégfogadás részleteit.
- Ez talán még a nehezítettebb változat is. Úgy értem, ha olyannak bútorozik össze az ember, akihez érzelmek is fűzik, könnyebben nézi el a bosszantó szokásokat. Bár őszintén szólva csak tippelek. – gyerekkoromban sok idegen gyerekkel kellett osztozni, szobán, cuccokon, de felnőttként vadidegennel sosem kellett együtt laknom, így nekem is ismeretlen ez a terep. Csak helyeselve tudok bólogatni a következőkre, egyetértek az elhangzottakkal. - Már alig várom, hogy megismerhessem. – őszintén kíváncsi vagyok a lakótársra, semmi okom arra, hogy ne legyek. Főleg, hogy láthatóan Humphnak nagyon is szimpatikus az illető.
A tequila jól esik, kell is, a palacsintához meg a tál és az egyéb cuccok. Amit kell, az útmutatásnak megfelelően szedek elő és nyújtok át. A megjegyzésére meg elnevetem magam és vállába bokszolok, de csak finoman, fájdalmat nem okozva neki. - ...kompakt méretnek se neveztek még. – rázom meg a fejem és kényelmesen elhelyezkedek a felületen. Régen is mindig így csináltuk és őszintén szólva, amióta a srácok megvannak, csakúgy, a beszélgetés kedvéért már nem emlékszem mikor csináltam ezt utoljára. Most jövök rá tulajdonképpen mennyire hiányzott.
Az oldalamba kapott habverőért kap egy műméltatlankodó hééé! -t, de különben nem bánom a dolgot. A jókedvet viszont úgy hiszem elég gyorsan sikerül szétoffolni, amikor is megvallom neki, hogy mi történt pontosan az eltűnésem előtt. Nem könnyű róla beszélni és nem csak azért, mert konkrétan tilos lenne az, amit most teszek.
Látom rajta a változást, azt, hogy miként érintik a hallottak és csak nehezebb lesz az egész. Nem tudom, hogy helyes volt-e megtennem. Úgy éreztem, tartozom vele, az igazsággal, de őszintén fogalmam sincs, hogy nem csináltam-e nagyobb bajt a beavatásával, nem magamnak, hanem neki. Hálátlan tudás ez… Az ölelésre nem számítok, sok mindenre igen, de erre nem, mégis jól esik, hagyom magamat a karjába zárni. A feszültség, ami a vállaimat olyan keményen fogta, egy nagyon kis részben talán elszáll. Egy kis ideig csak hagyom, hogy tartson, beszélni csak akkor kezdek el, amikor már elereszt. Látni akarom, miközben folytatom, máshogy nem menne.
- Colet akarták megijeszteni, bántani... - ...figyelmeztetni, nem tudom. Ez inkább csak feltételezés, erős feltételezés, semmint kézzel fogható tény.