Archívum (Rendőrkapitányság)

Elővettek valami régi szar ügyet, amit annak idején ejtettek, mert semmi sem függött össze és a sok eszükkel belekeveredtek. Ugyan a nyomozók egy szinttel feljebb ücsörögnek, az alsóbb rétegben is becsatlakoztak azok, akik annak idején részt vettek kiszálláskor, helyszínelés alatt, vagy például Doug, aki többször is elsőként érkezett a helyszínre. Valami ronda dolog, a stricik nyírják a kurváikat stílus és mégsem, az biztos, a tag azóta nyugtatóval gurítja le a kávét, érik neki a nyugdíj, én azt mondom, még két halott drogos és már meg is van. Néha amúgy sem értem, egyesek hogy kapják meg a pszichológia tesztet, vagy épp akármelyiket, gyanús nekem, hogy egy idő után már csak ránéznek az emberre, csak ne menjen már el. Más városokban kicsit másabbak a juttatások, a gettók környékén a pótlék is zsírosabb, vagy elmennek valami nyugodt kisvárosba és lógatják a lábukat az élet végéig. Én is mi a tökömért vagyok még itt? Mert köt az a rohadt papír.
Apropó, papír. Szedd össze őket, ugye Bowen? Mosolyogva bólintottam, fejben pedig készítettem elő Doug nyugdíjat érő hulláját. Fogsz te még röhögni, amikor összeesel a szívrohamban, én meg inkább ájulást tettetek, de nem nyomkod a retkes mellkasod. Ezek a gondolatok boldogítanak és mivel ma nem kell kimennem még járőrözni, marad a kulimunka. Kapar az agyam egy cigi után, majd bemegyek a klotyóba, mint mindenki más, amikor épp nagyon szigorúak akarnak lenni a szünetekkel, a tűzjelzőt már más korábban megbuherálta. Ilyenkor kicsit bírom őket, egyeseket, nem a savanyodott öregeket, hanem a hozzám hasonlókat. De abból kevés van.
- Hjaj faszom... - mordulok el és felállok az asztaltól. Nem az enyém, még, csak itt kell jelentéseket írnom meg minden, gyakornoki padféleség, fos géppel, ha maradok, majd a többiek között kapok helyet, ez egy elszeparált boksz, hogy csendesebben tudjon oktatni a főtiszt, ha épp rám akar érni. Amúgy is fokhagymaszagú az ember, jobb ha magamtól jövök rá. Kiropogtatva a hátam, megindulok a többiek helyei felé, egyesek már kimentek, mások beszélgetnek vagy épp gépelnek, mindenki teszi a dolgát. A telefonok meg-megcsörrennek, zsong az egész hely, miközben én cuki titkárnő módjára összeszedem az aktákat, amikre már nincs szükség. A legfontosabbakat már bekérték a nyomozók, ezek másodlagosak, vagy azok ismétlése. Nem voltam akkor még itt, csak az újságokban olvastam, amit leközöltek. Aztán elindulok az archívum felé, itt már lazább és nagy a csend, menet közben lapozgatok bele az aktákba, miért ne alapon, pont letojom, mennyire szabad és mennyire nem, érdekeset azonban vagy nem találok, vagy nem jót kaptam ki. Érdekes fotók, szemem felvonva érek az archívum elé. Meg lehet nyugodni, én ezektől is jól alszom, több kell hozzá, de nem mondom, hogy kellemes és erre akarom kiverni, hogy kicsavart vagy épp más pózban lévő áldozatokat lesek. Mert már kaptam ilyesmire is tippet, hogy beteg az agyam. Az máshogy az.
Lecsukom a mappa fedelét és belököm az ajtót hanyag mozdulattal. Párszor jártam csak itt, épp elég nyomasztó, mint valami temető, ahova csak a holt lelkek járnak néha. Még az itt dolgozó kisasszony – haha – is csak a telefonját nyomkodja, miközben én meg odafent megküzdök az óraszámmal. Felhorkantok, jó hangosan, hogy a pittyegés mellett is tökéletesen halljon engem, meg hogy itt vagyok.
- De jó, hogy egyeseket ezért fizetnek – állok meg az asztal előtt, lepillantva rá. Lába fent, lehetetlen cipő a lábán, már most már komolyan kezdem irigyelni és utálni. Apámat idézném csak, hogy ez munkahely, nem óvoda, de... idézze t a halál.
- Ezeket akkor vissza is teheted, és úgy fogsz kinézni, mint aki dolgozik is – lecsapom az asztalra az aktákat, kellemesen és finoman, de a csattanásban érezni, hogy ez most kicsit lebaszás volt, mintha nekem lenne már jogom ilyesmire. Pont letojom.