Terminálok (LAX)

Elbóbiskoltam az utolsó órában. A pilóta, Francesco hangjára keltem fel, ahogy figyelmeztet a földre szállás megkezdésére és az esetlegesen vele járó remegésére a gépnek. A másodperc töredékére keletkező zavaromat kisöpröm a szemem sarkából az álommal együtt, aminek képeire nem emlékszem, egyedül a gyomromat megülő kellemetlen érzés marad hátra belőle. Mély levegőket veszek, a repülő, pedig olyan simán landol, hogy a nem tervezett nyugovóra térésem előtt rendelt bor felszínén finom fodrok keletkeznek, a pohár falának nem csapódnak viharosan a vöröslő hullámok. Az órámra tekintek. Húsz perc csúszásban vagyunk. Beharapom a szám a rossz hírt realizálva. Későre jár és bizonyára Horace is fáradt. Csipetnyi kényelmetlen érzés fog el a megvárakoztatásáért, hiába nem lehetettem volna befolyással a menetidőre. Máskor könnyebben venném, tisztában vagyok vele, hogy a titkolózásom váltja ki belőlem ezt az érzékenységet és finoman belecsípek az arcomba, ébresztőként.
A bőröndöm és az utolsó adag ruhám, személyes tárgyaim a holnapi – azaz mai – nap folyamán várhatóak az új címre. A kézi táskámon és a vékony anyagú blézeren kívül nincs nálam más. (Igen, az időjárásbeli különbségek...) A stewardess-nek köszönetet mondok Francesco társaságában a nyitott ajtónál. A meleg fuvallat, ami a bőrömhöz ér szokatlanul hat és egyértelműsíti nincsen szükségem az alkaromra hajtott ruhadarabra.
Ha nem aludtam volna el vajon könnyebb lenne? Végigvettem volna az összes szkenáriót, mire hogyan fogok válaszolni, ha a hogylétem felől fog érdeklődni, mi történt velem a legutóbbi beszélgetésünk óta? Nem hiszem segített volna bármit is a plusz idő vagy gyakorlással töltöttem volna. Valamiért mégis hiányérzetem van ebből kifolyólag. Bosszant nincs rá magyarázatom. Elhessegetem a gondolatot miként a lépcsőkorlátra vezetem a kezem, hogy megtegyem az első lépést a biztos talaj felé és egy másodperccel később nézek a biztonsági vonal irányába, ahonnan Horace érkezésére számítok. A rossz fényviszonyok miatt arcára vetülő árnyék ellenére is felismerem az alakját. Egyszerre örülök neki és alakul ki egy alantas érzés bennem; nagyon mélyen – annyira, hogy nem vagyok a tudatában –, tartok tőle. Túl jól ismer.
Mosoly költözik az arcomra és némán intek neki, amíg leszelem a lépcsőfokok maradékát, odaérek hozzá.
- Bonsoir. – Az óra dacára is derűs hangom megelőz és anélkül alaposan végignéznék rajta, tudom, jó formában van. - Köszönöm, hogy kijöttél és megvártál! Ígérem kárpótollak érte a holnapi csomag kézhez vételekor. – Emelem a karom a gyengéd félölelésre, mialatt puhán, köszöntő csókot hintek a bal arcfelére. Zavartalanul használom a francia nyelvet kettőnk közt, mint mindig is tettem. A felkarjára csúszik a kezem, érdeklődőn kapaszkodok belé.
- Hogy vagy? – Érthetném specifikusan is, vonatkoztathatnám a munkára, a gyász időszakára, az aznapjára, az este mostani órájára, de a döntés az övé miként szeretne válaszolni a kérdésemre. Minden változatát szívesen hallgatom.

Nem várja el és megoldható lenne minden további nélkül, hogy autó, sofőr érkezzen érte, de mégis jobb szeretek elé jönni személyesen. Részben talán szerepet játszik ebben a megszokás is, de nagyobb hangsúlyt nyom a latban, hogy nagyobb biztonságban érzem magam mellett. Ráadásul kíváncsi vagyok milyen volt az útja, hogy bírta a több órás megpróbáltatást, minden úgy alakult-e, ahogy szerette volna odaát és így tovább. Kérdésem több is akad és habár igen, várhatnék velük, nem akarok. Nem olyan a viszonyunk. Hiába az évek alatt megváltozott, átalakult kapcsolat, az soha, egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy törődöm vele, fontos a számomra. A legközelebbi barátom és egyben a társam is, csak nem úgy, ahogy kifelé bárki gondolná. Ahhoz a részéhez a házasságunknak meg senkinek nincs köze, csak ránk tartozik.
A késés nem lep meg és nagyobb problémát sem okoz igazából. Megesik, előfordul az ilyesmi. Lehetőség lenne rá, mégsem élek egy újabb kávéval, ma már amúgy is többet ittam a kelleténél, egyszerűen nem kell. A VIP váróterem egyik műbőr borítású, tekintélyesebb méretű foteljában ülve várom meg, amíg leszáll a magángép. Nem totózom az ellenőrzésen való átjövetelének kiszámításával, előbb odamegyek a megbeszélt találkozási ponthoz. Inkább én várjak rá, mint neki kelljen, amikor már egy ideje amúgy is itt vagyok. Messziről kiszúrom és ameddig lehetséges, elébe sétálok. Átkarolom, amikor már egészen közel ér, viszonozva az arcra hintett köszöntést. - Bonsoir ma chérie. – eresztem el és egyben felkínálom a karom az induláshoz a garázs felé. - Tudod, hogy nincs mit, a világért se hagynám, más vigyen haza. Hozzak valamit? – táskát, blézert, amit szeretne. Szívesen veszem át, ha adja, ha nem, akkor pedig nem erőltetem. Olyan nő, aki mindig tudja mit akar és ezt a kezdetektől csodálom benne.
- Nem mondom, hogy nem kellett volna – mondjuk tényleg nem –, de azért örülök, ha került a csomagodba valami otthonról. – szélesebben vigyorodok el. Hiába itt éltem többet, Párizs lett az otthonom és most is úgy gondolok rá. Vicces, de egyébként a francia is gyakran még könnyebben, gyorsabban jön a nyelvemre, vele pedig különösen.
- Jól, köszönöm. Munkáról majd holnap ráérünk beszélni, azt leszámítva tulajdonképpen nem panaszkodhatok nagyon. Az öcsémmel még mindig nem sikerült összefutni és visszahívni se nagyon akaródzik neki, szerintem agyára ment a menyasszonya vagy az esküvő szervezése, aminek a dátumáról még semmiféle információnk nincs. ...ahogy a nőről se. – rázom meg a fejemet röviden kifelé menet a reptérről. - Te? Milyen volt az utad?  Tudtál aludni valamennyit a gépen? Tényleg, nem vagy éhes? Még beülhetünk valahová egy késői vacsorára. – késő van, ez tény, de találni olyan éttermet a városban, amelynek ez nem jelent gondot és, ha nem túl fáradt hozzá, akkor minden további nélkül meglátogathatjuk az egyiket. Igazából rajta áll.
A kocsiba beülve, amint a biztonsági öve becsatolásra került, indítom a motort. Egyelőre a LAX területéről kell kikerülni, utána irány a LA.

A feszültség láthatatlanul a felszín alatt vibrál egészen addig, míg a közvetlen közelébe nem érek. Mintha csak kikapcsolták volna, játszi könnyedséggel varázsolta feleslegessé a gyomromat elszorító érzést korábbról. Pont az ellenkezőjét érzem annak, mint amire számítottam. Nyugodt, önmagam vagyok. Ráérek később rágódni a dolgaimon. (Rá, igaz?!) Könnyen jön a meggyőzés az üdvözlés alatt.
- Azért, ha úgy alakul; hagyhatnád. – Külső szemlélő egyértelműen összezavarodna, rosszul értelmezné a valósághoz képest és joggal tenné, az összes negatív véleménnyel egyetemben, ami az eszébe jutna a kihívó szemöldök megdobás mutatványának láttán. Kettőnk közt ez mégis csak egy ártatlan és komolytalan élcelődés a sajátos kapcsolatunkon humorizálva. Láthatóan élvezem, felpezsdít az esti órában. Jobban, mint az alvással töltött percek tették.  
- Nem kell, köszönöm. – Megrázom a fejem, a szavak mögött értékelem a felajánlást, de nem élek vele a felkínált karral ellentétben. Szívesen fogadom, kényelmesen karolok belé és igazítok a táskán annyit, ne essen le a vállamról a mozdulat következtében.
A mosoly, vigyor a ragadós természeténél fogva átköltözik a szájívemre.
- Kettő is, ami azt illeti. – Ünneplünk vagy csak azért, mert egy ideig biztosan nem megyek haza az elkövetkezendő hónapokban? Megérdemeljük? A válasz a felmerülő lehetőségek között van elbújva, valahol mindegyik. (Kenőpénz helyett a bűntudatom egy részét is tisztítgatom vele…) A tartalékolás tűnik a legjobbnak talán. A honvágy rövid időn belül bizonyosan el fog érni, eddig egy hétnél tovább nem tartózkodtam Los Angeles-ben és amennyit tapasztaltam belőle, annyi alapján nagyon más Párizshoz képest. Kevésbé jó értelemben.
Figyelmesen hallgatom a központi komplexum felé haladva az oldalán és kicsit elkerekedik a tekintetem az öccsével kapcsolatos hírekre. Szóvá se kell tennem, tudni fogja mi fogalmazódott meg bennem, aminek csak azután fogok hangot adni befejezte, most sem szakítanám félbe.
- Remélem a munka nem ad okot még jobban rákapni a csomagban érkező „meglepetésre”, nagyon hamar elfogyna. – A témát nem veszem górcső alá, a megjegyzéssel egyelőre csak a baj mértékét illetően fejezem ki a kíváncsiságomat. Felkészülök. - Nem, mintha Liam nem adna rá okot… édesanyád hogyan kezeli még mindig nem ismeri a nőt? Emlékszem első alkalommal, még egy óra sem telt el, amikor megjegyzést tett rá édesapáddal együtt milyen jól tetted végre elvittél egy családi vacsorára. Mióta is tart az eljegyzésük? – Rozsdás a memóriám az öccsét illetően, valószínűsíthetően azért, mert ritkán vesszük fel egymással közvetlenül a kapcsolatot. Mindenkinek megvan a maga világa.
- Köszönöm, én is jól, bár nem tagadom, egy forró, lazító fürdő elmondhatatlanul jól fog esni az utazás után. Francesco stabilan vezette a gépet, ha nem szól a rádión keresztül a leszállásra sem ébredtem volna fel. Egy egészen kicsit elbóbiskoltam, egy, talán másfél órára… – Teszek őszinte vallomást. A hangvételem árnyalatnyit halkul. Sosem szerettem megengedni ezt magamnak, hiába beszélünk egy magántulajdonomban lévő repülőről.
Az ételt illetően automatikusan bólintottam, még a válaszok megkezdése előtt jelezve, hogy jó ötletnek tartom. Nem, nem vagyok éhes. Ismét nem erről van szó, amiért máris mogyorónyira húzódik össze a gyomrom.
- A vacsorát támogatom. Jobban kiismered magad a városban, mint én valaha fogom, úgyhogy lepj meg az étterem kiválasztásával. Ha a kései órára való tekintettel már csak egy utolsó elvitel elkészítését vállalnák, az is teljesen megfelel. – Nem ragaszkodom az éttermi étkezéshez, máskor előszeretettel választanám, kifejezetten szeretek kijárni ebédelni, vacsorázni, megvan a maga varázsa, hangulata, de nem több, mint tíz órányi úttal a hátam mögött. Most csak le szeretném vetni a magas sarkút a lábamról, megejteni azt a forró fürdőt, kinyújtóztatni az elmacskásodott tagjaimat és álomra szenderülni. Közel semmisek az igényeim. (Mondjuk egy kis fürdősó a vízhez… az nagyon jó lenne.)
- És a lakás? Kezdesz hozzászokni? - Csatolom be az övet az autóban, az ölemben gyűrődésmentesen elhajtogatva a blézerem.

- Nocsak. Alakul olyan, amiről lemaradtam? – a szemöldök dobást visszakapja egy szélesebb vigyor társaságában. Isten ments, hogy esetleg olyasmi útjába álljak, amibe nem szeretnék. Azt mondjuk nem tudom, hogy sikerült két repülőút között máris beizzítani egy reménybelit – már ha van –, de tulajdonképpen az út hosszú onnan ide és vissza, igazából akár nem is olyan lehetetlen a dolog. Nem így ismerem, az igaz, de a móka mindenkinek kijár olykor. Ő meg akármennyit megérdemelne, ha úgy szeretné.
Bólintok egy aprót és csak a karomat ajánlom fel a kísérethez, amikor visszautasítja londiner karrierem felé vezető lépéseimet. Viccen kívül szívesen átvettem volna bármit, de könnyedén és zökkenőmentesen lépek át azon, hogy inkább maga oldaná meg.
- Ünnepelünk esetleg valamit? – ok nélkül is bármikor elfogy a dupla meglepetés, de adja magát a kérdés, ha már kettőre számíthatok.
Az öcsémmel kapcsolatban viszont azt hiszem már kevés dolog van, ami meglepne. Furcsa az egész eljegyzése és az is, hogy semmiféle jelét nem mutatja annak mégis mikor venné át a párizsi divíziót. Nem szeretném, ha valami idegen, alkalmazott kezébe kerülne és nem a család vinné tovább, ahogy azt apánk megálmodta és előkészítette az évek alatt. Viszont jelen pillanatban még nem festenék ördögöt a falra. Kombinálni felesleges, idővel pedig gondolom kiderül, aminek ki kell.
- Csak a szokásos dolgok, majd megoldódnak. – vonom meg a vállamat, nem akarom ezekkel most terhelni, ráér holnap is. A mai nap, már ami még hátra van belőle, szóljon másról.
- Anya is furcsa igazság szerint. Úgy csinál, mintha az évszázad eseménye lenne Liam esküvője, aminek se dátuma, se bemutatott arája nincs. Mármint… nem feltételezem, hogy nem létezik a nő, de kezdem azt gondolni, olyasvalaki lehet, akit anya esetleg nem fogadna el. Vagy őszintén passz. Ha előkerül az esküvő témája közöttünk, némi áradozás után eltereli a szót és unoka hiányát fejezi ki. ...szóval gondolhatod. Amúgy nem is tudom, pár hónapja azt hiszem már megkérte a nő kezét. – az öcsém és a kapcsolata kicsit sem szokványos és persze, ez zavaró, mert, ahogy telik az idő, annál több kérdést vet fel. Ami pedig anyát illeti, nos ő nem tud az Éloiseal kötött megegyezésünkről. Így pedig nem mondhatom neki azt, hogy unokára hiába vár igazság szerint.
- Ha rákérdez nálad, nem akarom, hogy olyan helyzetbe kerülj, amibe nem akarsz. Lehet itt lenne az ideje beavatnunk őt is. – arról mondjuk nem sok fogalmam van, hogy fogadná, de azt tudom, hogy nejemet sosem kérném arra, hogy kényelmetlen helyzetbe szorítsa magát az anyósa előtt.
- A fürdő könnyen megoldható, elkészült a lakrészedben a fürdőszobád a megbeszéltek szerint, de talán ezt említettem a napokban. Örülök, hogy jó utad volt. – a kezére csúsztatom a tenyeremet egy kis időre és egy őszinte mosolyt is mellékelek az apró gesztus mellé.
- A beüléssel nem lesz gond, hacsak nem szeretnéd jobban, hogy elvitelre kérjük az ételt. Fáradt vagy nagyon? – tőle függ. Amennyiben inkább menne az új lakásunkba, akkor természetesen megoldható, de ha szívesebben költené el a vacsorát egy étteremben, akkor az sem jelent problémát. Részemről mindkét megoldás megfelel, nem én ültem órákat egy repülőgépen ma.
- A lakás kényelmes méretű, szerintem te is hamar megszokod. Nagyobb, mint Párizsban az általános. Világos, közel van minden és nagyon biztonságos. A lakrészeink teljesen külön szeparálhatóak, szóval nyugodtan élhetjük a megszokott életünket tetszés szerint. Személyzetre van pár ötletem, akiket bemutatnék, ha találkozni akarsz velük. – nem tudtam, hogy találkozni akar-e azokkal, akik a takarítás és a bevásárlást intézik. Néhány személyt már kiválogattam, akik alkalmasak lennének, de mindenbe van beleszólási joga a legmesszemenőbbekig.
A reptér területéről végül kikanyarodva áttérek a városba vezető sztrádára. A forgalom ezen az órán már egészen tűrhető. - A héten, pénteken lesz egy estély, amire meghívást kaptunk. Van kedved eljönni? – pillantok felé oldalra. A nyilvános megjelenéseink a mai napig közösek, de csak akkor, ha mindketten beleegyezünk a részvételbe.