Standok (Pacific)

Katt. Ka-katt. Kis szünet, majd újabb kattanás.
Szeretem a fényképezőgépem jellegzetes hangját. Azt is, ahogyan az objektív átállítása olykor akadozik. Hogy minden egyes kép készülése hangos visszhangra lel. Hogy türelmesnek kell lenni, míg az elkészült kép megjelenik a kis képernyőn.
Mit mondhatnék? Nem mai gép. Nem a legújabb márka, nem a legdrágább, amit a polcokon találhat az ember és amit mindenki gondolna egy híres rendező fiáról, hogy vesz. Nem a legprofibb, de legalább az enyém, és saját pénzemből vettem. Igazán nem mondhatja senki, hogy aranykanállal a számban nőttem fel, és mindent a fenekem alá toltak. Nem mutogathatnak rám azt hajtogatva, hogy csak szórom a szüleim pénzét. Ha mégis megteszik, nem különösebben érdekel, mert én tudom az igazságot, és hogy holmi idegenek mit gondolnak, nem nagyon tud meghatni.
Úgyhogy még ha kicsit ócska és agyonhasznált is, szeretett gépemmel veszem birtokba az egyik legközelebbi partot. Szeretem a tengert, ahogyan a víz kiszámíthatatlanul csap ki a homokra elmosva a belé vésett szerelmes üzeneteket. Szeretem a sirályok hadát, ami pofátlanul elcsór minden kaját, amit csak lát, és esküszöm azok a bolond madarak képesek a leghangosabb veszekedéseket letolni. Szeretem a forró homokot a talpam alatt, a napsütést a bőrömön, a napozóágy érdes tapintását és hogy mindig van mit fotózni. Azt hiszem az egész fotózási szenvedélyem is itt kezdődött, mert szerettem volna a naplemente különböző árnyalatait megörökíteni, és addig-addig próbálkoztam, míg egész jó képek nem sikerültek. Aztán rájöttem, hogy sokkal több minden van ebben az aranyló homokkal fedett partban, mint az elsőre látszik. Azóta szinte tűkön ülve várom, ahányszor csak kijövök, hogy elkapjam az olyan pillanatokat, mint amikor a Nap gyémántfényűre festi a tengert, amikor egy pár lábnyomai szívet formáznak a homokban vagy amikor egy eltévedt rád valakinek a kalapján keres magának alvóhelyet. Az ilyeneket szeretem igazán, mert nincs ezekben semmi beállított, semmi erőltetett, mindez csak a természet és az emberek műve.
Úgyhogy tényleg semmi ötletem nincs, mit fogok csinálni és meddig, amikor kijövök, és a szandálomat a hűtött söröm mellett az árnyékban hagyva, céltalanul elindulok a parton. Lövök pár képet a fölém tornyosuló vidámparkról, amihez ez a rész is tartozik. A polipkarú hullámvasút fémváza megcsillan a napsütésben, és hunyorognom kell, hogy ki tudjam venni a kis képernyőmön a készített fotó minőségét. Még néhány sikertelen próbálkozás után hátat fordítok a sikítozó tömegnek, és inkább a békésen hullámzó tengernek szentelem a figyelmemet. Leülök a homokba, és végigvontatom a tekintetemet a parton napozóktól kezdve a futkározó gyerekeken át a szörfölőkig. Valahol a végletek közt akad meg a szemem egy gyermekpáron, amint homokvárat építenek olyan komolysággal, mintha a NASA-nak dolgoznának és éppen az új kilövőállomáson dolgoznának. Megmosolytat a naiv gyermeklét emléke, és elgondolkoztat, hogy vajon a gyerekek ismerik egyáltalán egymást vagy most találkoztak először? Emlékszem én éppen ebben a vidámparkban leálltam beszélgetni egy kínai kissráccal, amikor még járni is alig tudtam nemhogy más nyelveken (nem mintha kínaiul egy mukkot tudnék akár ma), de gyerekkorban az ilyesmi nem számít, szavak nélkül is megértik egymást, ha kell.
A szemem elé emelem a gépem, és ellövöm az első képet a gyerekpárról. A fény kissé furcsa, úgyhogy állítok a fehérfény-egyensúlyon, majd újra próbálkozom, és a fülemben csak visszhangzik a katt-katt-katt.

Néha azt kívánom, bárcsak lett volna testvérem. Igaz, nem hiszem, hogy a szüleim elbírtak volna többel, de nekem néha jól jött volna egy játszópartner, hogy ne legyek egyedül, amikor a szüleimet a normál munkaórájukon kívül is lekötötte Hollywood. Rengeteg dadusom volt az évek során, de egy gyerek mégsem játszhat ugyanúgy felnőttel, mint egy korabelivel. Tudom, hogy ők, a felbérelt, fizetett társaságaim megtettek minden tőlük telhetőt, hogy lefoglalják a hiperaktív hátsóm változatosan programokkal. Apámék pedig drágábbnál drágább játékokkal próbálták bizonyítani a szeretetüket, ami sosem fogja tudni pótolni az esetleges esti meseolvasásokat meg közös játékautózásokat, melyeket a filmek gyakran mutatnak.
Elnézve a két gyereket, amint a homokkal játszanak, ami valljuk be a világ legolcsóbb játéka, mégis olyan kicsit magányosnak érzem magam egykeként. Semmi depis gondolat tényleg, csak megüt a felismerés, hogy ha ezek a gyerekek idősebbek lesznek és szembe találják magukat egy problémával, akkor is ott lesznek egymásnak. Megbeszélhetik majd ahelyett hogy magukba fojtanák, mert persze a szülők mindig is túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy meghallgassák. S talán most is szükségem lenne egy két testvéri jó tanácsra, ki tudja? Vagy talán csak beütöttek azok a kettyós órák és megszállhatna az ihlet.
Ám végül maradok a fotózásnál, fényerőt és árnyalatot állítok minden két katt közt, majd amikor egy képen meglátok egy szoknyát telibe a kamera előtt, meg se várom, hogy a fiatal nő megszólaljon, mielőtt leeresztem a kamerát.
A szőke nő elég mérgesen fest, ahogyan számon kér és nem kell zseninek lenni ahhoz, rájöjjek az ő gyerekeit fotóztam. Ezen igazán nincs mit tagadni, elég lenne egy pillantást vetnie a tárhelyemre és máris lebuknék, szóval nem vagyok olyan hülye, hogy megpróbáljam viccel elütni a helyzetet.
- Öhm... gyakoroltam - bukik ki belőlem az igazsághoz híven, mert minden egyes spontán fényképezést úgy fogok fel. Szórakozás és gyakorlás, hogy fejlődjek, a legjobb kombó. Ám lehet, hogy a fiatalos anyukának tartozom még egy hosszabb magyarázattal, szóval a torkomat megköszörülve és az államat felemelve ránézve hozzáfűztem, hogy: - Nem fogom ezeket sehol sem megosztani. Azelőtt kérnék engedélyt. Ez csak random fotózgatás, játék a színekkel, beállításokkal.
Egészen belelendültem, úgyhogy inkább leállítottam magamat, mielőtt a megfelelő objektív és fehér fény egyensúly fontosságáról kezdtem volna beszélni. Szakmai ártalom mondhatni, hogy szeretek erről beszélni. Ám a paprikás hangulatban lévő anyaoroszlánt valószínűleg nem érdekli, hogy milyen árnyalatban esik a fény a gyerekekre, helyette inkább a biztonságukra koncentrál, ami totálisan érthető.
- Akarja látni a képeket, aztán kitörlöm vagy átküldöm, ha akarja, nekem mindegy - rántom meg a vállamat lazán, mert tényleg lazán kezelem az ilyesmit. Persze talán jó lenne a későbbiek miatt, hogy meglegyen az alapanyag de ha az anyuka nem szeretné, hogy képek legyenek nálam a gyerekeiről, amikkel bármit csinálhatok a tudta nélkül, azt is teljesen megértem. Bármit igazából, csak ne jelentsen fel személyiségű jogok megsértéséért, az mindkettőnknek csak szenvedéssel járna, apám meg valszeg kidobna otthonról. Szép kilátások.